Zoltán Gábor

ÍZLÉS

1999 február

ÍZLÉS

M. tudta, hogy egyszer számon fogják kérni rajta Thalert, és amikor a számonkérésre végül valóban sor került, örülhetett, hogy akkor és nem korábban, mert volt, hogy Thaler sorsa végzetesen megpecsételődni látszott, és ha akkor kérdezték volna, mit is tud, mit is gondol erről az emberről, még keservesebb lett volna válaszolnia, mint azután, hogy Thaler visszatért az életbe és a közszereplésbe. És M. csak utóbb, napokkal a kérdőre vonás után figyelt föl arra a körülményre, hogy aki őt Thalerről faggatta, ugyanazt a keresztnevet viseli, mint ő: Mihály, és Thalert is így hívják.

M. ellenzéki. Mint ilyet, megbélyegezték és fokozatosan háttérbe szorították munkahelyén. Thalernek akkoriban javára írták, hogy nem városi gyerek, hanem a Duna mellől, egy kicsi faluból jött, és nem elitiskolákat járt, hanem kisvárosi gimnáziumot és tanárképzőt. Tény, hogy Thaler, biztos fölényének tudatában, nem akarta a szükségesnél nagyobb mértékben megalázni azokat a munkatársait, köztük M.-et is, akikre jól belátható indokok alapján így is, úgy is elbocsátás várt, „őrizzük meg az emberi viszonyokat”, így beszélt Thaler. Ennek jegyében hívott meg mindenkit, tehát az ellenzékinek számítókat is egy hétvégi, családias összejövetelre, amelynek ürügye és betetőzése az általa főzött halászlé elfogyasztása lesz. Thaler híres volt halászléfőző tudományáról. M. szereti a halászlét, sőt, érdekli is, ki hogyan, milyen ízlés szerint készíti, hiszen ennek a lényegében egyszerű ételnek fő alkotóelemei – víz, hagyma, paprika, só – olyan sokféleképpen hozhatók össze, ahányan halászlét főznek, illetve ahányan a családi hagyománynak számító recepteket őrzik és továbbadják nemzedékről nemzedékre.

ősi nemzeti ételek

M. távol maradt az összejövetelről, de, mondhatnók, amilyen távol volt testileg, olyannyira jelen volt lelkileg, hiszen aznap nem volt képes másra gondolni, csak a halászlére és a munkatársaira, véget nem érő beszélgetéseket folytatott velük gondolatban, meghallgatta kiselőadásaikat az ősi nemzeti ételekről, egyetértően bólogatott, mikor – képzeletében – Thaler rotyogó levet kavargatván, kifejtette neki, hogy addig nevezhetők magyarnak a Magyarországon élők, míg töltött káposztán, paprikás krumplin, birkapörköltön és gulyáson élnek, neki semmi baja a pizzával, és bevallja, egy ízben mexikói ételt is vett már magához, de amikor a dolgok átfordulnak, és a fasírtból hamburger lesz, nahát akkor van vége a nemzetnek, és erre M. szelíden bólogatott, nemcsak azért, hogy meg ne zavarja a szakácsot, hanem azért is, mert valamelyest egyetértett az – ismétlem, képzeletében – elhangzottakkal, bár ellenérvei és kiegészítő észrevételei is lettek volna jócskán, melyeket a békesség kedvéért inkább megtartott magának. De hát hiába szentelte egész napját az összejövetelről való képzelgésnek, a valóságban otthon maradt. Pedig milyen szép lett volna, ha el tudnak együtt tölteni egy vasárnapot a nagy folyó mellett, békésen társalogva és halászlét ízlelgetve! Egyetlenegy munkatárs volt, aki megbélyegzett ellenzéki létére valahogy erőt vett magán és elment. M. kifaggatta. A hangulat nem volt rossz, ővele, az egyetlen idegenszívűvel barátságosan bántak, és a halászlé finom volt. M. szerette volna tudni, dunai vagy tiszai ízlés szerinti volt-e a halászlé. A munkatársa azt mondta, dunai, majd visszakérdezett, mi a különbség? Az, hogy a tiszaiba nem raknak tésztát. A munkatárs elgondolkodott. Bevallotta, nem emlékszik, volt-e vagy se tészta. M. ügyesen leplezte megbotránkozását, és talált is mentő körülményt, munkatársa nyilván hatalmas feszültségben töltötte azt a napot, képtelen volt a finom részletek megfigyelésére és rögzítésére.

fortepan 2

Fortepan / Szalay Zoltán

Aztán jó páran lapátra kerültek, M. is, de hamarosan választásokat tartottak, és új kormány jött, amely új vezetőket állított az intézmény élére, és Thaler, aki addigra hírhedtté vált néhány sarkos kijelentése miatt, különösen azzal a nyilatkozatával keltett megbotránkozást, amelyet egy vitathatatlan erkölcsű és tehetséges idős ember ellen tett, aki aztán hamarosan meg is halt – sikerült jól belegázolni még a halála előtt -, Thaler tehát nem várta be, hogy most őt tegyék lapátra, és kilépett. M.-et visszavették. De azon kapta magát, hogy furdalja a lelkiismeret: ha kedvesebb, türelmesebb lett volna Thalerrel, ha túl tudott volna lépni sértettségén és viszolygásán, ha például nem utasítja el a gesztust, és elmegy az összejövetelre, és eszik Thaler föztjéből, talán Thaler se ragadtatja magát olyan kárhozatos, ízléstelen kijelentésekre… Mindenesetre Thaler eltűnt az életükből. Az a hír járta, hogy visszahúzódott szülőfalujába és a „a pohárhoz nyúlt”.

Eltelvén néhány év, jött megint egy új kormány, és Thaler visszatért, a gyógyulófélben lévő iszákosok zavaros tekintetével és jókora, fából faragott feszülettel a nyakában. Ekkor jött el a pillanat, ekkor érdeklődött M.-nél az a bizonyos Mihály, aki Thaler gyerekkori barátjának mondta magát, és jóravaló, a világot eszével és tisztességével meghódítani akaró emberként emlékezett rá. És M., aki régóta tudta, hogy ennek meg kell történnie, belefogott, hogy híven számot adjon mindenről.

felső kép | Fortepan / Hunyady József