Zoltán Gábor

HOGY HÍVNAK BENNETEKET?

2003 november

HOGY HÍVNAK BENNETEKET?

A szeme színe kékről zöldre változott, de még előbb meg kellett találnia a virágot. Ott virított, ahol mondták. Pirosabban, mint várta. Leszakította. Pár lépéssel odébb a gombák. Körben, ahogy mondták. Kimondta a szavakat, amelyekre megtanították, és belépett a körbe. Szemben vele ott volt a hold. Hozzáért egy kéz, átkente kenőccsel. Nem mondtam még, hogy a ruháit ledobta, még mielőtt az erdőbe bement volna. Mezítláb osont a tisztásig, gondolhatjátok, hogy lett is a talpán egypár seb. A kenőcs hidegebb volt mindennél, amit addig érzett. Kapott egy kalácsot, az jó meleg volt. Beleharapott. Akár hiszitek, akár nem, a falat édesebb volt mindennél, amit addig kóstolt. És lett neki sűrű, erős haja, olyasféle fonadékban, mint a kalácsé. Lett duzzadó orcája és ajka, szintén a kalácshoz hasonló. Tudott akkortól kezdve a fűszálak hegyén szaladni, a tüskesövény megnyílt előtte, mögötte pedig úgy zárult össze, hogy aki kergette, örökre ott maradt. Tudott a ködgomolyokon táncolni, tudott a füstön is, meg a vonuló katonák lándzsáin. Ehetett, amennyi jólesett, mégse nehezedett el. Mindenkit magába szédíthetett, de lovagjának egyetlen cirógatásától haja tövétől lábujja hegyéig megremegett, éjféltől pirkadatig remegett.

Reggelre nagyon megéhezett. A lovagja épp nem volt mellette, talán kiment a kerítés mellé pisilni: felmérhetetlenül sok édes bort megivott az éjjel.

Mit egyen? Nem kívánta se a kalácsot, se a mazsolás kuglófot. És miben fáradhatott el ennyire, mitől éhezhetett így meg, miért olyan száraz a szája és mindenütt a bőre? Nem tudta. Ti vajon tudnátok a helyében?

fele részben kopogás

Nyílt a kis ház ajtaja, nem csikordult, mert színmézben forogtak a zsanérok, és belépett – nem, nem a lovag, hanem egy kisfiú. Sovány arcú, barna szemű. Jött mögötte egy kislány, a szeme fele részben csillogás, fele részben kopogás: koplalnak bizony ezek jó ideje. Már tudta, mire olyan éhes. Csak ne lennének a kis drágák olyan szörnyű soványak. Ezzel az erővel mókust is süthetne pecsenyének… Rettentő gyöngének érezte magát, nemhogy lépni, de megszólalni alig tudott:

– Egyetek, kedveskéim, tessék, itt van mézes kalács, habos kakaó. Hogy hívnak benneteket?

kép | adobe.com