FARKAS-EMBERI SZÍNJÁTÉK
2000 augusztus

Farkast megbízzák: nézzen utána Steinnek. Három hetet kap, hogy megismerje. Sok ez vagy kevés, a kérdés föltehető, de ami Farkast illeti, ő nem teszi föl, se magának, se a megbízójának. Elég az hozzá, hogy elég szokott lenni. A három hét alatt összegyűlik egy csomó adat, melyeknek aztán nem is mindegyikét tárja majd a megbízó elé Farkas. Már egy ideje nem látja szükségesnek, hogy demonstrálja, milyen sokat dolgozott, hogy három hét alatt mennyi mindent hordott össze. Az adalékok egy részét saját hatáskörben kirostálja, ami bátorságra, ill. erős önbizalomra vall részéről, különös tekintettel arra, hogy a megbízója nem szokta közölni vele, mi célja van a célszeméllyel, jelen esetben Steinnel. Persze Farkas nem hülye – a megbízója épp ezért veszi igénybe a szolgálatait, és épp ezért ad épp ilyen jellegű megbízatásokat neki, pedig mikor kapcsolatba kerültek, egyszerű PR-munka volt a szerződés tárgya, olyannyira, hogy a számla még most, ez esetben is PR-tevékenységről lesz kiállítva, akárcsak a kezdet kezdetén –, Farkas legtöbbször már az első néhány körülmény megismerésekor rájön, hogy mi célból kell minden lehetséges és fontos információt beszerezni a célszemélyről. Sokszor az a ki nem mondott kérdés, hogy mivel lehet örömet szerezni az illetőnek. vagy – ami ezzel végül is egyet jelent – mi aggasztja. Vegyünk például egy jegyzőnőt! A kislánya egyetemre készül, és mivel húzós szakról van szó, a jegyzőnő okkal aggódik amiatt, hogy esetleg a lánya, aki pedig – erről Farkas meggyőződött –, habár nem különösen éles eszű, szorgalmasnak szorgalmas, és mindennap hajnali fél négykor már fölkel, hogy tanuljon, végül nem nyer fölvételt, és mert az arca rendben van, az alakja pedig figyelemreméltó, mehet a hoszteszképzőbe, amihez történetesen a kedve megvolna (kalandvágy, az ember meggyőződik erről is); és amilyen megalapozott a jegyzőnő aggodalma, annál nagyobb az öröme, mikor a kanadai-magyar vegyesvállalat első embere – ő az, akit megbízóként vezettünk be olvasóink társaságba – egy telek sorsáról folytatott hosszú tárgyalás szünetében, csak úgy mellesleg megjegyzi, hogy sok jó ismerőse van a tanszéken, még a régi időkből. Farkas nem hülye, és ez abban is megnyilvánul, hogy a megbízónak nem jelzi, ha rájött, mi a téma. Stein esetében kicsit zavaró, hogy egykettőre kiderül, Farkas meg ő találkozott már, egy évig együtt dolgoztak egy intézményben, csak akkor Steint még másképp hívták. De hamarosan megnősült, és engedélyt kért, hogy fölvehesse a felesége nevét. A név abból a szempontból rendben van, hogy szépen cseng, ám később kiderül, hogy a lány apja, afféle kedélyes, pirospozsgás úr, az átkosban elég félelmes hírű és viszonylag nagy hatalmú ember volt. Stein felesége, a szelíd és szép arcú lány erről mit se tudott, csakis ezért nem szólt a férjének, jó lesz vigyázni azzal a névvel. Talán nem kellett volna rá emiatt megharagudni, mindegy. Válásuk után Stein viseli még egy darabig a lány nevét, aztán visszaveszi a magáét, akkor a svábos névhangzás már kifejezetten előnyösnek számít, és hát Stein időről időre szerét ejti, hogy néhány odavetett szóval sejtesse: őt nem zavarja, hogy élnek ilyen névvel másmilyenek is, nemcsak német eredetűek, tényleg nem zavarja, de történetesen stb. stb. Farkas akár regényeket írhatna anyagából, olyasmi stílusban és terjedelemben, mint Balzac, akinek anno csakugyan szívesen olvasta könyveit. Ha Farkas regényíró volna, meglehet, kissé szigorú szerzőnek tartanák, ahogy az elébe került sorsokat bogozza, itt van például Stein négy gyermekének ügye, a második házasságból: a legnagyobbik tízévesen meghal leukémiában, türelemmel, és bizonyos méltósággal viselt szenvedés, meg-megújuló és mindegyre szétfoszló remények után, és alighogy eltemetik, és visszazökkennének a rendes kerékvágásba, kórházba kerül a soron következő Stein-lány, ugyanolyan tünetekkel, miközben a hős szilajon alkoholizál (szinte kizárólag rövidek, vezet a vodka és a whisky), miközben remek állásajánlatokat kap prosperáló cégektől, és ha Farkas mindezeket papírra vetné, a szeszélyesen váltakozó események, a makacsul ismétlődő fordulatok, az erőfeszítések nagysága, valamint a motivációk kicsinyessége okán akár önfeledten játszadozó szerzőként is joggal lehetne őt jellemezni, ám Farkas nem hülye, tisztában van vele, hogy az ő megbízója nemcsak bőkezűbben fizet 100 szavas beszámolóiért, mint a könyvpiac, hanem közönségnek is van olyan jó, mint a regényolvasók tábora, az elébe hordott történetek mellett igazi ínyenc módjára értékeli azt is, ahogyan Farkas elővezeti mind, amit megtudott, a szövegformálás finomságait, ha valaki, hát ő ki tudja választani a mellékszálak közül a legfontosabbat – melyet ügyesen hurkolva alkalomadtán el lehet kapni az illető tőkét –, noha van rá példa, hogy – miként ez aztán a Stein-féle esetben is történik –, a három hét alatt nemcsak az megy végbe, hogy Farkas megismeri Steint, és úgy látja, ahogyan kizárólag egy regényíró láthatná hősét, és közben megszereti, megsajnálja, észreveszi néhány meglepő vonását, majd megunja, megutálja, aztán váratlanul ismét csak megszereti, majd ismét elölről al fine, hanem ez idő alatt megváltoznak a körülmények, és Steinre nem mutatkozik többé kereslet, legalábbis egyelőre nem, de jellemző a megbízóra, hogy Farkas beszámolójának meghallgatására még így, okafogyottan is rászánja a szokásos időt, legföljebb annyiban más ez az alkalom, hogy a párnázott szoba helyett valami pubban kerül rá sor; s míg lepereg a 100 szó, legurul egy ír sör.