Zoltán Gábor

CÍMSZÓ AZ ERÉNYEK KÖNYVÉBŐL: IGÉNYESSÉG

1998 október

CÍMSZÓ AZ ERÉNYEK KÖNYVÉBŐL: IGÉNYESSÉG

–   Állj, vagy lövök! – mondta Kerepessy. A gimnázium folyosóján állt, kisterpeszben, Dénestől két lépésnyire. A fegyver igazinak látszott, valamint igazinak a felsőtestét körbefonó szíj, meg a hónalj alatti tok, melybe a pisztoly, alighogy megmutatkozott, máris visszakerült, és hasonlóképpen igazi volt a fekete vászonnadrág fölé gömbölyödő pocak is.

– Mint egy hám – gondolta Dénes, és mosolygott —, lám, aki ilyen szép és valódi bőrrel van fölszerszámozva, akaratlanul is peckesen jár, valóban, mint egy ló.
valamiféle hatóság lett
Épp csak hogy belepillanthatott a fegyver csövébe. Úgy érezte, egy darabig még elnézné. Tudta, hogy olyan ember, akinek fegyverviselési engedélye van –biztosra vette, hogy Kerepessy nem viselhet másmilyen fegyvert, csakis amilyet a hatóság neki jóváhagyott, sőt, hogy a körülbelül húsz év alatt, amióta nem találkoztak, egykori osztálytársa maga is valamiféle hatóság lett, ami, ha Dénes föltevése helyes, azt jelentené, hogy Kerepessy célba ért, hiszen mindig is vonzódott a fegyverek világához, sokkal inkább, mint a többi fiú; és később, míg tisztázták, melyikük gyereke a gimnázium melyik osztályába jár és milyen szakra, Dénesnek az is eszébe jutott, hogy Kerepessynek már az apja is szolgált egy fegyveres testületben, és nem is akárhol; harci repülő volt —, az ilyen ember ha áthágja is a szabályt, hogy nem szabad lőfegyvert fogni valakire ok nélkül, hát csak egy röpke pillanatig, és egy ilyen korlátozott kihágás épp alkalmas a pisztolyának bemutatására, sőt, saját komolyságáról is tanúságot tesz vele, mely komolyság viszont kellő egyensúlyt talál abban a játékosságban, mellyel a fegyver elő lett kapva; így gondolta Dénes.

Azt, hogy „Megelőztelek”, nem mondta Kerepessy, de a tekintetében benne volt: neki már két gyereke jár a gimnáziumba, míg Dénes még csak most hozza ide a magáét; az övéi közül az egyik idén érettségizni fog, a másik jövőre; mindkettő fiú.

Dénesnek egy oktatási intézménybe lépni eleve keserves dolog, még akkor is, ha választások alkalmával kerül ilyesmire sor, mint ahogy a rendőrkapitányságokat, bíróságokat, laktanyákat sem tudja természetes közegeként elfogadni, nem szereti továbbá, ha mások burkolt vagy nyílt kérkedését kell hallgatnia, és kiváltképp olyankor nem, ha a dicsekvő bizonyos értelemben valóban megelőzi őt, ahogy jelen esetben Kerepessy jobb férfinak bizonyult nála, hiszen hamarabb és több utódba örökítette át a tulajdonságait, mint ő.

Max Beckmann: Két nő üvegajtó mögött, Bernard Blanc, flickr.com

Max Beckmann: Két nő üvegajtó mögött, Bernard Blanc, flickr.com

Kérdés persze, hogy „a tulajdonságokat” egyáltalán érdemes-e átörökíteni. És az is kérdés, hogy ha érdemes, kinek a szempontjából.

Kinek?

„A tulajdonságok” szempontjából nézve nem is hogy érdemes, de muszáj átöröklődni.

Kerepessy, semmi kétség, ha őt kérdeznék, azt mondaná, kötelességének tartja, hogy átörökítse „a tulajdonságait.

Dénes, ha őt kérdeznék, sokáig nem tudna válaszolni. Nem mondana semmit. Mint aki nem érti a kérdést, vagy méltóságán alulinak tartja, hogy feleljen.

Nem akarja kiteregetni a kártyáit?

Hallgat.

–   Rólam lemaradtál mint osztálytársról – mondta Kerepessy —, de nem leszel egyedül, ne félj! Hozzátok fog járni A. és T.

–   Ebben is, lám, előttem jár Kerepessy – gondolta Dénes. –Már tudja, kikkel kerül össze a lányom. Mindent tud, úgy látszik.
csak egy kortárs
Történetesen akikről szó volt, a barátai voltak annak idején. Kerepessy nem volt a barátja, ő csak egy kortárs volt, egy osztálytárs, akivel soha nem mentek kettesben moziba, nem rohantak ki utolsó óra után az erdőbe, hogy késő estig csatangoljanak, nem vitáztak tudományos és művészi kérdéseken, és nem veszekedtek, ki tudja, min; Kerepessy személyiségének – Dénes számára – nem volt kiterjedése, csak pont volt ő, viszonyítási pont, bár mint ilyen, egyáltalán nem jelentéktelen.

–   Örülsz?

–   Örülök – mondta Dénes, és arra gondolt, vajon tudja-e Kerepessy, hogy a lánya igazából nem is a lánya, és a nevét is csak azért viseli, mert merő véletlenségből a felesége első férjének ugyanaz volt a vezetékneve: elég gyakori név. Volt egyébként közben egy második férj is, akit másképp hívtak, és akit a kislány távolról se szeretett annyira, mint Dénest.

Dénes mostanában kezdte magát leszoktatni arról, hogy mindent meg akarjon érteni. De azt akaratlanul (akarata ellenére) is jól értette, hogy éppen ezért nem akarja már mindennek megtudni az okát; hogy az a szeretet, amit a nevelt lánya táplál őiránta, és ami neki annyira jólesik, amit olyan őszintének, sőt természetesnek érez, meglehet, mind ilyesmikből ered, mint ez a véletlen névazonosság, meg hogy hasonló az alkatuk, a hajuk és szemük színe, még a bőrük is egyszerre barnul vagy ég le, ha nyár elején napra mennek. Hát persze, hogy jobban esne, ha semmilyen felszínes egyezés nem lenne közöttük, csak valami egészen mély, megfoghatatlan és kiismerhetetlen, de ugyanakkor lényegi!

–   Üdvözöllek nagyhírű gimnáziumunk diákjai közt – mondta Kerepessy a lánynak, és Dénes kiérezte a férfi hangjából az elismerést, ami a sudár termetnek, a nyílt és figyelmes tekintetű nagy szemeknek, vagy a néhány kurta év múlva már nőként is számításba vehető gyerek valami olyan tulajdonságának szólt, ami Kerepessy figyelmét fölkeltette (Dénes nem tudta, mire bukik Kerepessy), ugyanakkor látta a lányon, hogy kellemetlenül érintette a mondat, mint ahogy őt magát is.

Max Beckmann: Két nő macskával, cea+, flickr.com

Max Beckmann: Két nő macskával, cea+, flickr.com

–   Még szerencse, hogy csak gimnáziumot mondott – gondolta —, és nem azt, hogy „alma mater”, de untig elég volt a „diák” is. – Nem szereti ezt a szánalmas, elkoptatott, de mégis fellengzős szót, és tudja, hogy a lánya sem.

De hát mit tehetünk? Általában így jelölik a gimnáziumokba járó „fiatalokat”.

Sok minden van, amit anélkül, hogy összebeszéltek volna, hasonlóképpen utasítanak el vagy kedvelnek.

Dénes tudta, hogy a lánya ugyanúgy észrevette a kellemetlen szó miatt arcán átsuhanó felhőt, mint ahogy ő a lányén, és ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy Dénes mindezt tudja; ettől mindjárt jobb kedve lett mindkettejüknek, és mivel Kerepessy üdvözlő mondata még ott kongott a levegőben, válaszra várva mintegy, a lány meghajolt, úgy is mondhatnók, meghajtotta magát a fegyveres férfi felé, mégpedig jóval mélyebben egy udvariassági biccentésnél, de azért nem annyira mélyen, hogy az már félreérthetetlen gúnyolódásként hathatott volna.

Kerepessy elment. Sietve, mindig. Ahogy összenéztek ezután, nem lehetett nem mosolyogni. Egyszerre mozdult a szájuk, egyszerre, de nem gyorsan: ráérős nyugalommal indultak a szájszélek még szélebbre, és húzódott szét az ajkuk, rugalmasan.

Mintha a saját szemét, a saját száját nézné, olyan volt Dénesnek a lánya arca. A saját tekintete nézett vissza rá. Élő tükör.

A lány szeme egyszerre oldalt villant, így szerzett tudomást róla Dénes, hogy valaki megint ott van a közelükben.

A. volt az. – Folytassátok csak! – mondta. Hagy’ lássunk egy igazi apai ölelést!

Vele volt a gyereke. Lány, szintén. Máris magasabb nála. – Még van benne néhány centi – mondta A. Elvitte őket egy cukrászdába, mely nem volt túl közel a gimnáziumhoz, de megéri az utat, magyarázta A., és egyébként is, neki nem szokása silány cukrászdákban időzni.
szántszándékkal kísértésbe
Bőséges választék volt süteményekből, látszatra mind kifogástalan, de aznap egyikük se kóstolta meg, mert a lányok nem ehettek édességet, és az apák is vigyáztak a formájukra. Kávét, illetve gyümölcsleveket ittak tehát, és ezek épp olyan finomnak bizonyultak, mint azt A. idejövet ígérte, bár kissé furcsa volt a fényesen megvilágított és gusztusosan berendezett süteményespult mellett nem enni; és Dénesnek föltűnt, hogy mikor A. joviális gesztusokkal asztalhoz terelte a társaságot, úgy intézte, hogy a lányok kerüljenek a csábító pulttal szembe, mintha szántszándékkal kísértésbe akarta volna vinni őket. A. öltönyt viselt, mellénnyel. – Nem kétséges: angol szövet – gondolta Dénes, és hogy föltevése helyes volt, arról hamarosan meggyőződhetett, mikor A. megjegyzést tett egy távolabbi asztalnál eddegélő férfi zakójára:

–   Innen látom, hogy kínai. Tele van a nyavalyás sikerember pénzzel, de sajnálja a zsozsót egy rendes angol szövetre.

Dénes lánya tanúja lehetett annak, milyen az, mikor két férfi húsz év szünet után folytat egy párbeszédet, melynek szókészlete hiánytalanul rendelkezésükre áll. Eltűnődhetett azon, hogy ha ezek az emberek valamikor szorosan összetartoztak, és szemlátomást azóta sem közömbösek egymásnak, miért nem tartották a kapcsolatot, egyáltalán, hogyhogy nem botlanak egymásba, hiszen ugyanabban a városban élnek, és a várost egyikük se hagyja el két-három hónapnál hosszabb időre soha. Ismerhette Dénes életét, tudhatta, hogy nincs sok barátja, alig néhány emberrel érintkezik: éppenséggel lenne ideje egy olyan valaki számára, mint A.

Max Beckmann: Ülő nő rózsákkal, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: Ülő nő rózsákkal, jean louis mazieres, flickr.com

–   Ugyanaznap születtünk – mondta A. – Persze én egy órával korábban – tette hozzá, mintegy bocsánatkérően, és Dénesnek a nyelvén volt, hogy rávágja: –Úgyhogy te már öreg vagy! —, és húsz évvel ezelőtt aligha hagyja ki ezt a kis riposztot, különösen ha közönségük is van, és a válasz viszontválaszt hívott volna, további válaszok és viszontválaszok sorát indítva el; most csak bólogatott, vigyorogva.

–   És volt, hogy felköszöntöttek minket, virágot és ajándékot kaptunk, „két kedves osztálytársunk, akik e napon…”, ilyen népszerűek voltunk, nem is tudom, miért.

Kiderült aztán, hogy a lány, akivel A. megjelent, nem a lánya vér szerint, ugyanúgy tett rá szert, mint Dénes:

–   Készen vettem. Egyébként se bírom a zsákbamacskát. Megtekintettem a gyereket, jól van, mondom, értelmes, nem látszik betegnek, a pofácskája csinos. Az alakja akkor még nem mutatkozott, de az anyja ismeretében reményem lehetett rá, hogy nem vallok majd vele szégyent. Az anyjának például igen kedvemre való a bokája, tudjátok, a magyar nőknek általában nem a boka az erőssége, illetve éppen az a baj, hogy túl erősek bokában, de a lányomé, szerencsére, szinte ideális.

Arany bokaláncot viselt a lány, és viselte, valóban, nem csak volt rajta.

Dénes épp nemrég beszélgetett lányával az ékszerekről. – Ahogy vannak kutyaemberek és macskaemberek – magyarázta —, igen, az emberek vagy a kutyákhoz, vagy a macskákhoz vonzódnak, és általában úgy van, hogy a kutyabarátok kutyatermészetűek, vagyis falkában érzik jól magukat, a macskabarátok pedig élvetegek és maguknak valók, úgy vannak kisherceg-emberek és micimackó-emberek, figyeld csak meg, az egyik könyv mindig sokkal jobban tetszik mindenkinek, mint a másik, olyannyira, hogy míg az egyiket őszintén szereti, a másiktól szinte viszolyog valamiért, és hasonlóképpen vannak aranyemberek és ezüstemberek, egyik csoport az aranyhoz vonzódik, a másik az ezüsthöz.

Dénesnek egyáltalán nem voltak ékszerei, nemzedékében ez eléggé természetes volt, még a nők is mellőzték az ékszereket, ezzel mintegy el is kerülve, hogy választaniuk kelljen a nemesfémek között, vagy bőr karkötőket és szíjakat hordtak, színes kövekkel meg tűzzománc képekkel; Dénes biztosan tudta egyébként, hogy a maga részéről: ezüst.

És nem érte váratlanul, bár ismét csak meghökkent kissé, mikor a lánya, anélkül, hogy tisztában lehetett volna Dénes vonzalmával, azt mondta: –Ha majd lesz valamim, azt hiszem, ezüst lesz.
a mi nemzedékünk
Most más idők járnak, ékszeresek. Dénes örült, hogy lánya olyan lányt ismerhet meg, akinek vannak már igazi, értékes ékszerei, és szemlátomást tudja, hogyan kell azokat viselni. Anyja ugyanis, akárcsak Dénes, ékszerek nélkül járt. – Mi úgy voltunk vele – magyarázta Dénes —, a mi nemzedékünk, hogy a testünk maga az, amivel tetszeni akarunk, nem aggatunk rá semmit. Van ebben némi gőg, tudom.

Kérdés – gondolta azután a cukrászdában Dénes —, hogy a lányom barátnőre talál-e majd a barátom lányában, hogy jó-e neki, hogy ezennel kész helyzet elé lett állítva: ismeretlen osztálytársai közül máris van egy, akihez valami köze van, ahelyett, hogy egyszerre, egy időben kezdenének rá hatni az idegen lények, és maga választhatná ki közülük, aki a figyelmére érdemes.

Az olvasót talán zavarja ebben a novellában, hogy egyes embereket egyetlen betű jelöl, igen, nehezebb így tulajdonságokat, gesztusokat valakihez kötni, és meglehet, modorosságként hat ez; nos, a nevek természetesen megvannak (név és cím a szerkesztőségben, szokták tudatni), nagyon is megvannak, a szereplők valóságos emberek, ezért valahogy ügyetlen volna Kist átkeresztelni Nagyra, Békést Hadasra. Nem? Egyszóval, ebben a novellában az egybetűs névhasználat tiszta funkcionalitás.

Max Beckmann: Csendélet zöld poharakkal, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: Csendélet zöld poharakkal, jean louis mazieres, flickr.com

A.-t az utóbbi időben viszonylag gyakran lehetett a rádióban hallani, bizonyos szakkérdésekben kérték a véleményét, rendszeresen szerepelt tévéműsorokban, mint mondják, fölényesen intelligensnek tűnt, ugyanakkor kedvesen szerénynek és mindenekelőtt olyannak, akiből nem hiányzik „a minden emberi lény iránti megértés és tisztelet”. Dénes, ha hallja, látja ezeket az adásokat, talán csodálkozott volna, mert barátját kissé gúnyosnak, gonoszkodásra hajlamosnak ismerte anno, és ez olyan embereknél, akik szinte minden idejüket náluknál gyöngébb képességű (vagy gyöngébb képességűnek vélt) emberek között kénytelenek tölteni, majdhogynem természetes is. Csakhogy Dénesnek, aki se rádiót nem hallgatott, se tévét nem nézett, ez a tévés, humánus A. kimaradt, úgyhogy nem volt min csodálkoznia: barátja itt és most hasonlóképpen beszélt, mint két évtizeddel ezelőtt. Éppen arról, miképpen kellett latba vetnie befolyását a gyerek felvétele érdekében. Jóhírű lett ez a gimnázium, nagyrészt a fiatal tanároknak köszönhetően, akik akkoriban kezdték pályájukat, mikor ők odajártak. Előfordult, hogy a pályakezdő tanárnők valamelyike viszonyt kezdett egy-egy harmadikossal, negyedikessel. Aki az ő szeretője volt pár hétig, az most igazgató, A.-é pedig előbb a nyelvi tagozatot vitte nagy hírre, majd nemrég, egy tanulmányúton, váratlanul meghalt.
majd bolondok lennénk
–   Kiment a jueszébe és leadta a kanalat – mondta A. – Még mielőtt ezt a felvételi-dolgot nyélbe üthettük volna. Az igazgatónőhöz kellett járulnom. A tévéműsorokra célozgattam, amikben benne voltam, és elejtettem néhány megjegyzést, hogy segíthetnék bizonyos dolgokban, elég sokáig kérette magát, mert mi nem is itt lakunk a kerületben, majd bolondok lennénk!, és mert ide most nem könnyű bekerülni, nem úgy, mint a mi időnkben. T. még arra is képes volt, képzeljétek – mesélte A. —, hogy egy évvel előbb bejelentkezett egy itt lakó haverhoz, egy kicsi, udvari lakásba, családostól, és ott rendszeresen megjelennek, mutogatják magukat a lakótársaknak, hogy hiteles legyen a dolog. Tulajdonképpen akár igényelhetnének egy lakást most már az önkormányzatnál, hiszen nyolcan élnek másfél szobában. Én a helyükben megjátszanám, miért ne? Megjegyzem – folytatta A. —, időnként tényleg ott alszik a felesége a gyerekkel, mert T.-nek vannak periódusai, amikor jobb nem a közelében lenni.

–   Iszik?

–   Például.

–   Verekszik?

–   Majd tudakold meg tőle magától!

–   Érdemes volt? – kérdezte valamivel később Dénes. – Nem lehet ennyivel jobb ez a gimnázium, mint akármelyik másik. Ennyi macerát vállalni érte…?

–   Most föltehetném a kérdést – mondta A. —, hogy szereted-e a lányodat, hogy fontos-e neked, hogy a lehető legjobb kezekben legyen, és egyáltalán, hogy mire viszi, de nem, én nem kérdezek ilyet. Csak azt: Hülye vagy? – Majd hozzátette még: – De mér’ kérdezed? ti is ide írattátok, nem?

–   Nem volt nehéz – mondta Dénes. (Sikerült megállnia, hogy a föl nem tett, de nagyon is elhangzott kérdésre ne válaszoljon: szeretem, fontos.) – Mi ide tartozunk. És az eredményei is jók voltak a lánynak, úgyhogy nem volt semmi gond. És meglepve hallom, hogy ez most nagy szám.

–   „Nagy szám”, ez így kevés. Az élet talán legnagyobb döntése. Ebből adódik majd, hogy milyen egyetemre megyünk, meg a kapcsolatok. De nem is ez a lényeg – mondta A. —, hanem, hogy adva van egy jobb sorsra érdemes elme, és ahogy Hippokrátész tanítja, az első szempont: nem ártani. Olyan helyet kellett keresnem a szóban forgó elmének, ahol a lehető legkevesebb ártalomnak lesz kitéve. Az, hogy esetleg ezen fölül még elő is fordul itt néhány élénk szellemű, jól tájékozott tanár, már szinte csak hab a tortán. És az se mellékes, hogy attól, hogy ide nehéz bekerülni, egyszerűen jobb a közeg. Semmi értelmét nem látom, hogy hülyékkel meg mindenféle szocproblémással járjon egy osztályba a gyerek. És ti, a tudatlanok könnyedségével, csak úgy, besodródtok, a kisujjatokat se mozdítjátok, hogy van ez?!

Max Beckmann: A tékozló fiú, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: A tékozló fiú, jean louis mazieres, flickr.com

–   Szerencsénk volt, úgy látszik – mondta Dénes. – Igen, az egész elég különös. Hogy mi, akik húsz évig nem láttuk egymást, most egyszerre idegyűlünk, egy új nemzedékkel, mintha mostanra lett volna kitűzve, mintha valaki vagy valami előírta volna számunkra – mondta: és azt, hogy ő ugyanúgy szerezte a lányát, mint A. a magáét, már nem mondta.

A. válasz nélkül hagyta barátja mondatait. Hallgatásában persze benne volt, hogy maga sem tartja érdektelennek eme találkozást, hogy milyen szépen összejönnekdolgok,de nincs mit mondania róla. Ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát. – Nem drága hely – mondta —, ahhoz képest, hogy majdnem teljesen rendben van, egyáltalán nem drága. A pincérnőknek talán lehetne jobb szaga. Most se rossz, azt nem mondom, de lehetne kevésbé igénytelen a spray, amivel fújják magukat.

És ahogy fölálltak és a fiatal hölgyeket maguk elé engedve komótosan kiballagtak az utcára, a délutáni, sárga fényű fasorba, Dénes úgy érezte, mintha ebben a sétában ő most egy szereplő volna, valamiféle vonulásban venne részt, az urak és leányaik, két úr a legjobbak, legokosabbak közül, és két hajadon, emezek örökösei, egymáshoz illőek, mindenben számíthatnak egymásra, mert olyan kötelékek fűzik össze őket, amelyek részben ismertek, részben ismeretlenek, de a jelek szerint akkor is ott feszülnek közöttük, ha ők maguk el is felejtkeznek róluk.

Találkozgattak azután, főleg A. és Dénes, meg a családjuk, de volt úgy is, hogy T.-vel együtt.

Itt ültek, ugyanebben a cukrászdában, mikor T. azt mondta Dénesnek: – Igazad volt.
különösen jóleső falat
Dénes várta a folytatást, kivárta, míg T., ez a testes férfi, bekapja a villájára szúrt süteménydarabot, egy marcipánnal annak rendje és módja szerint bevont szelet egyik utolsó, tehát különösen jóleső falatját, és utána küld néhány korty kapucinert, talán kelletlenebb arckifejezéssel, mint amit az ital minősége indokolt volna, valószínűbbnek látszott, hogy a kelletlenséget T. magában hordozta, és a kapuciner legföljebb csak föloldotta és szétvitte ereiben, hogy aztán kiüljön arcára is, nagy és zavarbaejtően szép, puha pillantású szemébe. Nem, T. a világért se folytatta, pedig Dénes most már kíváncsi volt, egyre kíváncsibb. Ha ez a régi barát, ez az apatárs csak azért dobta neki a két szót, „igazad volt”, és merült utána gondterhes némaságba, hogy fölkeltse Dénes figyelmét, ügyesen csinálta. Dénes még azt se tudhatta, mostanában csinált vagy mondott valamit, ami T. szerint helyes, illetve igaz, vagy anno.

Bár szép lett volna annyiban hagyni (mint aki ennyiből is, úgyis tudja, miben ismeri el igazát a másik, sőt, mint aki húsz éve egyfolytában erre a megadásra, erre a jogos és jóleső elégtételre vár, de nem akar nagy ügyet csinálni a dologból, hiszen egész idő alatt tudta, hogy a fölismerés, és nyomában eme pillanat eljön), megkérdezte:

–   Miben?

Ez a novella nem hitelesen adna számot a történtekről, ha most, egy gondolatjel után, néhány többé-kevésbé kerek mondatban elmondatná T.-vel, hogy annak idején ő a szocializmus őszinte híve volt, ami azt jelenti, hogy ha nem is tudott minden kommunista vezetővel azonosulni, az eszme az ő eszméje is volt, és azt gondolta, hogy noha a folyamat, melynek során az eszme lassan átmegy a gyakorlatba, nem mindig szívderítő vagy lelkesítő, az övé ez a történelem, és biztos volt benne, hogy apjához hasonlóan, aki minisztériumi tisztséget viselt, ő is vállalni fog bizonyos részt a rendszer további építéséből (a terhekből, mondhatnók), de T. csak annyit mondott, hosszú kérlelés után (hogy árulná el, ugyan mi lett volna az, amiben Dénes nézete bizonyult érvényesnek a magáéval szemben), mintha attól kellett volna tartania, hogy Dénes kigúnyolja, vagy legalábbis győzelemittasan kérkedni fog, vagy hogy most még esetleg be is olvas neki, milyen gonosz és káros és igénytelen eszmerendszernek és politikának volt ő az odaadó híve:

Max Beckmann: Kettős portré, Thomas Hawk, flickr.com

Max Beckmann: Kettős portré, Thomas Hawk, flickr.com

–   Az a sok hulla.

Cukrászdában hullákról beszélni nem helyénvaló, gondolhatta Dénes, és el is akarta kerülni, még a látszatát is, hogy triumfálni akarna, úgyhogy nem kérdezett többet, bár lett volna mit. T. magától tette hozzá, már a fasorban, a gimnázium felé bandukolva:

–   Hogy mennyi az elég, a sok. A számok. Tíz hulla, százezer, milliók…

(Dehát én megmondtam, gondolta Dénes, igen, hát erre mondja, hogy igazam volt, gondolta. Bár ne lett volna, gondolta.)

Később:

–   Nem is értettem, amikor már túl voltam rajta, hogy te hogy tudhattad, honnan tudtad.

Még később:

–   Jó lett volna, ha meg tudsz győzni. Már akkor.

(Ó, egész életemben talán csak egyszer, esetleg kétszer fordult elő, hogy valakit valamiről sikerült meggyőznöm, és, ha jól meggondolom, morfondírozott Dénes, ezek nem is az én sikereim, hanem azokéi, akiknek volt valamilyen meggyőződésük, és ugyanakkor elfogadtak egy nyelvet, a vita nyelvét, és mikor ennek a nyelvnek a pályáján az én érveim jobban vették a kanyarokat, belátták, hogy ha hűek akarnak maradni ahhoz a nyelvhez, melyen vitáztak, vagyis végső soron önmagukhoz, mert hiszen nem véletlenül gondolták azt, hogy éppen vitánk közös nyelve képes gondolataikat közvetíteni, ha tehát hűek akarnak maradni magukhoz, akkor át kell váltaniuk egy másik meggyőződésre, az enyémre, és ez nehéz, bizony, a lehető legnehezebb).

Csak hümmögött tehát, és a hümmögését nem is biztos, hogy meghallotta T., a testes férfi, aki lehajtott fejjel baktatott mellette, mert a fasorban zúgtak az autók. Dénesnek föltűnt, hogy ugyanabból a típusból egymás után három is elsuhan mellettük, ugyanaz a szín.

–   Most meg átlendültem a másik oldalra. Ahogy apám mondja, teljesen a nagyapámra ütöttem, aki egy dühöngő volt, azt mondja –mesélte T. –Egy folyton duzzogó nyilas.
a rejtett mozgatórugók
Dénes, mint föntebb már olvasható volt, nem akarja megismerni a rejtett mozgatórugókat, nem áhítozik rá, hogy bármiben is beavatott legyen, a történelem vagy a mélylélek vagy a néplélek vagy az Isten bizalmasa, szeretné hátralévő éveit szemlélődőként leélni, de hiába: korábban annyira analitikus volt a gondolkodása, a figyelme, hogy akkor is, ott is összefüggéseket lát, ahol és amikor nem akar. Barátja, T., ugyanolyan korú gyereket nevel, mint A. és ő. Ez a lány (mert lány, akárcsak A.-é és Dénesé) hasonlóan magas és hasonlóan tehetséges. Egyszer, mikor nevetett, Dénes belelátott a szájába, és fölfedezte, hogy a zápfogakban már sötétlik néhány tömés; ez ismerős volt, mondhatni, meghitt látvány, mert saját régi kedveseinek fogaiban mind voltak ilyenek, sőt, előfordult, hogy kamaszkoruk végére már meg is szabadították némelyiküket egy-két fogtól, csakhogy azóta néhány paraméter megváltozott, gondolta végig Dénes (amit semmi kedve nem volt végiggondolni); először is, mindenkinek fontosabb lett saját maga, és úgy vigyáz az induló készletre, ahogy gondos tulajdonoshoz illik, nyilvánvaló, hogy korábban senki semmiről, még a saját testéről, sőt, ha hitt ilyesmiben, a lelkéről se hitte, hogy a sajátja és felelős érte; másodszor: valószínűleg jobbak lettek a fogápolás anyagai és kellékei is. Az ő lányának és A. lányának egyetlenegy tömése sincs. Félévenként eljárnak kontrollra, és persze ha nem is hiányzik belőlük az a félelem, ami szüleik nemzedékében most már kitörölhetetlenül megmarad a fogorvosi rendelők iránt, és amely félelemből valamennyit akaratlanul átadtak a gyerekeknek, az mindenesetre tompult.

Max Beckmann: Kis temetői jelenet, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: Kis temetői jelenet, jean louis mazieres, flickr.com

–   Társam vagy a félelemben – mondta barátja lányának Dénes, képzeletben —, kedves.

Kerepessy számon tartotta őket. Kertes háza van, meghívta A.-t, Dénest és T.-t, feleségeikkel, lányaikkal. Emlékezett, milyen jó táncosok voltak az osztálytársai, gondolta, adhatnának néhány leckét a fiainak, a fiataloknak. – Ugyanazok a kedvenceik, mint nekünk voltak. Beatles, Doors, Pink Floyd, Queen.

–   Mert azóta sincs jobb – mondta T.

–   Mert van ízlésük – kedveskedett Dénes.

– A magam részéről már ezeket se bírom – mondta A. – Csak a jazzt.
lampionok a kertben
Eszébe juttatta ez a megjegyzés Dénesnek, hogy valóban, harmadik év vége felé a barátja jazzklubokba járt, és hamarosan úgy beszélt egyik-másik klub vezetőjéről, ahogy a hívek szoktak a papjukról, elutasítóan vagy rajongva, de bensőségesen. Nem lett aztán semmi a táncbemutatóból, pedig látszott, hogy Kerepessy előkészületeket tett, lampionok a kertben, erősítő és hangfalak – Videoton?! – kérdezte A. megrökönyödve, ezeken nem jön át a zene, az enyém Bang & Olufsen, egyszer hallgasd meg! —, székek félkörben.

A. egyedül érkezett, mint mondta, a lánya büntetésben van, „az asszony gyengélkedik’’, A. a lányt hozta csak, mert a felesége stewardess, és éppen elröpült valamerre, valamiért Dénes párja se jöhetett, de a lány ott volt, és talán bánta, hogy nem látja meg, hogyan rázták a régiek.

Dénes észrevette, hogy Kerepessy most is magán tartja a pisztolyos szíjazatát.

–   Benne van?

–   Mindig.

A. felfigyelt. – Nekem is ilyen van – mondta. – Csak egy újabb változat – tette hozzá lazán. – Könnyebb.

–   Könnyebb? – hitetlenkedett Kerepessy. És előhúzta a fegyvert. A tenyerén méregette.

A. elvette. – Hát igen. Az enyém tizenöt-húsz dekával könnyebb – mondta.

Célba vett egy lampiont. Aztán egy antennát. Aztán Kerepessyt.

Kerepessy pislogott. – Nemrég lőttem vele.

– Mit?

–   Egy kezet – mondta Kerepessy kisebbik fia. – Egy jobb kezet.

–   Megszólalt a riasztó, apa kijött, ott volt egy ember és babrálta a zárat.

–   Az én autómat is feltörték múlt héten – mondta A. – Csak beindítani nem bírták, mert spéci biztonsági rendszere van.

–   Mondtam, hogy tegye föl a kezét, de ő nem. Figyelmeztettem annak rendje és módja szerint. Röhögött. A kezébe lőttem, első golyó.

–   Jól csináltad – mondta T.

–   A jobb kezét? – kérdezte A.

–   Naná – mondta Kerepessy.

–   Nem tör föl több kocsit – mondta az egyik fiú. – Hacsak nem balkezes.

–   Jobbos volt – mondta a másik.

–   A legjobb megoldás – mondta A. – El kell ismernem. Ha kinyiffantod, lehet, hogy elővesznek. Így viszont nincs neki jobb keze.

–   A házunkban volt egy öreg rendőrtiszt, nyugdíjas – mesélte T. – Megvolt neki a szolgálati fegyvere, és egy éjjel lement, mert hallotta, hogy törik fel a kocsit. Lement, megpróbált intézkedni. Elvették a pisztolyát és lelőtték. Úgy meghalt, mint a sicc. Talán félt, csak elővette a stukkert, de nem merte használni, tartott tőle, hogy mint régi komcsinak, meggyűlne a baja, ha lövöldözik, vagy végül is nem akarta bántani a srácokat, mert olyan kamaszok voltak, három tizennégy-tizenhat éves kölyök. Nem tudom, az is lehet, hogy egyszerűen csak bénázott, ügyetlenség: kikapták a kezéből és durr!

Dénes a lányát figyelte: érdeklik-e ezek a véres történetek. Lehet, hogy érdekelték, de nem látszott rajta.

Max Beckmann: Maszkabál előtt, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: Maszkabál előtt, jean louis mazieres, flickr.com

Dénes hozta szóba a témát, hazafelé menet. – Le merem fogadni, hogy nincs is pisztolya.

–   A.-nak?

–   Szerintem nincs neki. Amikor a gimnáziumban, emlékszel, először találkoztunk, Kerepessy előkapta a pisztolyt, nagyon szerettem volna megnézegetni, sose volt nálam fegyver, tudod, én nem voltam katona. Amit egyébként nem bánok. De persze nem adta volna oda, nem mutiba készült. Le merem fogadni, hogy A. ugyanígy volt a dologgal, csak ő ügyesebb, előjön ezzel „az enyém ugyanilyen, csak jobb” dumával, és erre Kerepessy a kezébe nyomja! Nagyon ügyes.

–   Nem lehet olyan nagyon különös – mondta a lány.

–   Hát nem – mondta Dénes. A hosszabbik úton mentek haza. Anélkül, hogy megbeszélték volna, csak úgy.

Hálás volt, a lánya most vigasztalja őt, semmi kétség. Tudja, hogy úgy érzi, alulmaradt, ezúttal A.-val szemben, és vigasztalja. És elég ügyesen.

Aztán még el is tereli a szót! Így: –  Sajnálom azt az öreg rendőrt.

–   Akiről T. mesélt? – kérdezte Dénes. – Tudod mit? Én is.

–   Nem bírt rálőni egy emberre.

–   Nem. Pedig nyilván egész életében azt hitte, hogy bír. És talán várta is a pillanatot. Egy tévedésben leélt élet. Egyszer csak ott van előtte a cél, az eleven ember, és —

–   Szegény.

–   Pedig nem állna sokból.

–   Amikor a biciklimet ellopták, én is arra gondoltam, hogy meg kéne ölni, aki ezt csinálta velem. De már akkor eszembe jutott, hogy ha tudnám is, ki az, és elém hoznák, hogy tessék, csináljak vele, amit akarok, én nem…

Leültek egy padra. Kutyák ugattak a közelben, nekivadultan. – Nem baj – gondolta Dénes —, most nem zavar.
fájdalmas emlék
Ez a bicikli fájdalmas emlék volt. Szép kis jószág, bár nem különösebben drága, átlagos legföljebb, de még új volt, nem volt ideje összekarcolódni. És együtt választották, hosszú keresés után.

–   Most ül rajta valaki – így képzelgett aznap délután a lány —, az én ülésemen.

Az egy ilyen beszélgetés volt, Dénes guggolt az ágy mellett, a lány hasalt az ágyán, tenyerébe temette az arcát és néha mondott valami fájdalmasat.

–   A büdös valagával.

Ezen esetleg lehetett volna nevetni, de Dénes inkább nem.

Később:

–   Miért csinálnak ilyet velem?

Még később:

–   Úgy érzem, be vagyok koszolva. Bekoszoltak.

Dénes megsimogatta a lányát. A hátát, végig. A fenekét. Ott hagyta a kezét a fenekén. A bicikliülésnek a hűlt helyén.

–   Veszünk egy másikat.

–   Nem sürgős.

Meg arra is jó volt a keze ott a lányon, hogy jelezze: azért ő nem érzi úgy, hogy be lenne mocskolva, vagy ha be van, hát készséggel osztozik a mocskán.

A kutyák lassan elcsitultak mellettük. A gyűrűt nézte Dénes, a türkizköves gyűrűt a lány kezén. Ezüst volt, persze. Furcsán csillogott a nátriumgőzös utcalámpa sárga fényében. – A türkiz –mondta nemrég valaki – gonosz kő, vigyázz vele!

Nem hallgatott rá a lány. – Én ezt szeretem. És egyébként is, hogy lehet ilyet mondani, hogy gonosz?

Nem telt bele egy hét, ellopták a biciklijét. – Nem kell, hogy összefüggést lássunk ebben – mondta a lány —, ugye?

–   Nem hát – mondta Dénes.

Max Beckmann: Indián nő, jean louis mazieres, flickr.com

Max Beckmann: Indián nő, jean louis mazieres, flickr.com

Ahogyan nehéz, csak sokára lehet napirendre térni azon, hogy ellopták a biciklinket, sőt van, hogy az ilyesmi egy életen át sajog, gyötri az embert a hiány, azt se könnyű lenyelni, hogy ráébredtünk: a barátunk gonosz.

–   Ismeritek a kínai konyhát? – kérdezte másfél-két órával azelőtt T. Az volt az első élénk, önfeledt pillanata egész este. Szerette volna meghívni a társaságot egy kínai vacsorára. – Teljesen beleszerettem a kínai ételekbe – mesélte. – Állítólag nem is csinálom rosszul.

–   Voltatok már itt Pesten ázsiai étteremben? – kérdezte erre A. – Amikor éjjel vége van a műszaknak, a legtöbb vendég már elment, és akkor azok a kis sárgák nem szélednek szét, hanem leülnek és együtt esznek még valamit; nahát az a valami egész más, mint amit a műszak alatt a hülye fehér embereknek osztottak, kóstoltátok azt? Mert én igen, és meg kell mondanom, az igazán ízlett nekem, és ugyanolyan volt, mint amit ott a helyszínen, Ázsiában volt alkalmam fogyasztani. Tudjátok, a feleségem stewardess, és néha vele kell mennem, pedig nem vagyok egy turista, utálok utazni, de ő szeretné, ha vele mennék, ebből következőleg körbeféltem a világot, és mellesleg megismertem az igazi anyagokat. Az igazi ízeket! Aminek viszont megvan az a hátránya, hogy nem lehet velem minden szart megetetni.
nem változhatott akkorát a világ
Dénest meglepte, hogy A. ezt mondja, „nem vagyok egy turista”, mert ez az ő mondata volt, és mindeddig nem is találkozott senkivel, aki akár csak valami hasonlót hangoztatott volna; ezen a vidéken sokáig csak igen keveseknek volt módja világjárónak lenni, úgyhogy nem volt ember, aki ne vágyott volna idegen országokba, és nem változhatott akkorát a világ, hogy máris belecsömörlöttek volna az utazgatásba. A barátja, akivel Dénes egy napon született, lám, ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki ugyanolyan érzését, és ráadásul ki van zárva, hogy tudná, ugyanúgy szokta mondani ő is…

–   Akik ugyanaznap születnek, azok ugyanolyanok? – morfondírozott —, vagy anno annyira áthatották egymást a gondolataink, hogy évekkel később ugyanolyan irányokba indulnak?

–   És ha mindenben majdhogynem azonos vagyok vele, lehet, hogy bennem is készülődött egy ahhoz hasonló, fellengzős mondat, mint az övé volt, amivel a vacsorameghívást elütötte? Hiszen T., ez a nem túl szerencsés, kicsit zavart fickó alig várta, hogy főzhessen nekünk, talán kusza otthoni viszonyainak is jót tett volna egy ilyen vendégség szervezése, mondhatni: esengett, hogy térjünk be hozzá kínait enni…

Ez a novella áthágta saját szabályait, mikor egy embert gonosznak nevezett. Regényes fordulat volt, és határozottan elkülöníthető a gonosz tő korábbi előfordulásaitól; mikor például gonoszkodásról volt szó, vagy idéztetett egy állítás, miszerint a türkiz nevű ásvány volna gonosz. Megbocsájtja az olvasó?

Talán, ha tudja olybá venni, hogy ez a Dénes nevű szereplő véleménye, ő az, aki nem akar ítélkezni, de kedve ellenére mégis ítélkezik és megnevez (még ha csak gondolatban is).

Tekintetbe lehetne venni, esetleg, hogy Dénes éppen amiatt van megrökönyödve, hogy milyen erősen hasonlít A.-ra, és hát olyasvalakivel lenni majdnem hogy azonosnak, akit gonosznak tartunk, nem jó.

T. nem jött elő többet a vacsorameghívással. Nem is nagyon beszélt már aznap este.

Hideg volt a pad. Ezért ült Dénes ölébe a lány, föl ne fázzon.

Eszébe jut egy korábbi eset. (A gonoszról).

Max Beckmann: Kiskocsma, ekenitr, flickr.com

Max Beckmann: Kiskocsma, ekenitr, flickr.com

Egy tanárra egyszer ezt mondta A., este, hosszú sétájuk közben, ahogy meghitten kószáltak:

–   Hülye zsidó.

Tetszett Dénesnek a szidalmazásnak ez a módja, mert új volt és merész. Nem telt bele egy hét, és otthon, családi körben ő is valakire –hülye zsidó —, ezt mondta.

A nagyapja szólt rá:
olyan kevés az a zsidó vér
–   Ne mondj ilyet… Éppenséggel, ha tudni akarod, benned is van zsidó vér. Véletlenül hallotta, ahogy később az apja korholta a nagyapját: – Mért nem tudtad magad türtőztetni?! Eddig olyan jól megálltuk. Már azt hittem, megússza. Ha sose hallotta volna, jobb lett volna neki. – A nagyapa, alighanem, mert belátta, hogy hibázott, nem szólt egy szót se: – Egyébként is, olyan kevés az a zsidó vér, ami beléje jutott, nem oszt és nem szoroz, nemcsak káros, hogy tud róla, de értelmetlen is. Fölösleges.

Így lett szüleinek minden igyekezete ellenére, A.-nak köszönhetően, Dénes zsidó.

–   Ki kell venni a gimnáziumból, átíratni máshova. Akárhova! – gondolja Dénes.

–   Menjünk! –mondja a lányának.

Fölemeli, a karjában viszi, elég sokáig, két villanypóznányit. Mennyi is lehet az? Száz méter?

–   Menekülünk – gondolja. – Menekülünk a gonosz elől.

felső kép | Max Beckmann: A páholy, Pilar Torres, flickr.com