Jámborné Balog Tünde

ZÖLD PÉTER PALETTÁJA

2004 november

ZÖLD PÉTER PALETTÁJA
V. P. emlékére

 

Mindig megőrzöm a palettáimat, lapozta előttem vaskos mappáját a kárpátaljai festő, az a rengeteg szín ne vesszen kárba. Tudod te, hány szín van egy palettán?

Mezítláb, fehér sortban, félmeztelenül ült ágya szélén, vörösre égett bőrrel, finoman verejtékezve a rekkenő délalföldi nyárban, a színeket azonban, azt a rengeteg színt, egyedül ő látta, mert az épület előtti terecske ostorfáinak tömött lombja nappal is alkonyi homályba merítette a lerobbant kollégiumi szobákat, amelyekben a nyári művésztelepet berendeztük. A leveleken át zöldes fény szűrődött be, és zöldbe hajló köd ülte meg a poros sarkokat is, akárha akváriumban lennénk, ám a festőt nem zavarták ilyen kicsiségek; belső látása van, tudjátok, heccelte Boldog Lajos, a bácskai keramikus, a festő azonban valóban szagolta és tapintotta a színeket, külön érzékszerv segítette az eligazodásban.

tűz és szín sűrűdik össze

A zöldnek illata van, mint a lányok bőrének strandolás után, de csak a nedvzöldnek, mert az olívzöld halszagú, ilyeneket mondott esti poharazgatás közben, és kitágult szemmel nézte a bor rubinpirosát. Ez a t-tűz, szólalt meg akadozva, nézzétek, mennyi t-tűz és szín sűrűdik össze egyetlen deci borban!? Így mondta, sűrűdik, ezzel a ki tudja hányadik ősétől örökölt archaikus szóval. Végül a sokadik pohár után érthetetlen szavakat motyogott maga elé, amikor azonban a prófétaszakállas fiatal képíró föltámogatta a másodikra, megélénkült, és a vörös szinonimáit sorolta, igaz, meg-megbicsakló nyelvvel, mégis érthetően, csupán a karmazsinba bonyolódott bele annyira, hogy álmában is azt bogozgatta, monológjával fölriasztva a szomszéd szobában alvó Boldog Lajost.

Egyszer egy egész délutánt végigültem nála, hallgattam, ahogy a színekről beszél, és végignéztem vaskos albumba gyűjtött palettáit, ezeket a gyűrött és tépett szélű fecniket, a félbehajtott, egészíves csomagolópapírok legszebb darabjait, amelyeken különleges foltokat, bizarr színhatásokat hozott létre a véletlen a tubusból kinyomott festékkupacok találkozásánál.

jbt2 0612

Cinóber világos és sötét krapplakk, érett indiai sárga és tüzes króm-oxidzöld, sejtelmes kobaltviola, virító kadmium citrom, és a kékek; számos megnevezhető és számtalan nevenincs árnyalat. Otthon, mondta, vastag kötegekben állnak, a fél padlás tele van velük, és itt a művésztelepen is mindig összejön egy újabb mappára való. Régóta papíroson keverem a festéket. Amíg fapalettám volt, majd megszakadt a szívem, mikor le kellett mosnom azt a rengeteg gyönyörű színt, mondta, és szégyenlősen elvigyorodott, akár a kamasz, ha rajtakapják leselkedés közben, és orrlyukai kitágultak, mintha tényleg érezné a színek szagát.

Amikor éppen nem volt témája, valamelyik mappájából válogatott, a száz és száz festékpacás karbonpapírból; sokáig lapozott közöttük, és megpróbált belelátni alakokat, jeleneteket a színes foltok kavargásába. Ha megtetszett valamelyik, három ujja közé csippentve, kinyújtott karral maga elé tartotta, és hunyorított szemmel addig forgatta, nézegette, míg megmozdultak rajta az ecsetvonások, kirajzolva egy piros ruhás nő alakját, amint integet a távolodó hajó után, vagy zöld lombfalak labirintusa felé indul téveteg. Máskor furcsa lovasokká materializálódtak a színek, vízparton vagy erdei ösvényen, megint máskor csörgősipkás bohóccá, aki a festőhöz hasonlít, és vágyakozva nézi a tóban fürdő nimfákat.

nem segítenek a ribancok

Festményeihez többnyire kellettek ezek a kis színvázlatok, megindították képzeletét, ők a modelljeim, mindig kéznél vannak, mint egy hűséges feleség, simogatta meg a mappát. Nem segítenek a ribancok, morgott máskor, ha nem ment a munka, az ihlet lázas pillanataiban azonban, amikor elemi erővel rohanták meg a látományok, szerelmetes múzsáimnak nevezte tarka papírpalettáit.

Inas, sovány férfi volt, kamaszosan gyors mozdulatokkal, szétálló kék szemmel, állandóan csapongó, verdeső pillantással, és csak közelről látszott, hogy rövidre nyírt, szőke haja erősen őszül. Mindig meglepődöm, ha eszembe jut, hogy hány éves vagyok, mondta, mikor beírtam az adatait. Otthon, Kárpátalján családja volt, feleség, gyerekek, unoka. A fia még tanult, muszáj volt pénzt keresnie, de ez a kényszer nem hatott rá bénítóan, inkább ösztökélte a festésre, mintegy igazolta szenvedélyes színimádatát, és azt az érzéki élvezetet, amit a festésben lelt.

Nálunk, a délalföldi nyárban valósággal lubickolt a színek zuhatagában: Itt egészen mások a sárgák és a vörösek, mint nálunk, lelkendezte. Tüzesebbek. Telítettebbek. Biztosan a hőségtől van, hogy szinte perzselnek. Egészen lázba jövök tőlük. És ezek a meleg éjszakák, hogy egy szál ingben sem fázik az ember. Na és a lányok! Az a rengeteg gyönyörű lány mindenütt!

A festők a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól verődtek össze nyaranta a határszéli kisvárosban – amelynek egykori dicsőségét a régi megyeháza impozáns épülete hirdette a főtér közepén, büszke timpanonjával, vaskos oszlopaival –, és bár folyton panaszkodtak a számukra szokatlan forróság miatt, határtalanul élvezték az ingujjas estéket és a langyos hajnalokat, amikor könnyedén siklottak az ecsetek a friss alapozáson. Ilyenkor ment legjobban a munka, nem törődtek az élénkülő forgalom erősödő zajával, az épület párkányai alatt fészkelő fecskék fel-felcsapó csivitelésével, és a kollégium viharvert padlását megszálló balkáni gerlékre sem haragudtak, pedig minden virradatkor felhangzott éles kiáltozásuk, és a száz meg száz szárny verdesése átható, surrogó zajt keltett.

A parkban, a régi püspökkertben minden este zene szólt, egy zongorista és egy dobos játszotta álmatagon az ötvenes-hatvanas évek táncdalait, és a festők odajártak, mert egy üveg sör mellett sokáig el lehetett üldögélni, és a pincérek nem nézték ki őket, ha nem adtak borravalót. A hatalmas tölgyek, öreg kőrisek, vénséges platánok összeérő koronája alatt, a kibetonozott hajdani tómederben táncoltak is a párok, meg sem lepődve, ha szinte mozdulatlan uszonyokkal ellebegett a fejük felett egy-egy narancsszínben játszó aranyhal. Megjegyzem, én semmit sem láttam a halakból, szólt közbe a fürdőből érkező, meleg víztől kipirosodott Boldog Lajos, és strandpapucsával csattogva átvonult a szobán.

Ezt nézd meg!, fordított felém a falhoz támasztott farostlemez táblák közül egyet a kárpátaljai festő, ezt ma hajnalban festettem.

jbt3 0612

Sokáig néztem a képet, mert idő kellett hozzá, hogy szemem a félhomályban megszokja a vibráló színfoltokat, és a festő némán várta, hogy a magam nehézkes módján felépítsem belőlük a látványt, két elmosódott nőalakot a villany világította fák alatt, egyikük meglebbenő szoknyáját, s a másik furcsa mozdulatát, amellyel nyakig emeli napraforgó-sárga ruháját, feltárva pőre testének csodáját a fal melletti árnyékban ácsorgó férfiak előtt.

Nem volt rajta semmi a ruha alatt, szólalt meg a festő furcsa kis fintorral a szája körül, és hangja rekedt volt a sóvárgástól. Bár először meghökkentett leplezetlen őszintesége, valójában nem lepődtem meg. Évek óta szerveztük a telepet egy volt tanítványommal – őt körüludvarolták a messziről jött, magányos férfiak, tőlem meg tartottak kicsit – és bár eleinte berzenkedtek a női vezetés ellen, idővel elfogadták, sőt élvezték testi-lelki nyavalyáik ápolására kiterjedő gondoskodásunkat, és már úgy beszéltek velem, mint az anyjukkal, bár nekem olyasmit is elmondtak néha, amit a férfiak legfeljebb a barátjuknak vallanak be.

T-te nem hiszed el, m-milyen szép volt! Korábban a parkban is láttuk őket, és majdnem velük egyszerre jöttünk el. Ők előttünk jártak pár lépéssel, t-tudták, hogy róluk beszélünk, de nem zavartatták magukat, az utca közepe táján bementek a járda melletti bokrok közé. Hamar előjöttek, a szoknyájukat igazgatták, és mielőtt tovább indultak, a sárgaruhás visszafordult. Csúfondárosan ránk nevetett, és egy pillanatra felrántotta a ruháját. Megkövültén álltunk, ők meg viháncolva elfutottak.

bölcs asszony

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megkérdeztem: Ezt a kis kalandot elmeséled a feleségednek is? A kárpátaljai festő – Zöld Péternek hívták, mint a csángók sorsáról jelentést író hajdani csíkdelnei papot – nem sértődött meg. Elnevette magát, és azt mondta, a felesége bölcs asszony, megérti az ilyen dolgokat. Én is megértettem, mert a festmény kékeszöldjei között felragyogó sárga ruhából és a lány bőrének aranyából az éterivé lényegült testiség szépsége sugárzott, és a kis történetben volt valami ártatlan, antik báj, ami eszembe juttatta az ifjúságomat. Megirigyeltem a festőt, aki talán öt vagy hat évvel volt fiatalabb nálam, és lám, pucér lányokkal incselkedik az augusztusi csillaghullásban.

Zöld Péter másnap eltűnt. Délben nem vettem észre hiányát, de a vacsoránál kerestem, mert megmaradt az étele, egyébként is az volt a rend, hogy este mondtam meg a vendéglősnek a másnapi létszámot. A többiek úgy tettek, mintha nem is sejtenék, hova lett, a következő reggelen azonban Boldog Lajos némi köntörfalazás után kirukkolt az igazsággal: Péter kiköltözött a folyópartra.

Hogyhogy kiköltözött? Hova, miért?

Hát, Guszti bácsi által. Kiment Guszti bácsi bungalójába. Rengeteg témát talált kint, és mind meg akarja festeni. És meg akarja nézni a csillaghullást is. Arra kért, szóljak neked, hogy legalább három napig ott marad. Guszti bácsi televette neki ennivalóval a hűtőt, úgyhogy ne aggódj, mindene meglesz.

Nem nagyon értettem, miért nem maga Zöld Péter szólt, ha így áll a dolog, Boldog Lajos azonban, látva értetlen arcomat, ezt is megmagyarázta. Elnézésedet kéri, de nagyon sietett, éppen csak összekapkodta a holmiját, mert Guszti bácsi kint ült a kocsiban, nem akarta várakoztatni.

jbt4 0612

Guszti bácsi a helyi műgyűjtő volt. Orroltam rá: évekig egyetlen képet sem vett a telep festőitől, mert nem találta meg nevüket abban a vaskos könyvben, amelybe pénzért lehetett bekerülni, és az öreg jobban hitt a nyomtatott betűnek, mint az eleven szónak. Zöld Péter volt az első, aki a mieink közül eladott neki, és senki sem tudta, mivel nyerte meg a vén sznobot, azt pedig végképp nem értettem, hogy miért hívatta meg magát a partra.

Ugye, nő van a dologban? Csúszott ki számon találomra a kérdés. Boldog Lajos zavartan elvörösödött, és habogni kezdett. A sárgaruhás?, folytattam, akinek aranyhalak úszkálnak a feje körül? Lajoska abbahagyta a magyarázkodást. Nem akarta, hogy megtudd, tárta szét a karját, szégyelli magát előtted.

Negyednap a reggelinél találkoztam Zöld Péterrel. Pocsékul nézett ki. Haja csapzott, az arca borostás, gyűrött, szeme körül lila karikák. Kezében táncolt a kés meg a villa, alig tudta feldarabolni a parizert. Mi van veled, megártott a csillaghullás?, kérdeztem, hogy jobb kedvre derítsem, de úgy tett, mintha nem hallaná. N-nem vagyok n-nagyon jól, mondta, f-fölmegyek, lefekszem.

Ebédnél nem láttam, ezért késő délután, amikor alábbhagyott a hőség, felnéztem hozzá. Már felkelt, és ahogy szokott, egy szál sortban állt szobája közepén, vele szemben falhoz támasztva a képek, amelyeket Guszti bácsi bungalójából hozott. Használt neki a pihenés, jobban festett, mint reggel, de még mindig bizonytalanul mozgott.

F-foglalj helyet, és nézd meg, m-mit csináltam, mondta félreállva, hogy semmit se takarjon el a rögtönzött kiállításból.

settenkedő, éjszínű árnyak

A tengermélyi homály hirtelen oszladozni kezdett, ahogy a lemenő nap belőtte utolsó nyilait a széles üvegajtón, és a különös fényben felragyogtak Zöld Péter folyóparti festményei. Elsőre szokványos tájképnek tűntek, dekoratív fehér nyárfatörzsekkel, víz fölé hajló füzekkel, de hamar felismertem, hogy sokkal többek, mint a látvány puszta leképezése. Mindegyik tetszett, kettő különösen. Egyiken fák voltak, az ártéri erdő dús vegetációja, füzek és nyárak zöldessárga és ezüstszürke lombja, közöttük settenkedő, éjszínű árnyak, és amíg néztem, orrom megtelt a strand melletti sűrű nyárfaliget nyers illatával, mint régen, diákkoromban, amikor átkeltünk a napsütéstől felhevült töltésen, és mielőtt kiértünk a forró homokpartra, megmártóztunk az ártéri erdő hűvösében.

A másik kép alját a víz töltötte ki, sárgán a benne lebegő hordaléktól, az okkereken azonban áttűnt a mélység barnás-feketéje. Ott készülhetett, ahol a sarkantyúk átterelték a sodrást a túlsó oldalra, és katlanszerűen kimélyült a meder, tele veszedelmes örvényekkel, a meredek, szakadékos part fölött pedig zárt növényfal takarta el a kilátást. Kővé vált erdő, ezt a címet adtam neki, szólalt meg a festő, és ezúttal nem botlott a nyelve.

Nem tudtam elszakadni a képektől, olyan különös vonzerő sugárzott belőlük: számtalan apró részlet tette őket hitelessé, teljesen valóságosnak tűntek, mégis volt bennük valami álomszerű, és egy idő után minden életre kelt rajtuk; a lombok susogtak és nyögtek, a víz surrogva, zuhogva folyt, hal ugrott fel a folyóból, hullám csobbant, és a kővé vált erdő fala mögött nyüzsögve áradt a lét, megannyi szerelmes titkával, vadul és fékezhetetlenül.

Ezt nézd meg, mondta ekkor a festő, és a nyitott ajtószárny mögül elővett még egy festményt, az utolsót. Napsütötte tisztás töltötte ki az előteret, és egy aszimmetrikusan elhelyezett, fátylakba burkolt nőt formázó, fehér bokor. Ritkaság, hogy másodvirágzásba kezdjen augusztus derekán egy-egy kánikulától szédült vadmeggy vagy kökény, de Zöld Péter esküdött rá, hogy látta ezt a bokrot, a régi Kovács-tanya helyén, így, talpig virágban. Úgy nevezem, a Maros menyasszonya, mondta álmatagon, miközben egy messzi pontra bámult, és én akkor vettem észre, hogy az itt-ott elszáradt, sárgás füvű tisztás körül hatalmas mohazöld és violaszínű fák bámulják vizsla szemmel a menyasszonyt, ágas-bogas karjukat nyújtogatják, hogy megtapogassák, és akkor a bokor a szemem láttára pirulni kezdett, rózsás reflexeket hintett rá az utolsó napsugár.

jbt5 0612

A fény fokozatosan elhalványult, majd kialudt, a nyomában terjengő alkony gyászlepellel borította be a szobát, elfüggönyözve a vízparti képeket, csupán a Maros menyasszonyának virágköpenye derengett a sötétben. Zöld Péter akkor mondta el nekem, hogy élete legfantasztikusabb három napját töltötte a folyóparton. A sárgaruhás lányt nem említette, én meg nem kérdeztem, viszont mesélt a fák titokzatos suttogásáról, a folyó langy hullámairól, a hatalmas, mindent betöltő éjszakáról és a hullócsillagokról, a Föld pályáját keresztező kóbor meteorrajról. Száz és száz zuhanó csillagot láttak, mindegyik más színű ívet rajzolt az égre, és ő nem tudja, mi történt a szemével, mert a tüzes csíkok akkor is vibráltak előtte, amikor véget ért a mennyei tűzijáték. Képzeld el azt a rengeteg színes vonalat, ott tekeregtek, sisteregtek fölöttünk a fekete mennybolton azúrkéken és ultramarinba vonva, borvörösen és téglaszínben, az indiai sárga, és az aranyokker, a narancs és a rózsaszín számtalan árnyalatában lobogva, mintha az Isten ujja rajzolná őket, egyre jobban betöltötték az eget, végül összefolytak, és olyan lett az egész, azzal a rengeteg színnel, mint egy égboltnyi paletta. Ha én azt egyszer meg tudnám festeni, nem bánnám, hogy utána kiesik az ecset a kezemből.

Furcsálltam az utolsó kijelentését, költői fordulatnak véltem, Zöld Péter azonban egyre különösebben viselkedett. Alig eszik, dülöngélve jár, mintha részeg lenne, és akadozik a nyelve, figyelmeztetett a Próféta, akit fiatal korát meghazudtoló bölcsességgel áldott meg az ég. Boldog Lajos azt jelentette, hogy barátja egyáltalán nem alszik, és egész éjjel ég nála a villany. Éjjel-nappal fest, de ha valaki rányitja az ajtót, azonnal leteszi az ecsetet és eléáll az állványnak, hogy eltakarja a készülő képet, tudósított Féldeci Pável, a kárpátaljai akvarellista.

szófukar sóvidéki festő

Festők között sokféle bolondéria előfordul, ezért először nem vettem komolyan a Zöld Péterről szállongó híreket, de miután a szófukar sóvidéki festő is megosztotta velem aggodalmait – olyan a szeme, mintha nappal is a holdat látná, dörmögte, ne lepődj meg, ha majd a tetőn látod mászkálni –, újra ellátogattam a második emeleti szobába.

Délután volt megint, késő délután, és a lemenő nap fényében szinte feloldódni látszott a festő vékony alakja. Állványa előtt állt, háttal az üvegajtónak, és nem vette észre, hogy benyitottam. Döbbenten láttam, amint bal kezével a jobb csuklóját tartva próbál festeni, de nem boldogult, és épp akkor ejtette el az ecsetet. A padló festékfoltjai elárulták, hogy nem először. N-nem engedelmeskedik a k-kezem, látod, nem t-tudok festeni, dadogta, és eltakarta arcát, hogy ne lássam kétségbeesését.

Az események ezután gyorsvonati sebességgel követték egymást. Szemorvos barátném még akkor este felállította a diagnózist, régi kolléganőm ideggyógyász fia reggel megerősítette, és másnap a feleség is megérkezett, anyás arcú, kontyos, barna nő, húszórás utazás után, kitikkadva, fáradtan, váltó ruhát sem hozva magával. Mégis bátornak és erősnek mutatta magát, mert a festő úgy kapaszkodott belé, mint egy rémült kisgyerek.

Zöld Pétert néhány nap múlva megoperálták. Nem sokáig lábadozott, másfél hét után saját lábán jött ki a kórházból. Nagyon sovány volt, de vidám és bizakodó. Utókezelésre Pestre megy, hat hét múlva, ott sugarazzák majd, mondta, de nem baj, csak a keze megjavuljon, mert hogyan is élhetne tovább, ha nem tud többé festeni. Már nem volt annyira sápadt, a nyelve is jobban forgott, a pillantása azonban összevissza verdesett, mint nyitott ablakon véletlenül beröpült madár.

jbt6 0612

Borult, őszeleji napon indult haza. Hosszasan búcsúzkodtunk, és mielőtt feleségével beszállt az ütött-kopott Ladába, újra megköszönte a segítséget.

Nagy szerencséje van ennek a Péternek, hogy itt derült ki a baja. Ugyan mit kezdtek volna vele otthon, Ukrajnában?, fordult felém a nagylelkű téglagyáros, a művésztelep régi mecénása, kocsikulcsát a mutatóujján forgatva. Guszti bácsival ellentétben rá mindig lehetett számítani. Szívén viselte a festő sorsát is, pénzt és ennivalót adott, sőt ingyen lakást szerzett az asszonynak, amíg a vizsgálatok tartottak, és lezajlott a műtét a szomszéd város klinikáján, képet is vett tőlük, támogatásképpen.

A roncsautót a festő fia vezette; kölcsön szerezte otthon, valami sógortól. Nem sok jót néztem ki belőle, de idáig eljött, talán a visszaúton sem lesz baj vele. Integetve indultak, mi is integettünk, a törött kipufogócsőből előgomolygó füstfelleg azonban hamarosan eltakarta őket.

Mit gondol, meggyógyul?, fordult felém a téglagyáros, kerek arcán együttérző szánalommal. Hát persze, hazudtam, pedig azóta tudtam az igazságot, hogy megtaláltam a két fekete ecsetvonással áthúzott, félkész képet a kiürült festőszeres üvegek között, az elnéptelenedett kollégiumban.

kép | Bohacsek Ede művei, hung-art.hu