TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY VERSÉRŐL 

VIRÁGÉNEK

Felhő a kertet
gyökér a napot
hajó a vízfolyást

úgy szeretlek.

Úgy szeretem:

hó térdeid
szél tenyered
víz könyököd
szemed árvácskáit
füled réti csigáit
melled katicabogarát

Miért kell dal
miért kell kép
miért kell film

mikor te vagy és élsz.

„Hajló térdeid íze a lábaimban maradt” – szavaltam vagy harminc éve az Egyetemi Színpadon a költő egy másik, szaggatott-különös versét, a Mártát. Most meg ezek a hó térdek … Meg a könyök … Atyavilág, Tamkó volna a világirodalom első ízület-fetisisztája?

Hát, jóga-múltjába akár ez is beleférhet. Persze nem erről van szó, csak imádja felrúgni a konvenciót és szertartásosan elkerülni a szokásos kontextusokat, képeket, szó-sorrendet, asszociációkat.

Itt azért takarékosan bánik a dekonstrukcióval. Elspórolja az elejéről a „mint”-et, nehogy szabályos hasonlattal indítson. Eltünteti a kérdőjeleket, hogy a záró szakasz jobban emlékeztessen a máskor előszeretettel végtelenbe nyúló „tamkós” szekvenciákra. Nem vacakol rímekkel, elég a ritmus, amit a sorokba rendezés ad.

Csakhogy itt vége is: semmi kozmosz meg evolúció, semmi szójáték és meglepetés – csak az éledő mező hangulata, néhány etűd a természetből, egy leheletnyi a kultúrából. Egyszerűen, takarosan, pózmentesen, letisztultan. Valódi vallomással a végén. Egy szerelmes avantgárd így énekli meg a szívébe nőtt virágot. Igazi Lyukasóra-feladat: el se hinnénk, hogy Tamkó-vers, ha nem állna a cím felett a neve.

A TESTET ÖLT című antológiából

kép | Czóbel Béla: Fekvő lány