KÖLCSEY FERENC VERSÉRŐL
2014 szeptember
ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedül,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s vég veszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Ön népe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek:
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Szamarkand főterének közepén, ahol három óriás medresze (iszlám iskolaépület) néz egymásra, a nyolcvanas évek elejének nyári estéin a nyugati turistákat meg a helyi notabilitásokat fény- és hangjátékkal szórakoztatták – amit nekünk, magyar egyetemistáknak volt szerencsénk saját kollégiumi szobánk távoli ablakából is élvezni.
És beleborzongani, amikor a két kisebbik épület feleselgetését földöntúlian mély zengéssel egyszer csak felülírja a legnagyobb, a Szir-Dor, mint maga a megelevenedett Idő, Múlt vagy Történelem.
Nekem azóta így kondul meg a Sors, amikor félbeszakítja a végveszélybe jutott hazájának megsegítéséért fejhangon rimánkodó honfi-tirádákat. Áldást adék… törvényem él…
nemzethalál
Hiszen egy országnyi tárgyalóteremben zajlik ítélethozatal. A vád megközelítése egyszerű. A Hazának van Népe, amelynek szent küldetése a Haza védelme. A tétlenség, a széthúzás és a viszály ezt megakadályozza, a verdikt tehát: nemzethalál. A védelem álláspontja az, hogy a Hazára érdemtelenné vált gyáva faj lecserélésével a Haza még újrateremthető. A bíró azonban ezt nem veszi figyelembe: Haza és Nép sorsa összekapcsolódik, csak együtt virágozhatnának, de érdem híján, a szülötti bűnök miatt együtt kell pusztulniuk.
A védelem azonban rosszul érvel. A népnek van hazája. A nép szenved, a nép sír vérkönnyeket és küzd egyedül. A nép hagyható magára. A nép sebezhető és megmérgezhető. A Sors és a Hűv Haza Anya csak romantikus absztrakció: a tárgyalásnak a sok kis sorsról kellene folynia. A meghódoltak kínjáról, ahogy József Attila ügyvéd úr mondaná. Vagy egy öregasszony két lábáról, ahogy a másik jurátus úr, Csajka Gábor Cyprián tenné. Enélkül csak műsoros esten ülünk, akárha Szamarkand főterén. Ahol a mi sokat látott poétánk is gondolhatja úgy, hogy a pátosz hullámhosszán felébreszthető a lelkiismeret. Teszi a dolgát. De mivel a visszahúzódás és a pártos honfivér nem ok, hanem következmény, az üzenetnek nincsen címzettje. Marad a hangulat és az indulat: az önzetlen cselekvés hiányából és az acsarkodó széthúzásból elég, ez már tényleg nem mehet így tovább, ha egyszer szebb arcú Hazát álmodnánk.
Mennyire meglepődne Kölcsey uram meg a komája, Vörösmarty uram, ha tudnák, hány még vadabb, még dühödtebb csoport támadt azóta ön-gyermekeire, hányan hirdették, hogy ők már más keblűek, pedig semmiben nem különböztek az eleiktől – és még mindig a régi hon áll a négy folyam partján. Kell lennie valamilyen nagyobb Erőnek, mint a védfal-állítás és szent harc. Van, ami alapvetőbb annál, mint hogy ki hogyan érez a Haza iránt. Ami megtart, ami értelmet ad, ami kedvet teremt. S ahol a vers véget ér, ott kezdődik ennek a keresése. Ha megtaláljuk, sok egyéb mellett ott lesz valahol a Haza meg annak őrcsillagzatja is. Még a Szir-Dorénál is van mélyebb hang.