KÉT EMBERNYI VÉDELEM
A MESTERSÉGES FÉNYKELTÉS INFORMÁCIÓTÖRTÉNETÉHEZ [2012 október]
A rabbinikus hagyományban az éjszaka járó, ártó szellemekkel szemben „a lámpa két embernyi, a holdfény három embernyi védelmet ad”.1 S ha az ártó szellemek valóban a sötétséggel érkeznek, feltűnő, hogy a mesterséges tűzgyújtás sok-sok lehetséges oka és magyarázata közül egyedül a tudatos fénykeltés az, amelynek kizárólag a sötétben, éjszaka van funkciója. A hideg elűzésére, a melegedésre, a húsételek fogyaszthatóbbá, emészthetőbbé és finomabbá tételéhez, a kőeszközök edzéséhez, illetve a vadállatok elriasztásához fényes nappal is nélkülözhetetlenek a lobogó lángok.
elsőség
A beszédes nevű dél-afrikai Wonderwerk barlangban egy nemzetközi régészcsapat nemrég a mesterséges tűzgyújtás meggyőző bizonyítékaira bukkant 2 – egymillió évvel ezelőtti rétegben. Úgy tűnik, érveik megállnak a joggal kételkedő és kritikus szakmai közegben is: a kutatók ki tudták zárni, hogy a megégett csonttöredékek széllel vagy vízzel kerültek a barlangba. Bebizonyították, hogy nem a magas foszfáttartalmú denevérürülék öngyulladásáról van szó. S ez egy csapásra több mint kétszázezer évvel tolja vissza a kezdeteket, elragadva az elsőséget az izraeli Gesher Benot Ya’aqov barlangtól, ahol korábban 790 ezer évvel ezelőtti tűzgyújtás-nyomokat találtak.
Bárhogy is állunk a kezdetekkel, a Homo Erectus már biztosan használta a tüzet. Hogy aztán kis kalickákban őrizgette-nevelgette-cipelgette-e, mint ahogy J. H. Rosny 1909-ben megjelent, számtalan nyelvre fordított A tűz meghódítása című könyvecskéje3 és az abból 1981-ben készített film nyomán generációk képzelték, az legalábbis kérdéses. (A regényben negyven–ötvenezer évvel ezelőtti, szőrös, primitív, erősen ritualizált viselkedésű neander-völgyiekre emlékeztető ősemberek harcolnak a nők szívéért, a dicsőségért és az elvesztett tűz pótlásáért – ha azok, akiknek van, nem adják, erővel elragadják tőlük. Mert persze, olyan, de olyan buták ezek a lények, hogy még nem ismerik a tűzgyújtás fortélyait, csak őrizni tudják, ha már ég.)
Az első meggyőző régészeti bizonyítékok a direkt világítási célú tűzhasználatra a harmadik jégkorszakból származnak, akár 400 ezer évesek is lehetnek. Ezek az ún. kőlámpások, amelyek lapos kövek mélyedéseibe töltött zsiradékban lángoló kanóccal működtek. Később, már a neolit korból is számos, több nyílású, ügyesen kivitelezett, hordozható kőlámpás maradt fenn, a legősibb mécsesnek azonban mégis egy hetvenezer éves, állati zsiradékkal töltött kagyló számít.
A gyertyáról ma azt tartjuk, hogy legalább ötezer éves. Már az ősi Egyiptomban, ill. Krétán is használták, Kínában az időszámításunk előtti évszázadokban jelent meg. Európában a legelső gyertyaleletet Avignonban találták, az első századból való.4
A történet innen többé-kevésbé jól ismert, az agyag- és bronzlámpákkal, fáklyákkal, gyertyákkal, kandeláberekkel, majd a fénygerjesztés egymást követő generációival (a gáz, a villany, a neon, legújabban a LED-világítással). A megközelítés azonban jellemzően technika- vagy kultúrtörténeti5 – csak újabban kezdték el társadalom- és gazdaságtörténeti oldalról újraírni és újraolvasni a világítás históriáját.6 Ez utóbbiak mellett is különösen izgalmasnak és időszerűnek tűnik az információtörténeti nézőpont alkalmazása. Szeretnék egyfajta tématérképet kínálni a későbbi kutatásokhoz a 19. század végéig, itt-ott jelezve az összefüggéseket, amelyek vizsgálata új ismeretek születéséhez vezethet.
REPREZENTÁCIÓ-TÁMOGATÁS
A nem (vagy a cselekvést befolyásolóan rosszul) látható fizikai környezet irányított megvilágítása minden információs ciklus kezdetét, a reprezentációs szakaszt támogatja.7 Valamennyi fénykeltő technika ezért funkcióját tekintve információtechnika (is), hiszen biológiailag adott (információ)érzékelő-képességünket fokozza. Hatáskövetkezményeként elsősorban a cselekvés időbeli kiterjeszthetőségét8 szokás kiemelni, ám ez maximum a szürkülettől hajnalig tartó időszak nem alvással töltött részére igaz, amelynek mennyisége ráadásul a történelem hajnala óta nagyjából változatlan. A világítás által lehetővé tett időnyereség a munkavégzés megnövekedett lehetőségeit kínálja (bizonyos kézműves szakmák esetében az ókortól kezdve, a nagyüzemi mezőgazdaság kialakulása után az éjszakai szántással, aratással vagy építkezési munkálatokkal).9
Ezzel szemben a mesterséges fénykeltés révén lehetővé tett térbeli expanzió sokkal meghatározóbbnak tűnik.
helyváltoztató mozgás
A hordozható fényforrások (a lámpások és mécsesek mellett a fáklya, vagy annak elődje, a tűzből kiragadott fahasáb, a fokla) egyrészt az esti helyváltoztató mozgást segítik, legyen ez a szűkebb, védett lakótér és a tevékenységgel lefedett élettér pontjai közti út a korai kisközösségeknél,10 vagy a szárazföldi távolsági közlekedést teszik lehetővé (a megvilágított szekerektől a mai autóreflektorokig). Érdekes színfolt a világítástörténetben a víz és a levegő ideiglenes megvilágítása a Távol-Keleten oly népszerű úszó lámpásokkal és repülő kívánságlámpásokkal (papírballonba szerkesztett lampionok).11
Az éjszakai mozgás lehetősége a hajózható vízi utak hosszát növelte meg jelentősen, felvirágoztatva a mozgó hajók számára a szárazföldet reprezentálhatóvá tévő világítótornyok hálózatát, amelyek kutatása egyre népszerűbb témának tűnik.12 (Igaz, a legendás ókori világítótornyok egyike sem maradt fenn napjainkig, de közvetett adatok alapján sokat tudunk róluk. A mai napig működő és látogatható legrégebbi világítótorony 700 évnél öregebb, 1299-ben emelték, az Elba torkolatát őrzi Hamburgban.)
A megvilágított terek mérete és mennyisége folyamatosan nő. A városok kialakulásával a lakószobákhoz képest több nagyságrenddel nagyobb felületet technikailag is sokkal bonyolultabb volt kivilágítani, ezért az ókori nagyvárosokban (elsősorban a legjobban dokumentált Pergamon, Edessa, Antiochia és Alexandria központjaiban) először alkalmi megoldásokkal éltek (leginkább az ünnepek tiszteletére), és később vált csak állandóvá, ill. üzemszerűvé a közvilágítás.
Rómában fáklyák százai világítottak rendszeresen, a középkori Európa fejlettebb részei csak a 16–17. századra értek el ugyanide. Párizsban például úgy oldották meg a közvilágítást, hogy sokáig az egyes háztulajdonosokat kötelezték ablakaik kivilágítására, és csak 1558-tól biztosították a fényt gerendákra függesztett „közös” lámpások. Ezért mondhatta büszkén a 12. század végén Szaladin szultán, hogy „míg a Nyugat fővárosaiban az éjszakák sötétek és veszedelmesek, az ő fáklyafényben úszó nagyvárosaik éjszakai élete jólétet és biztonságot tükröz”13 Az Ajjúbida dinasztia alapítója akár tovább is vihette volna gondolatmenetét: a világosságból és a biztonság-érzetből az emberek kiterjesztett fizikai mozgása és vele a találkozások számának megnövelt esélye és gyarapodása fakad – amely az interakciónak, a jelentés-csere magasabb közösségi szintjének, erősebb és termékenyebb információ-áramlásnak nyit utat. Véletlen-e, hogy a tudomány és a kultúra virágzik az arab civilizáció kivilágított köztereiben, tágas palotáiban és főiskolai termeiben, míg szinte tetszhalott a kolostorok celláiba zárt, individualitásba kényszerített keresztény Európa korai századaiban?
információ-technológiai innovációk
És vajon véletlen-e, hogy a korszerű nagyvárosi közvilágítás az egyik motorja a 19. századvégi ipari civilizáció (vagy ha úgy tetszik: a „modernitás”) megszületésének? Míg a hangsúly korábban kizárólag a nagyüzemi termelés munka, tőke és hatalmi dimenzióira esett, James Beniger korszakos munkája, Az irányítás forradalma14 óta az elemzésekbe a közlekedés alrendszereit és a kontrollválság leküzdését lehetővé tévő információ-technológiai innovációkat is mindinkább bekapcsolják. S noha a közvilágítás intézményi szereplői, nevezetes fejlesztő-műhelyei és nagyvállalatai sokáig csak mint érdekes technika- és ipartörténeti tárgyak kerültek a kutatói érdeklődés középpontjába,15 John Jakle ezredfordulós monográfiája16 már azt állítja, hogy a mesterséges közvilágítás volt a modern nagyvárosi életforma és tevékenységszerkezet dinamikus megteremtője az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Nemcsak a városi tájképet alakította át, de szinte minden meghatározó területet: a kereskedelmet, a munka világát, a közbiztonságot, a mobilitást – az utcák valódi köztérré tételével, új terek és funkciók sorának életre keltésével (üzleti negyedek, fesztiválok, világkiállítások, szórakoztató parkok, navigációs objektumok), az autózás kultúrájának és a környezet új esztétikájának megteremtésével. A világítás térbeli expanziójának szerves része a városokat összekötő országutak és a hidak fénybe borulása, amelyeket hamarosan a légi közlekedés sugarát kiterjesztő repterek és felszállópályák követnek. A folyamat végpontja a Föld forgásának ritmusában a városok összekapcsolt hálózatait és az egyes csomópontok között közlekedő kivilágított objektumokat egyetlen óriási, kontinentális fény-térré változtató – megatechnológiának nevezett – jelen állapot, amelyet a műholdas bolygóképek érzékeltetnek legmeggyőzőbben. Így jutottunk el az első kagylómécsesektől a kozmikus dimenzióig.
A mesterséges fénnyel meghódított terek történetének azonban vannak még alfejezetei, amelyek az „örök sötétség” három birodalmában játszódnak. Itt „időnyereségről” végképp nem beszélhetünk, hiszen világítás híján reménytelen volna bármilyen tevékenység végzése.
A fény nem járta természetes üregek (barlangok) mellett a mesterséges üregek, a bányák jelentik az első meghódítható tereket. Az őskor külszíni bányái után az ókorban már az ásványokért és a sóért is egyre mélyebbre kellett ásni, ez pedig nem ment volna a megfelelő bányalámpák nélkül. „Felfedeznivaló” itt kevesebb akad,17 csak éppen óriási jelentőségű annak tudatosítása, hogy az anyagtechnológia forradalmát az információ-technológia tette lehetővé.18 Mindezek felismerése nyomán a későbbiekben a bányagépészeti vagy kereskedelmi szempontok mellett a bányászat információtörténeti oldalára is nagyobb hangsúly eshet.
A másik ilyen terület a mélytengerek elképesztő kiterjedésű világa. Mivel az óceánban a fény csak mintegy 1000 méterig jut le, mindenütt, ahol ennél magasabb a vízoszlop, csakis a mesterséges fény biztosíthatja a vizuális érzékelést19 – és ezen keresztül mindazokat a létfontosságú biológiai, geomorfológiai, áramlástani és más ismereteket, amelyek révén a megértés magasabb szintjére léphetünk a tengerekkel kapcsolatban. Ez a történet a legrövidebb: az első víz alatti fotót 1893-ban készítette Louis Bouton, de az automata szondák elmosódó, rossz minőségű felvételei mai napig alig jelentenek igazi előrelépést. A félszáz évvel korábbi (1960-as) Picard-expedíció útját megismétlő James Cameron 2012 márciusi, a Mariana-árok mélyére merülése során viszont már egy két és fél méter magas LED-oszlop biztosított erős fényt, így van rá esély, hogy a jövőben éles, nagy felbontású képek érkezhetnek ebből a szinte ismeretlen világból.
A harmadik, talán legmeglepőbb láthatóvá tételi célpontot az emberi test sötét üregei és belseje jelentik. Az orvoslástörténet és az információtörténelem sok izgalmas találkozási pontja közül ez az egyik legkevésbé feltárt. Pedig a testnyílásokba és a test belsejébe tekintés (az endoszkópia) az orvostársadalom nagyon régi vágya, és egészen ősi tükrözéses eljárások emlékét őrizte meg a hagyomány.20 A katalán Arnaldus de Villa Nova (1235–1311) használta először a gyertya fényét ilyen célokra, de csak félezer év múlva, a 19. század elején született meg az eszköz, amely képes volt a megvilágítás és a kép-továbbítás feladatait egyidejűleg ellátni: a frankfurti Philip Bozzini „Lichtleiter”-e. Még ez is a gyertya fényét használta (1806), hogy aztán a század végére az elektromos fénykeltésnek köszönhetően fejlettebb eljárások sora szolgálja az orvosi diagnosztikát. Az üvegszálas optika az 1960-as évek fordulóján jelent meg, a mozgókép továbbítására alkalmas kamerát 1982 óta alkalmazzák.21
Az endoszkópnak létezik ipari/technikai változata, önálló történettel: a boreszkóp. Amióta olyan értékű és bonyolultságú zárt gépezetek készülnek, amelyek esetében fontos, hogy a belső részek megfigyelhetőek legyenek, van igény olyan készülékre, amelyik ezt biztosítani tudja.22
fény-teljesítmény
A világításból akkor lesz megvilágítás, amikor a bármilyen fénykeltés helyére valamilyen speciális megoldás lép. Itt már nem a sötétség puszta elűzése, hanem a fény-teljesítmény tudatos megkomponálása, adott tevékenységterek meghatározott célokhoz igazodó, egyedi kivilágítása a cél. Még mindig a reprezentáció-támogatásnál járunk: mert mi más volna a precíziós munkát igénylő munkadarab kritikus pontjainak láthatóvá tétele fókuszált fénnyel? A kirakatok és boltbelsők megvilágítása, hogy kedvező hatást lehessen kelteni? Az utcai neonreklámok? Nagy termek és épületek díszkivilágítása? A fény színezése különböző technikákkal?23 A közterületi fényművészeti alkotások?
Itt a színház-világítás története érdemesül rövid említésre. A színpadot – a kis számú éjszakai előadás kedvéért – már az ókori Rómában is világították, fáklyával és bengálitűzzel. A nézőteret azonban a 16. századig csak természetes fény világította meg, ekkortól kezdték Itáliában gyertyacsillárokkal jobb kedvre deríteni a látogatókat. Az első színház, amely teljes egészében villamos világításra állt át, a párizsi Savoy volt, 1881-ben (és rögtön állítható fényerővel). Korántsem aprócska témáról beszélünk: Robert Graves egy teljes, közel háromszáz oldalas könyvet szentelt a Shakespeare-korabeli színházvilágítás kérdéseinek,24 bemutatva az összefüggést a drámaiság textúrájának változása és az új fénymanipulációs lehetőségek között.25
JELTOVÁBBÍTÁS TŰZZEL
Azok a görög távközlési mérnökök, akik a Rodosz és Kósz szigetét is magába foglaló Dodekanészosz szigetcsoport magaslatain mobil adótornyok telepítésére alkalmas pontokat kerestek az ezredforduló környékén, meglepve tapasztalták, hogy szinte minden kijelölt helyen ott áll már egy magas, kerek, omladozó építmény. Némi kutatás után kiderült, hogy ezek ún. viglák, olyan kőtornyok, amelyek tűzjel-továbbítás céljait szolgálták, állandó személyzettel, a szigetcsoport egészét és Kis-Ázsia néhány pontját lefedő kommunikációs hálózat részeként. Ez a kalózok, később a törökök érkezését jelző riasztórendszerként üzemelt, fénykorában (!) a johanniták tartották életben, de feltehetően jóval korábbi, bizánci előzményekre épült.26 Azoknak pedig minden bizonnyal olyan ősi fáklyatávírók voltak az előképei, amelyekről Aiszkhülosz Agamemnón c. drámájában precíz leírást kapunk. Az 1774 méter magas Ida hegyről indított üzenet Trója elestéről egyetlen éjszaka alatt eljutott az onnan 600 km-re lévő Argosz városába. (Mivel a drámaíró egyenként meg is nevezte a jeltovábbító helyeket – a legkisebb áthidalt távolság 25, a legnagyobb 177 km volt –, a görög posta a múlt század hatvanas éveiben hat-nyolcméteres óriásmáglyákkal egyetlen alkalomra újra működésbe hozta a legendás fáklyatávírót.
Nehéz megmondani, mikor ismerte fel az emberiség, hogy a tűz fénye éjszaka nagy távolságról is látható, és így akár jelzésre is használható. A brit régészek, akik Eric Robinson vezetésével és közel 200 önkéntes segítségével Észak-Walesben a vaskori fáklyatávíró lehetséges működését igyekeztek rekonstruálni, úgy gondolják, a dombtetőkre és hegyormokra telepített erődítmények egyúttal ideális tűzjel-továbbító helyek is voltak, és megfelelő látási viszonyok között egy átlagos, de jó minőségű fáklya mintegy 25 kilométeres távolságra tudta eljuttatni a fényét.27 Ez még feltételezés csak, de azt írott források erősítik meg, hogy Mezopotámiában, a Babiloni Birodalomban a futárok váltóállomásait használták egyúttal tűzjelzésre is. A 3000 évesre becsült hellén fáklyatávíróhoz hasonló működött Róma és Jeruzsálem között és a Római Birodalom más útjai mentén is. A kínai Nagy Falon állítólag 100 méterenként álltak a jeltovábbító fáklyások. A világtörténelem leghosszabb fényjelző láncát az arab kalifátus állította fel és használta: ez Cordobától Észak-Afrikán át Bagdadig sugározta éjszaka a jeleket. Az ázsiai sztyeppék nomád népei is előszeretettel használták a karók tetején lángoló csóvákat jeltovábbításra (gyakorlatuk nagyon hasonlít a székely vidékek „lármafáira”), az észak-amerikai indiánok bonyolult füstjelzés-rendszert fejlesztettek ki.
Több mint érdekes, hogy a jelzés céljára használt láng az éjszakai órákban a tűzhasználat okozta veszélyek gyors észlelése és azonnali megszüntetése érdekében épített városi tűzfigyelő tornyokban28 is fel-fellobbant: az égő lámpa (amelyet belül gyertya táplált) a tűz irányát jelezte. (Nappal ezt a funkciót piros zászló töltötte be, és persze a veszélyre minél hangosabban próbálták felhívni a figyelmet: dobszóval, harangkongatással, ágyúlövéssel – a legendás kürtszó időszakos megszólaltatása csak az őrök éberségét jelezte.) Ugyanígy működött a folyam- és tengerjáró hajók koordinációs célú kommunikációja: nappal zászlójelzésekkel, éjszaka fényjelzésekkel.
A várháborúk időszakában a várfalakon speciális fáklyatartó helyeket alakítottak ki, jellemzően ott, ahonnan a legmesszebbre látszott a fényük: különböző (kötött) alakzatokat tudtak belőlük formálni, így összetettebb üzeneteket is küldhettek.
A FÉNYKELTÉS MINT INFORMÁCIÓS ÁGAZAT ÉS ANNAK HÁTTÉRIPARA
Információtörténeti szempontból a legritkább esetben vizsgált kérdéskör, hogy a különböző társadalmi, gazdasági és kulturális funkciók kielégítéséhez szükséges fénymennyiség előállításának mik voltak a gazdasági vonzatai. Hogyan lehet mindezeket a termelés, a fogyasztás és a foglalkoztatás kategóriával, klasszikus gazdaságtudományi megközelítéssel felmérni?
precíziós kézműves tevékenység
Ha az „alapágazat” felől közelítünk, azt látjuk, hogy a bonyolultabb lámpák készítése már az ókorban is precíziós kézműves tevékenység volt, de pl. sok egyéb mellett a fazekasok is égettek mécseseket, tárolóedényeket. A középkori Európában szakosított lámpa- és csillárkészítő mesterek irányították egy-egy műhely munkáját, de sok bádogos és lakatos is „beszállt”, és különféle világítóeszközöket állított elő. A kézilámpák üvegigényét üveghuták elégítették ki. Kovácsok és drótostótok készítették a fáklya- és gyertyatartókat. A nagy kereslet után rohanó gyertyakészítő műhelyekből (a legkorábbiakat a 13. század eleji Angliában és Franciaországban találjuk) az ipari korszak hajnalára fejlődtek nagyon komoly méretű és kapacitású gyertyagyárak.29
A foglalkoztatás oldaláról jól látszik, hogy a korábbiaknál alaposabb elemzések és rekonstrukciók indokoltak. A világítóeszközöket előállítók mellett ugyanis a világítás biztosításának céljaira a nagyobb települések kialakulása után a termelésből kellett időszakosan, majd később véglegesen kivonni „specialistákat” – akiket nehezen neveznénk „értelmiséginek”, de kétségkívül az „információs szektorban” dolgoztak.
A rabszolgatartás korában egyszerűen oldották meg a kérdést: „gyarapították a világító szolgák seregét”30 – „minél gazdagabb volt (valaki), annál több fáklyással indult útjára”.31 Az intézmény a középkorban is fennmaradt, sőt, önálló lámpahordó céhek is alakultak, ha valaki esetileg akart igénybe venni erőforrást a saját szolgákon felül.
Az ún. „lámpás őrök” a közbiztonságra ügyeltek, mellettük a tűzfigyelő tornyok őreit alkalmazni kellett, és a tehetősebb városok előszeretettel „szaporították” a számukat. A 16. századi Zürichben már 6 „szakosított” tűzfigyelő torony működött, önálló őrökkel, miközben ugyanekkor a sokkal hatalmasabb Isztambulban csak kettő. Magyarországon a 15. század derekán, Sopronban alkalmaztak először az egyik templom tornyában külön, a tüzet jelző őrt, létszámukat a 17. században növelték meg. Érdekes módját választotta a tűzőrök finanszírozásának Debrecen: a város 1673. évi határozata szerint „az éjjel-nappal cirkáló őrök fizetésének a felét az adójukba tudták be, a másik felét az utca lakói fedezték”.32
Hasonlóképpen kellett biztosítani az ókortól a tengeri és folyami világítótornyok személyzetét és ellátását.33
A „fényipar” dolgozóinak létszáma a nagyvárosi közvilágítás megjelenésekor, annak „gáz-korszakában” érte el a legmagasabb értékeket: a lámpagyújtogatás (légszeszgyújtás) önálló foglalkozási ágazat lett – a nagyobb városokban erre a célra több száz főre volt szükség. Mögöttük egy még kiterjedtebb iparág szolgálta a gázellátást: a bécsi Gaswerk Simmeringtől például csúcsfogyasztás idején óránként 3000 köbméter gáz került a városi világítás gázvezetékeibe – hogy ezt biztosítani tudja, az 1900-as évek elején 2000 embert kellett foglalkoztatnia.
világítási célú olajtermelés
És ezzel már a „háttérgazdaság” világában vagyunk, ahol a munkavégzés és a kereskedelem az információs szektort szolgálja, de a tevékenység mezőgazdasági vagy kézműves jellegű. Az ókori olajipar kibocsátásának például komoly hányada világítási célú olajtermelés, az olajfaligetekből induló nyersanyag az olajütőüzemeken át a szállításhoz használt olajkorsókon keresztül agyag- és más mécsesekben végzi. (A szurokkereskedelemnek még ennél is korábbi előfordulásai ismertek).
Ne felejtsük el azt sem, hogy a gyertyásoknak is saját beszállítóik voltak: az ókori Rómában és Kínában méhviaszt kellett beszerezniük a gyártáshoz, ezt a középkorban az elérhetőbb, de kellemetlen szagú faggyú használata váltotta fel.34 A 18. századtól a bálnazsír került előtérbe, amelynek minősége vetekedett a drága méhviasszal, mígnem a petróleum és a nyersolajból kivont paraffin át nem vette a (szinte) kizárólagos szerepet.
Megírásra vár a legnagyobb gazdasági és technológiai fordulat, az elektromos fénykeltés kialakulásának hatása a piac korábbi szereplőire – olyan izgalmas fejezetekkel, mint a világításhoz kötődő foglalkozások eltűnése, a háttériparágak átalakulása – és különösen a hagyományos, tűz-alapú fénykeltés eszközeinek továbbélése megváltozott funkcióval, átalakuló szerepben (gondoljunk a templomi gyertyákra, a díszgyertyákra, a háztartások áramszüneti vésztartalékaira).
És persze nem árt visszatérni időről időre a mesterséges fénykeltés teljes technológia- és kultúrtörténetéhez, hogy a legújabb orvosi és biokémiai ismeretek birtokában mérlegre tehessük civilizációs szerepét – nem megfeledkezve a természetes fényhez igazított biológiai ritmusunk megzavarásából fakadó egészségi kockázatok, ill. az élőlények viselkedésére negatívan ható ún. fényszennyezésről.