KAI TAK, 1996 ŐSZ
Egy műfordítás születése [2010 június]

Már a zürichi repülőtér várótermében verset szerettem volna írni. Nehéz volt a szívem, éppen az emlékek ólomkatonáitól. Időnként rám tört egy-egy elérzékenyedési hullám, talán még erőltettem is egy kicsit, hiszen nem sűrűn hagyja el az ember majdnem három hónapra a családját. Mindig tudtam, hogy bármennyire is szeretem egymás mellé szerkesztgetni a szavakat, nem vagyok lírai alkat, de ahogy ott álltak és integettek a teraszról, szorosan egymás mellett, összekapaszkodva, a majdnem négyéves Fruzsina, a két és féléves Bence, és mögöttük, anyja szorításában a még semmiről nem tudó, karonülő Blanka, az olyan volt, mint egy quattrocento festmény. Mi kívánkozik költeménybe, ha nem ez? Összeszorult a torkom, mint talán még soha, tudván, olyan kicsik még, hogy nem is nagyon értik, miért nem látnak majd jó ideig, de feszültségünk átragadt rájuk, már mocorgott bennük a pisla félelem: valami nincs rendben – én meg pontosan tudtam, hogy egy nap múlva a Föld másik oldalán leszek, és csak sokára látjuk viszont egymást.
félsorokkal gyötrődve
A megfelelő szavak azonban másfelé kószáltak. A taxiban, majd Ferihegyen is félsorokkal gyötrődve igyekeztem legalább annyit összerakni, hogy legyen honnan továbblépni, de nem és nem. És üres maradt a képernyő az ócska kölcsönlaptopon is, pedig fél napig várakoztam Zürichben a Szingapúrba induló gépre. Jól tettem-e, hogy nem mondtam vissza az éveken át tervezett és szervezett utat? Segítenek-e majd eleget a nagyszülők, ahogy ígérték?
Aztán jönnek-mennek az órák, és eltűnnek a kérdések. Napok, amelyekben összecsúsznak a hivatalos megbeszélések, a könyvtárakban töltött órák, találkozások érdekes emberekkel, Délkelet-Ázsia ezer arcával. Hetek alatt megszokottá és természetessé lesz a rendkívüli, az ismeretlen és a szokatlan, de a magam mögött hagyott világhoz még minden este visszahúz a szertartásosan párnám alá csúsztatott családi fénykép. Ám eltelik egy hónap, és a kép csak akkor kerül elő, egyetlen meghitt pillanatra, amikor a csodaszerűen lebonyolított Kuala Lumpur-i telefonbeszélgetésből értesülök, hogy mostantól öten várnak haza, mert bizonyossá vált, hogy útban van valaki, akit vagy Lilinek, vagy Marcinak hívnak, és szerencsére bőven időben érkezem haza, hogy még pocakon keresztül is barátkozhassak vele. Versről ekkor már szó sincs, a következő állomásra figyelek, és közben Malajzia és Indonézia után Hong Kongba érkezem.

Wu Guanzhong: A régi idők Chongqing-ja, wikiart.com
Az események innen felgyorsulnak. Már nem emlékszem, kinek köszönhetően és hogyan jutottam el Gregory B. Lee-hez, és miért gondolta bárki, hogy a kínai irodalom brit tanára az információs társadalom építésének magyar kutatója számára megfelelő beszélgetőtárs lehet. De egyszer csak ott ülök az egyetemi szobájában, és azon vesszük észre magunkat, hogy újabb és újabb órákat lopunk a tervezett egy mellé, és az is kevés: olyan sok meghányni-vetni való akad a világban, annyira hasonlóan gondolkodunk, és oly ritkán van alkalmunk mindezekről barátian diskurálni, hogy mindenképp folytatni kell. Másnap tehát a lakásán, családi körben (francia feleség, kicsinyke gyermek) visszük tovább a félbehagyott témákat, hogy elérkezzünk végtére Gregory érdeklődésének epicentrumához, a kínai modernista költőkhöz. Megtudom, hogy most jelent meg Dai Wangshuról írt monográfiája, bennem pedig megáll az ütő. Az egyetlen kínai költő, akinek kívülről tudom egy versét. Véletlenül bukkantam rá egykor, de annyira emlékeztetett József Attila hangjára és képteremtő világára, hogy kiírtam és megtanultam. Ideje lenyűgöznöm Gregoryt, felmondom hát neki, hadd lássa, hogyan hangzik magyarul az egyik legismertebb Dai Wangshu vers, az Egy porszem.[1]
Porszemként kóborolsz, viseled a szél csapásait,
És nem tudod még, holnap hová kerülsz;
El kell feledned szívednek titkolt vágyait,
S hogy maradt még erőd, mellyel ellenszegülsz.
Már hajnal óta úton vagyok, kerget a szél,
Az est sötét árnyéka ül az arcomon.
Csillagtalan kopár az ég, nem zörren levél,
Megpihenni egy fűszálba kapaszkodom.
Produkciómnak felemás az eredménye. Azt a hatást nem érem el, mint a Pásztorének Weöres Sándor által fordított sorait skandáló magyar utazó, aki a hitetlenkedő indiai kollégáknak így bizonyította be, hogy tökéletesen visszaadható Dzsajadéva szanszkrit időmértéke ezen a furcsa közép-európai nyelven is. Sikerül azonban megtalálni a kulcsot Gregory szívéhez, aki a pillanat hatása alatt eldönti, hogy vaskos Dai Wangshu-könyvének utolsó szabad példánya nálam lesz a legjobb helyen, amit szíves dedikációval pecsétel meg. Ez jó apropó a búcsúra is – késő van már, én pedig másnap hajnalban indulok tovább, Vietnamba.
sorait morzsolgatom
Spórolási céllal gyalog igyekszem két rettenetes bőröndömmel az ébredező botanikus kerten át a metróig, ami majd kivisz a reptérre, és azon kapom magam, hogy egyfolytában Dai Wangshu sorait morzsolgatom. Hol arra csodálkozom rá, milyen remekül sikerült itt-ott a műfordítás, hol arra, mennyire rólam (is) szól most – csak nem a Párizsba szakadt kínai poéta magányáról, hanem a ki tudja, milyen szél által Ázsiába kergetett európaiéról.
Aztán megérkezem a Kai Takra, a világ legérdekesebb és talán leghíresebb repterére. A hőskorban repülőiskola és a brit légierő bázisa volt itt, 1928 óta betonpályával, 1935 óta irányítótoronnyal és hangárral. Az egyetlen fel- és leszállópálya hosszan nyúlik a Victoria-öbölbe, így hol a tengert, hol a várost határoló, teljesen beépült hegyeket látják az érkezők és a távozók – napos időben feledhetetlen látvány. De most csillagtalan, kopár az ég, a kilátást felhők takarják, és a szokásos hosszú várakozást megrövidíteni itt van Gregory könyve, essünk neki.
És egyszer csak körülölel a vers, hiába a szokatlan, erős zsongás, a kis helyre összezárt embertömeg jellegzetes színházi zaja. Soha nem fogom bevallani a szerzőnek, de a szöveges részeken gyakorta átugrok, hogy a következő versbe kaphassak, miközben érzem, hogy a kedvem és a figyelmem lassan fogyatkozásnak indul: angolul valahogy nem szólalnak és szólítanak meg a strófák és a gondolatok.

Wu Guanzhong: Szilvavirág hóban, widewalls.ch
Aztán hirtelen életre kel egy varázslatos zárósor: in the eternal universe of his heart, és vissza kell újra kapaszkodni a vers elejére. Milyen rafináltan finom, kínai tusrajzokról ismert motívumokkal indul, hogyan úszik át az egész a lírai én felé, csak Szent Péter érthetetlennek tűnő szerepeltetése kelt némi megütközést bennem. (Akkor még nem tudtam, hogy ez Baudelaire Lázadásából vett parafrázis: amikor Szent Péter nemet mond, megtagadja Jézust.) Milyen jó volna magyarul olvasni ezt a költeményt, kedves címe lehetne (Dalocska). Nagy-nagy szabadságfok jutna a műfordítónak, mert maga a játékos kedvű Dai Wangshu készített angol verziót saját, franciául írt verséhez, nyitva hagyva a kétszárnyú kaput, hogy bármilyen formai megoldással kísérletezzünk. Az is igaz, hogy egy effajta menlevelet már Faludy is kiállított a Test és lélekben, abból kiindulva, hogy az egyszótagos szavakból és azok hangsúlyaiból építkező, rendkívül bonyolult rím- és ritmusvilágú kínai vers „szinte semmilyen nyelven nem utánozható … magyarba átültetni lehetetlen”, és igyekezett a kínai verseket „mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével versenyre” kelt volna. Milyen érdekes költői kihívás lehet a kínai vers jellegzetességeit csak itt-ott felvillantó, és abba egyre több párizsi kávéházi hangulatot és formát becsempésző, tudatosan hibrid kompozíciót magyarul visszaadni, mondjuk, két szótagos elemi egységekből „megépítve” a kínai réteget!
Egyszer csak zümmögni kezd a hordozható számítógép, sor kerül sor alá, és mire megszólal a beszállást jelző figyelmeztetés, már kész a fordítás, azóta sem változtattam rajta egy betűt sem.
Dai Wangshu: Dalocska
Fáradt madár színes tolla közé bújik néma csőre
Hangjának parányi lelke vajon hová illant?
Virág hervad szirom hullik szirom szárad szét a földbe
Hol remeg lelke, az időn is átható illat?
Nem a Pokolban, egyáltalán nem!
Jók a lelkek, legalább úgy, mint ezek.
Akkor talán odafönn a Mennyben?
Szent Péter a fejét rázva int nemet.
Hol vannak mégis? Senki sem tudja, senki sem sejti.
Mosolyog a költő a csendben hallgat az értelem.
Valami megnyugvást érez, mint ködöt szétterülni
Szíve csillagrendszerében, mely örök és végtelen.
Csak nemrégen tudtam meg, hogy a Kai Takot végleg bezárták, 1998 júliusában. Az értékes telek eladása maradéktalanul fedezte az új, korszerű repülőtér megépítését egy tengertől elhódított, feltöltött szakaszon. Gregory B. Lee nyomát elvesztettem, emlékét néhány e-mail őrzi valamelyik régi gépen. Azóta sem éreztem késztetést, hogy verset ültessek át magyarra, de ehhez a három strófához (különösen az elsőhöz és a harmadikhoz) gyakran visszatérek. S talán most jött el az idő, amikor már nagyra nőtt gyermekeim készülődnek izgalmas utazásokra, hogy mégiscsak felfedezzem magamban, valami megnyugvást érezve, a megosztás kényszerét. Hátha más is szeretni fogja a Dalocskát.