Z. Karvalics László

HONNAN NÉZZÜK A GÖMBÖT?

2014 február

HONNAN NÉZZÜK A GÖMBÖT?

Ha létezne a „szép versek” mintájára válogatás, amelybe egy adott évben megjelent legalaposabb, legértőbb, legelegánsabban megírt esszéket gyűjtenénk, abba a Llull mester álma bizonyosan bekerülne. Alapos és kifinomult. Tanít és elgondolkodtat. Pontosságával és stílusával gyönyörködtet. Főhajtás, kézrázás és baráti hátba veregetés a szerzőnek – aki talán nem veszi rossz néven, hogy óvatosan ellenvéleményt jelenítek meg okfejtése minden olyan pontján,1 ahol hidat ver a gondolkodás automatizálásának llulli ideája és a napjaink „digitális protézisekkel megtámogatott” információ- és tudástermelése miatt ébredő rossz közérzet között.

az ideális állapot

A világra vonatkozó tudás „áttekinthetősége”, amelynek a Bábeli Könyvtár katalógusa volna a metaforája, lehet ugyanis formába öntött humanista vagy protohumanista vágykép, de attól, hogy egykor megjelent a gondolatok piacán, életre kelt és hatni kezdett, még nem kell feltétlenül igaznak lennie. Miért is fogadnánk automatikusan el? Abból, hogy visszatérően artikulálódik az igény, nem következik, hogy megfogalmazóik helyesen foglalnak állást a tudásra vonatkozó alapvető ismeretelméleti kérdésekben, és pláne nem következik, hogy a tudás össztömegének gyarapodása miatt távolodnánk ettől az ideális állapottól. Mintha egyszer legalábbis már közel lettünk volna hozzá… Irreális elképzelés, lefegyverző illúzió ez már az első pillanattól, és a feleslegesen felállított norma teljesíthetetlensége miatti rossz érzés azóta is újra és újra megszüli a tudás túltermelésének, az információs túltelítődésnek az egymásra nagyon hasonlító, fogfájós mítoszait.

Ugyan miért is kéne a világ „minden párhuzamos szeletében egyszerre jelen lenni”, és miért töltene el bennünket „kényelmetlen lelkifurdalás és hiányérzet”, hogy erre nem vagyunk képesek? Erre sem Lullus századában, sem korábban, a római tudomány-enciklopédisták vagy még korábban Arisztotelész esetében sem volt szemernyi esély. Nincs a megismerésnek „aranykora”, amihez képest osztódnánk, romlanánk, ahonnan távolodnánk. A nyelvek, a kultúrák, a vallások, az iparos és hadi mesterségek, a hajózási és navigációs tudások, az orvoslásra vonatkozó ismeretek, később a tudományok számossága és színessége miatt a „fragmentumokban létezés” a kezdetektől megkerülhetetlen adottság, és egyként igaz az ókori magaskultúrákra, a hellenizmusra, a Karoling-reneszánszra vagy a humanizmus évszázadaira. Kizárólag azért hihették sokan a szellem kiváló és fürge agyú emberei közül, hogy elérhető egy „szépséges és összefüggő, egyetlen áttekinthető rendbe foglalt” tudás-építmény, mert végtelenül keveset tudtak arról, hogy mit nem tudnak, miközben gondolkodásukat gúzsba kötötte az isteni mindenhatóság mémje. Ha transzcendens omnipotencia létezik, akkor annak bizonyára van e világi visszfénye. A hit habarcsmentes épületének mintájára kifaraghatóak a tudás sziklaszentélyének falai, egy „fölmérhetetlen csarnok homályba vesző boltozatai”. Az anyagi világ törvényei, a kozmogónia, az ember Múltban megtett útja, az etnogenezis, a társadalmi lét és erkölcs bonyolult kérdései néhány bibliai szöveghellyel és értelmezéssel kerek mikroverzummá rendezhetőek, amibe egyszerűen csak be kell illeszteni a tudás új darabkáit.

Lám, a mi katalán mesterünk is megmártózott ugyan hispán kabbalisták, görög platonisták, arab logikusok és csavaros agyú mullahok elméjének hűs vizeiben, de mit sem tudott például a páratlan gazdagságú kínai, koreai, japán civilizációkról, vagy mondjuk arról, hogy az andoki Chimu birodalomban, a Rio Moche völgyében több száz évvel az ő logikai masinájának megszületése előtt 75 láb hosszú zsinórral oda-vissza telefonbeszélgetéseket folytattak egy fürge, invenciózus nép fiai, akik szellemes csatornarendszerekkel és öntözőberendezésekkel varázsoltak paradicsomot a sivatagba.

A Bábeli Könyvtár azért is félresikerült analógia, mert nagy-nagy optikai csalódás és mindent eltorzító kiindulópont azt hinni, hogy a tudás a textuális hagyományban, a kéziratokban, könyvekben, illetve azok címeiben (metaadataiban) él, ahogyan a világkönyvtárak pionírjai gondolták (Konrad Gessner a 16. században vagy a Mundaneum belga ügyvéd-hősei, Paul Otlet és Henri La Fontaine a huszadik század elején). A diskurzusképzésnek, az ismeretek sokszorosításának és rendszerezésének, a tér és az idő legyőzésének növekvő fontosságú, nélkülözhetetlen eszközei az írásjelekké párolt és így akkumulálható, tárolható, tárgyiasított „exformációk”, de ezek információvá és tudássá csakis a megismerő értelemmel való találkozáskor válnak ismét. A tudás egyetlen és kizárólagos hordozója az emberi fő, amely a saját transzformációk mellett mások elmetartalmainak közvetlen vagy közvetített megismerésével, áramlások csomópontjaiként, rendező-pályaudvaraiként szervezi egyedi tartalommá saját jelentésvilágát. Emiatt félreértés a jeleket sokszorosító és rekombináló intelligens masinák kimeneteiben is tudást keresni, mert az részben magába az irányító algoritmusba fagy bele, részben a kimenetet értelmező és felhasználó agymunka révén születik csak meg. A (nyomtatott, sugárzott, szerverről képernyőre lehívható) jelek tömegét pedig különösképp nem szabad összekeverni az információval, mert az csak akkor születik meg, újra és újra, amikor megismerő értelmünk ráirányul a jelekre. Nincs mibe belefulladni, beleveszni, a rettegett információs özönvíz egész egyszerűen nem létezik. Az általunk nem reprezentált jelvilág tőlünk távoli világokban rezeg, mint azok a kozmikus sugárzások, amelyeknek kereszttüzében létezünk a nap 24 órájában – csak éppen nincs róluk tudomásunk, nem érzékeljük ezeket. Az információ nem lerohan, megtámad minket, mint egy ragadozó, nem eláraszt, mint az árhullám, hanem magunkhoz hívjuk, szólítjuk, mint egy megszelídített háziállatot, és szomjunkat enyhítjük vele.2 (Vitázó kedvűeknek: kéretik nem a plakátokkal, reklámokkal meg híradós politikus-beszédekkel érvelni ez ellen. Amióta Arany János olyan szépen szólt a fősodor és a parton hátrakanyarodó holt víz viszonyáról, azóta nem illik létező, de nem meghatározó mozzanatokat a sarkalatos és lényegi elemekkel összekeverni.)

új jelentések

A fentieken túl a Bábeli Könyvtárosoknak a hübriszük is méretes. Azt gondolják, hogy „a roppant tudásmozaiknak” nekiveselkedni egyenesen az ő küldetésük, kellő alázattal vállalt sziszifuszi feladatuk,3 miközben napnál világosabb (és az igazán enciklopédikus elmék, a mindenkori legnagyobb polihisztorok kivétel nélkül tisztában is voltak vele), hogy a tudás termelése, megújítása, rendezése kollektív tett: nem egyetlenegy, hanem nagyon sok, hálózatba kapcsolt agy együttes teljesítménye produkálja a kimeneteket. A folyamatosan finomodó közös fogalmak és ismeretcsomagok teszik lehetővé a párbeszédet, a jelentéscserét, makacsul megkonstruálva a gondolkodás közös talapzatait, lehorgonyozva a nyelvi és fogalmi megragadást, miközben a tudattartalmak egyedisége és sokfélesége szakadatlanul szüli az új jelentéseket. A valóságnak tehát csak az egyik fele az, hogy „minél több és több homo sapiens születik, cseperedik föl és sajátítja el az olvasás és betűvetés tudományát, annál több fejben állnak össze többé-kevésbé hasonló mintázatokká a gondolatok, melyeket a közösen forgatott könyvek, a hasonló élettapasztalatok, vagy a mindenütt egyforma élettani késztetések sugallnak”. Evvel egyidejűleg azonban minden egyes fejet a tudattartalmak teljesen eredeti kombinációinak tömege is jellemez: elég csak egyetlen könyvnyi, személyes tapasztalatnyi, „élettani késztetésnyi” különbség, és a feldolgozás mókuskerekében a feltartóztathatatlan mintázatképződés máris új együttállásokat eredményez. Emiatt futhatnak végig azonos külső impulzusok is egészen eltérő feldolgozási pályákon, emiatt történhet meg, amit hol innovációnak, hol heurisztikus pillanatnak, hol véletlenül vagy játékosan egymás mellé sodort elemekből felépülő új variációnak, mutációnak látunk.

Az egyéni információs univerzumok – ahogy Norbert Wiener jó szemmel észrevette – mindig csak részleges átfedésben vannak a csoportinformációval, a közösen birtokolt tudásjószágokkal. Minden csoportinformáció senkinek nem áll a rendelkezésére, csak abból valamennyi – és nagyon sok, individuálisnak megmaradó információ is létezik, amelyekből soha nem lesznek csoportszintűek. Ez a fajta „végesség és korlátosság”, illetve esetlegesség a forrása annak, hogy egyéni szinten mindig új mintázatok jöhessenek létre, és azok egy része előbb-utóbb mások számára is elérhetővé váljon, evvel az össz-készlet gyarapodjon.

bonyolultabb rajzolat

Egyetemi diákjaim olvasmányszerkezetének változásait fürkészve (és időről időre felmérve) azt kellett észrevennem, hogy évtizedes távlatban érdekes eltolódás ment végbe. Valamikor ugyanaz az évjárat – részben az országosan standardizált kötelező olvasmányok révén – nagyjából ugyanazokat a könyveket olvasta és ismerte, így a tudásnak ebben a szegletében csoportinformáció és egyéni információ egészen közel álltak egymáshoz. Mostanra ez átfordult egy bonyolultabb rajzolatba. Alig találunk közös olvasmányt, ellenben sok egyedi olvasmánymix létezik – ám az ezekben szereplő címek száma messze meghaladja az egykori sokaságot. A közös csoportinformáció tehát jóval kevesebb, mint az egyéni, ám rakjuk csak egymás mellé az egyének által birtokolt eredeti információkat, és azok nagyságrendekkel fogják felülmúlni az individuális tartományt. Ebben az állapot-térben a lehetséges jelentéscserék száma is ugrásszerűen megnő – elég, ha az olvasók beszélgetnek egymással.

De induljunk máshonnan.

Hogy ámulna-bámulna Llull mester, áttüzesedő arccal, csillogó szemmel, amikor velünk együtt olvasná 2013. december elején a hírt: az Atapuerca-hegységben, ahol talán járt is egykor, a Sima de los Huesos barlangban talált négyszázezer éves emberi combcsontból sikerült DNS-t kinyerni, és ennek segítségével megállapítani, hogy a lelet feltételezhetően egy „gyenyiszovai” ember-egyedhez tartozott. Egy olyan Homo fajtához, amelynek még a létezéséről is mindössze öt éve tudunk, amikor közel 7500 kilométerre innen, egy Altáj-vidéki barlangban talált ujjperc-darabkából, szintén DNS-elemzéssel, sikerült azonosítani őket. Az is kiderült róluk hamarosan, hogy a Homo erectus után, de még a Neander-völgyi és a modern ember előtt hagyták el Afrikát, és számos mai ázsiai nép ősével keveredtek egykor. S mindössze néhány hete már bizonyítottnak vehetjük, hogy a gyenyiszovai ember genomja megőrizte a találkozás nyomait egy eddig ismeretlen emberfajjal. Nincs min csodálkozni: arról is rendelkezünk ismeretekkel, hogy a modern embernek az afrikai kontinenst soha el nem hagyó vadászó-gyűjtögető csoportjai körülbelül 35 ezer éve olyan faj képviselőivel párosodtak, akik akkor már 700 ezer éve elváltak őseinktől. S akkor mit szóljunk az úgynevezett gímszarvas-emberek friss felfedezéséről? Ez az idáig azonosítatlan ősi Homo 11–14 ezer évvel ezelőtt még élt a mai Dél-Kínában, a 70 ezer évvel ezelőtt a térségbe érkező Homo sapienssel közel hat évtízezredig megférve egymás mellett… Milyen réges-réginek tűnik ezeknek a híreknek a birtokában a 2003-as szenzáció, a 18 ezer éves törpe Homo erectus, a „hobbit” megtalálása az indonéziai Flores-szigeten …

Talán még azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember előtörténetéről éppen az információs társadalom születésével egy időben, a múlt század ötvenes éveinek végétől vannak megbízható kutatási eredmények – amit előtte tudtunk, akár csak a 19. század végén is, az mai szemmel olyan, mintha nem létezne. A Mester is nehezen rakosgatta volna úgy össze a korongjait meg a tárcsáit hétszáz évvel ezelőtt, hogy ilyesmiket logikailag „kiköpjenek”, pláne, hogy Isten (mint köztudomású) amúgy is csak hatezer éve teremtette az embert.

De nem időztem volna ilyen hosszan az elmúlt szűk tíz év mitokondriális régészeti szenzációinál, ha nem írta volna át gyökeresen mindazt, amit az ember előtörténetéről eddig tudtunk, és emiatt nem lenne akkora a kontraszt a Bábeli Rossz Közérzet bon mot-jával: alighanem mindent elmondtak már, amit érdemes, amire szűkös biológiai és szellemi kereteinkből telik.

a megismerés következő szintje

Mindent? Egyetlen, hozzám közel álló terület egyetlen darabkáját szemléztem az imént régészet és történettudomány határvidékén. S hol vannak még ezen túl az űrkutatás, a nanotechnológia, a genetika napi szenzációi, az agykutatás, a gyógyszerészet, az anyagvizsgálat, a lézerfizika eredményei? A megismerés következő szintjére lépni, a civilizációs kihívások megoldásához szükséges háttértudásokat megtermelni óriási feladat, amelyek esetében rendre azzal szembesülünk: nincs elég erőforrás, hogy a szükséges és lehetséges mértékben állítsuk elő az új ismereteket (és igen, publikációkat, könyveket, tanulmányokat, bejegyzéseket és az ezekre vonatkozó metaadatokat). Azoknak, akik kutatómunkához keresnek információt, szöveget, digitalizált dokumentumot, könyvet az Interneten, szintén nem az a napi alapélményük, hogy „túl sok az információ” (legfeljebb ha rosszul keresnek, l. ismét Arany Jánost), hanem hogy „még mindig túl kevés” vagy nem azonnal hozzáférhető.

Pedig a Bábeli Ablakból kikandikálva „túl sok agy termel – … – túlságosan sok, és ráadásul eltérő természetű információt” – innen nézve viszont nem mondhatunk mást, mint hogy épp ellenkezőleg: túl kevés a tudástermelésbe vont agyak száma. Már csak azért is, mert a szenzorhálózatok, űrtávcsövek, tudományos nagyberendezések elképesztő jeltömege feldolgozási értékláncainak a végén is szemekkel összekötött agyakra van szükség.

De voltaképpen ide jut el Simonyi Károly is, aki szerint az ember által megszerzett ismeretek halmaza gömbbel jellemezhető, a gömbön kívül pedig azok az ismeretek találhatóak, amelyeket az ember nem sajátított el: az ismeretlen információk végtelen halmaza. A gömb a felszínén érintkezik az ismeretlen világgal, és minél nagyobb a gömb, az érintkezési felület is annál nagyobb. Ám miközben az is világos, hogy az ismeretek végtelen tengeréből mily keveset sikerült megismerni, könnyen levezethető, hogy a gömb tágulása egyedül az ismereteket befogadó és termelő agyak számának növekedésével követhető. Nagyszerű közgazdászunk, Jánossy Ferenc több mint negyven évvel ezelőtt látta meg a dinamika egyik oldalát: a tudományterületek össz-tudásának fajlagosan egyre kisebb része jelenik meg individuális tudásként. Ezért javasolt óvatosságot, nehogy „az individuális tudás hálóját erőszakkal addig próbáljuk feszíteni e megnövekedett terület fölé, amíg a szálak elszakadnak, és csupán nagy lyukak maradnak a sűrű háló helyett.” Ismét mást emel ki Alex Mesoudi, a brit Durham Egyetem evolúciós antropológusa. Szerinte a felhalmozott tudásunk mérete miatt a belépő nemzedékek kénytelenek jóval több időt szentelni a tanulásnak, ami az innovációra fordítható idő rovására megy. Legjobb megoldásnak a tudomány „kollektivizálását” látja, személyre szabott folyamatok helyett közös tudásukat „kaptárszerűen” összeadó csoportokkal váltva le az egyéneket.

Bármelyik okfejtést érezzük magunkhoz közel állónak, a tudás újabb birodalmai meghódításának lehetséges módjairól üzennek. Bábeli Spleen (reménytelen versenyfutás ember és ismeret között) helyett létünknek értelmet adó, funkcionálisan a faj túlélését szolgáló, individuálisan a szellemi kiteljesedést támogató csodálatos és megunhatatlan kalandjátékról. Ami annál érdekesebb lesz, minél többen kapcsolódnak be.

1 A Nacsinák Gergely András írásából vett idézeteket dőlt betűvel jelzem.
2 Az információkereső viselkedés (ahogy Amanda Spink fogalmaz könyve címében) evolúciós ösztön. Az „információnak kitéve lenni” állapotot azonban nem tudjuk értelmezni.
3 Másképpen: a rossz közérzetet ők maguk állítják elő, amikor felismerik a kihívás mérete és az ő beavatkozás-képességük közti óriási szakadékot. A szakirodalom Barnaby Rich-szindrómának hívja, amikor azok állítanak elő pánikdiskurzusokat a „túl sok információval” kapcsolatban, akik a legnagyobb mértékben járulnak hozzá termelésükhöz. A panasz, hogy „oly sok a könyv, hogy mára címeik elolvasására sincs elég időnk”, nem véletlenül a bibliográfusé – valami miatt ő gondolja úgy, hogy szükség volna arra, amire egyébként képtelen. (Nevezzük ezt Anton Francesco Doni 1550-es, fent idézett szállóigéje nyomán Doni-effektusnak). Mindez kamaszkorom Cegléd-cifrakerti építőtábori élményeire emlékeztet, amikor a gondnoknő kifakadt az óbudai diákokra: „magukra húzzák a vizes takarókat, aztán csodálkoznak, ha felfáznak”. (Mellesleg így sikerült árnyékban hagyni azt a korántsem lényegtelen kérdést, hogy mitől is vizesek a takarók). De hogy visszatérjünk a Bábeli Gondolat atyjára, sokáig azt hittem, hogy Hieronimo Squarciafico az, aki az emlékezet és a könyvek kapcsolatát feszegető 1477-es írásában egyenesen azt állítja, hogy „a sok könyv csökkenti a tanultságunkat, megsemmisíti a memóriát és elgyengíti az elmét avval, hogy túl sok munkára kényszeríti”. Ann Blairnek köszönhetően ma már tudom, hogy az ősforrás Beauvais-i Vince (Vincentius Bellovacensis, 1190–1264), Lullus idősebb kortársa, aki négykötetes Speculum Maiusának (1255) bevezetésében megvallja, hogy a könyvek túl nagy száma, az idő szűkössége és az emlékezet sikamlóssága miatt kényszerült kompromisszumokra.
kép | shutterstock.com