FÖLDFOTÓ
(bolygókép, planétaportré) kollázs [2009 március]
„A Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhők örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz.”
(Gary Snyder: A hely dicsérete)
Elegyítsük Petőfi verses gondolatkísérletét a Duna és a Tisza közti róna felhőközeli szemléléséről a Nazca-vonalak ismeretlen és titokzatos alkotóinak tudományával, s vegyük mindehhez Christót, aki 1982-ben rózsaszín fóliával csomagolt be néhány kis szigetet Miami környékén, a Biscayne öbölben. Túllépve a természetadta kilátóteraszok spontán mámorán, „szívünk egyre az égbe húz”, azért, hogy végre lenézhessünk: „lentről, hidd el, minden szép”.
De mennyire magasra kell emelkedni, hogy kiderüljön: menekülés ez valamitől, vagy inkább közeledés-e valami felé? „Innen lentről semmi sem szép, mert / Kirajzolódnak a részletek. A ráncok mélyek, a szálak erősek. Elszabadulni nem lehet”. Petőfi idillje a múlté. „Nincsen illat sehol a világon / Hullák rothadnak Volgán és Dunán, / Aromaként öleli itt minden / Magába át a gyűlöletködöt. / Nagyon útálkozhatott az Isten, / Hogy ilyen csúnya planétát köpött!” Felhők örvényei, kék égitest? „A Földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál”. Akarjunk egyáltalán felszállni? „Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már, / s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már: / magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár.” Kórus. „Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindig. Szebb útra innen semmi el nem indít”.
Ám ha egyszer csak a „vizes, vak szemmel” nézett „rossz, messzi csillagok” helyébe a képzeletet felváltó valódi látvány kerül, talán mégis megváltozhatnak a nézőpontjaink. Amint a Földgolyóról kívülről készült fénykép elérhető lesz – mondja 1948-ban Sir Fred Hoyle – egy, a korábbi hatalmas erejű eszmékkel egyenértékű, új gondolat áradhat majd szét.
És igen, az első műholdas földfotók együtt születnek meg az információs társadalommal, a múlt század hatvanas éveinek elején. Az első űrhajós „saját élménye” („Látom a Földet! Olyan gyönyörű!”) gyorsan közösségi élménnyé lett, és bolygónk látványa valóban az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette.
Csakhogy nincs megállás és kiszállás: alig ötven év telt el azóta, és már sokkal távolabbi képek is készülnek a bolygónkról. Rácsodálkozunk a Földre immár a Mars felől is: csöpp golyóbis. A Vénusz mellett keringő űrszondáról küldött, látható és infravörös tartományban készült felvételeken a Föld pedig már csak egyetlen pixelként, vagyis kiterjedés és részletek nélküli pontként jelenik meg. „Az apró bolygó éppen annyit ér / Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény”. A szépség el is illan ezzel, de eltűnnek a részletek is, és marad a kérdés: ebből az egyetlen pontból vajon mi állapítható meg a bolygónkról? Eldönthető-e például ebből a távolságból, hogy van-e élet a Földön?
a lakható világok felfedezése
Az eddig összegyűjtött negyven kép alapján a tudósok egyelőre nem tudják bizonyítani a földi életet, de már finomítják a kísérleteket, keresik a spektrum-variációkat, hiszen ha sikerülne alkalmas módszert találni, azzal talán megnyílna az út a lakható világok felfedezéséhez is. Alig néhány hete, 2008. november 13-án láthattuk az első képeket egy Naprendszeren kívüli (exo)bolygóról, a Fomalhaut nevű csillag körül keringő magányos planétáról, amely „alig” 25 fényévre van a Naptól. Mindössze annyit tudunk róla, hogy kora 200 millió év, tehát a körülbelül 5 milliárd éves Napnál sokkal fiatalabb objektum. A költőnek akár igaza is lehet: „és ha csak pislog már a Nap, / sarjaink bízóan csacsogva / jó gépen tovább szállanak / a művelhető csillagokba”. Valóban: mért ne lendülhetnénk „a végtelenbe / Különb, szebb Nap felé”?
Látványos és izgalmas, poétikus és elgondolkodtató új festészeti irányként elképzelt Naprendszerek, soha-nem-volt bolygók kelnek életre vásznakon. Tényleg nem olyan nagy ugrás a lakhatóvá tételre, a terraformálásra készülődni, az elméből a vásznakra költöző képzeletvilág után immár valóságos beavatkozásokat tervezgetve.
A Föld képe tehát nemcsak a határok felismeréséről szól, hanem a határtalanság új dimenzióinak érzékeléséről is. A kép út az új gondolathoz, az új gondolat út a megismeréshez. Collingwooddal szólva „A gondolat felfedezése egyszersmind a gondolat megértését is jelenti.”
De vajon a mikrokozmosz nem legalább ennyire érdekes? Az eleven sejten belüli folyamatokról készült háromdimenziós kép is „az emberi tudat fejlődésének mérföldköve” új gondolatokat nevelgetvén az Életről magáról. A működés közben lefényképezett agy látványa az Értelem mibenlétéhez nyitogat ajtót. És itt vannak a (világ)hálózatról, illetve annak forgalmát ábrázoló, másfél milliárd összekapcsolt embert egyetlen színes rajzba préselő szimulációk, hogy a Közösségre, a Társas mivoltra is tekinthessünk kicsit másképpen. Ugye, hogy eközben még kevésbé jutnak eszünkbe a mókusok?