ELVIS ÉL

Kétezertizenhárom június tizenötödikén,
valahol a hajnal és a reggel határán,
amikor a percenként kétszer-háromszor
pince-hűvös pöffenésekkel provokáló
nyitott tetőablakon beugorva
egyre izmosabb utcai harcosok,
megtermett fénycsíkok pofozgatták mindkét,
takaró alól kilógó bokám,
közelebb piszkálva a kényszerű és elkerülhetetlen
pillanathoz, a döntéshez, alvás és ébrenlét között,
hogy ugye itt van-e már a perc, felkelni,
vagy paplant igazítva még jócskán jut idő
egy kis előre kiérdemelt pót-szendergésre,
kéjes félfordulattal birtokba véve
a franciaágy frissen felszabadult másik felét –
nos ekkor, egy két felrezzenés közti rövid szakaszban,
ostobácskán kanyarodó álom-történet új szereplőjeként,
egy leginkább a zsámbéki medencét idéző
idilli, erdős-bokros környezetben
hirtelen és minden előzmény nélkül
feltűnt a színen Horgas Béla.

Ő volt, kétségkívül, összetéveszthetetlenül. Horgas Béla.
Máskor még sosem álmodtam vele vagy róla.

Most meg itt van, tessék, s rögtön akcióba lép.
Előugrik. Jellegzetes, kántáló hangján csendet kér,
hogy valamennyiünk örömére
rávilágítson minden látvány lényegére.
Amit szemünk birtokba vesz, az „első szintű kép”.
Van további két rétege a világnak,
de az csak azoknak nyílik meg,
akik az apró dolgok mögé is látnak.
Lelkesen, de kimérten rohangál, hogy értsük,
mint Tarkovszkij kamerája,
tereptárgyról tereptárgyra,
kézbe vesz, mutogat, a részleteket magyarázza.
Itt furcsán hajló ágak, szinte ráccsá fonva
ott kődarab, mellette sáros pihetoll,
méretes csiga, ázott papírfecni,
seszínű fatörzsön szikkadt taplógomba.

Aztán hopp, egyszer csak eltűnik, indulnia kell…
Én meg törhetem a fejem, hogy mi a másik két réteg,
hogy alkalmi mentorunk miért is ment el,
s vajon merre,
fecskefarkú, mégis röpképtelen
rozsdavörös rock and roll-járgánya
neonszínű plüsskormányát tekerve.

Horgas Béla
EPISZTOLA Elvis rock and roll-járgányából
Z. Karvalics Lászlónak

Laci,
alkalmi mentorként,
de inkább blogos társként próbálom folytatni
álmodban megkezdett akciómat, hátha sikerül
ezzel is örömöt okoznom a társaságnak (meg
magamnak) – igazíts ki, ha nem vagyok elég pontos,
hiszen a te álmodban történt az eset, a felbujtó te vagy;

versed meghat, zavarba is ejt, ahogy Tarkovszkij
kamerájával magyaráztatsz és Elvis kocsijába ültetsz;
az első kérdésed meg is rebbent, olyan létvégesen
hangzik eltűnésem, hogy miért és hova kellett mennem,
mintha jóslat volna; de most hagyom, és a világ-
látványosságok rétegződésére térek – ezzel aztán telibe
találtál, az „ázott papírfecnivel” különösen,
s nyomban toalettpapírra festett képzésjátékaimra
vonatkoztattam, mert tapasztalom (az irányított véletlen
módszerével, lavírozott ecoline-nal és hipóval készített
lapocskák keletkezésekor) a látvány három rétegét,
de ez persze nem egészen az, amiről álmodban szó esett,
mégsem illetlenül, ihlettelenül húzom ide a pillanatot,
mikor papírfecnim vasalása s ragasztása közben
fölfedeztem, hogy a képhordozó papír, háromrétegű
lévén, az antropomorf mázolásokat egyre absztraktabb
változatban mutatja, a hátoldala pedig megfordítja,
s a mögöttesség boldogító játékaként keletkezett képek
leheletnyi „vastagsága” olyan, mintha a levegőre
festettem volna, nem is képzeletben, de valóban,
s ez számomra hasonló a neonszínű plüsskormány
tekergetéséhez: éljen Elvis, és repüljenek a madarak!

kép | vecteezy.com