Z. Karvalics László

EGY POZITÍV KIBERLÁTOMÁSRÓL

EGY POZITÍV KIBERLÁTOMÁSRÓL

Az alaktalan rettegést az evolúciós hatalomátvételre készülő számítógépektől alig pár éve váltotta fel a fortélyos félelem az emberi értelmet felülmúló mesterséges intelligenciától. A társadalmat és a kultúrát bekebelező digitális technológia disztópikus képe a huszadik század közepétől a popkultúra, a tudományos-fantasztikus irodalom és filmek elmaradhatatlan kelléke.

Az „információs apokalipszis” víziója nem egyszerűen „jelen van” a tudomány, a művészet és a közgondolkodás színterein, hanem szinte kizárólagosan alakítja azokat. Dominálja, magához hajlítja a diskurzust. Mit sem törődik azzal, hogy a lehetséges és elképzelhető veszélyek kétségtelen jelenléte mellett mind komplexebb civilizációnk fenntartásában már régóta nélkülözhetetlen az információtechnológia sok-sok eszköze és megoldása, amelyek elképesztő aprómunkával teszik lehetővé rendszerek és intézmények működését. A mindennapi életet. Masinák és szoftverek: ahol tudnak és ahol lehet, segítenek, szolgálnak, fenntartanak, könnyítenek, megoldanak, gyorsítanak.

pozitív irányú víziók

A sokszor üzleti szempontoktól sem mentes gátlástalan pánikipar eközben szabályosan megbélyegzi azokat, akik szerint létezik olyan forgatókönyv, ahol nem rémálmok válnak valóra, hanem az emberek és gépek által alkotott hibrid rendszerek egy humánusabb, igazságosabb, szabadabb jövő ígéretét hordozzák. S bár a lehetséges és elképzelhető esélyek ugyanolyan joggal vehetőek számba, mint a fenyegetések, a pozitív irányú víziókra a másik oldalról is veszély leselkedik. Könnyű összegyűjteni és nevetségessé tenni jellemzően súlytalan és hatástalan szerzők jelentéktelen orgánumokban közzétett, elkapkodott gondolatait, amelyek minden technológiai ugrástól csodát remélnek: aminek megvalósítására a társadalmak a maguk elosztási, erőforrás-felhasználó, környezetpusztítási, demokrácialeépítő és más csapdáikban vergődve nem képesek, ahhoz talán épp a technológia révén „forradalmasított” világgal kerülhetünk közelebb. „Megváltáshitük” nem számol azzal, hogy a változáshoz vezető utak kikövezéséhez valójában a hatalmi- és érdekviszonyokkal, a gazdasági és kereskedelmi nyomáscsoportok természetrajzával, a szociokulturális meghatározottságokkal vagy az egyenlőtlenségi szerkezetek makacs újratermelésével kapcsolatos elmélyült és érvényes tudás birtokában kerülhetnénk csak közelebb.

vecteezy ai generated an old man talking with robot bokeh style 37477404

Az így mindkét oldalról elaknásított technikafilozófiai és technikaszociológiai „senkiföldjének” csendjét ritkán törik meg olyan hangok, amelyek vállalják a „leutópiázás” kockázatát, amikor kívánt (progresszív) jövő-forgatókönyveket mutatnak be. Egy ideje szerencsére mégis egyre többen merészkednek erre a vidékre. A fiatal holland történész-újságíró, Rutger Bregman „realista utópiáinak” zajos sikere ugyanis „visszahozta” az érvényes és értelmes beszédmódok világába a „megteremthető jobb világról” szóló párbeszédet. Igaz, mondanivalója főleg a mindenkinek járó alapjövedelem, a tovább rövidülő munkahét, a lényegi igazságosság, az újragondolt egyenlőség témái köré szerveződik, és még nem meghatározó része a technológiai komplexum, amelyik a társadalmi szerveződés átalakulásának előfeltételeit megteremtheti. Nehéz elgondolni ugyanis, hogy ha a háttérrendszereket, az infrastruktúrát meg a termelést forradalmasítja is, miképp humanizálhatja egyúttal világunkat a mesterséges intelligencia, a mindennapi életünkbe beköltöző robotok ármádiája, a körülöttünk és értünk keringő kütyüink világa, a teljes digitális kultúra.

Bátorodjunk fel, és képzeljük el mégis. S fedezzünk fel hozzá egy rövid, majd hatvan éve született szabadverset. A nálunk főleg prózai írásairól ismert amerikai Richard Gary Brautigan (1935–1984) egyik legismertebb, de biztos, hogy legtöbbször újraközölt és legnagyobb utóéletű (önálló Wikipedia-szócikkig jutó) költeményét.[1]

Richard Brautigan: Mindnyájunkra a szeretetteli kegyelem gépei ügyelnek

Hiszem, hogy egy kibernetikus mezőn
(minél hamarabb, annál jobb)
emlősök és számítógépek
kölcsönösen programozott harmóniában élnek majd együtt,
ahogy a tiszta víz karcolja a kék eget.

S növekszik tán valahol kibernetikus erdő is,
(most rögtön, ha kérhetem)
fenyőfákkal és elektronikával teli,
hol a szarvasok számítógépek közt kószálnak békésen,
mintha keringő szirmú virágok volnának.

Szeretem a kibernetikus ökológiát úgy elképzelni,
(és legyen is ilyen!)
hogy megszabadultunk a munka terhétől, visszaolvadtunk a természetbe,
újra rátaláltunk emlős testvéreinkre,
s mindnyájunkra a szeretetteli
kegyelem gépei ügyelnek.

Szeretek úgy gondolni erre a versre, hogy ne kelljen közben keresni a korszak-hátteret, a magyarázatokat, az értelmezéseket. Csak hagyni, hogy ez a melankolikus, naiv, gyermeki hangulatú kiber-idill elringasson és elvezessen e különös, mitikus Édenkertbe. Egy pillanatra befogadva a reményt, hogy az emberek egymással, az állatokkal és a természeti környezettel összhangban, békében is képesek élni, egyre nagyszerűbb technológiánk jóindulatú figyelmében sütkérezve, biztonságot nyújtó védőernyője alatt.

vecteezy a humanoid robotic kneels and gently holds in hands to 44650171

Számít bármit is, hogy Brautigan verse nem önmagában áll, hanem egyfajta kifejezése, közös többszöröse annak, amit a hatvanas évek ellenkultúrájának hősei és a szabadság mámoros ízeire vágyó nemzedéke leginkább gondolt a jövőről? Walter Isaacson egyenesen a Caltech (kaliforniai műszaki egyetem) háziköltőjének nevezi Brautigant, akinél összefonódik a virágillatú hippikommunák szeretetnyelve a korai hackerközösségek eltökélt örömüzenetével: a számítógép a nép-elnyomás, a központi hatalom és a bürokratikus irányítás allegóriája helyett lehet a hierarchiák leépítésének, társadalmi szabadságszigetek létrehozásának eszköze is, amely felszabadítja és támogatja a kreativitást, az önkifejezést és az együttműködést is. (Innen fakad a ’loving grace’ fordulat bibliai hangulatú áhítata, amely prófétai pátosszal vetíti a minden élőt önmagában fürdető isteni erő képét az életünk jobbá tételén fáradozó gépekre.)

S persze így értjük meg, miért felejtettük el ezt a szeretetnyelvet és az örömüzenetet, miért tűnhetett el félszáz évre a szemünk elől Brautigan verse. A technológia fejlődése nem abba az irányba mozdult, amit az eufórikus hatvanas évek ígértek. S mi követte akkor, gyorsuló tempóban, a remények évtizedét? A társadalmi szakadék növekedése, a mindent felülíró profit-elv érvényesülése, erősödő közösségek helyett kormányoknál is hatalmasabb vállalatóriások kialakulása, a háború és az erőszak új hullámai, a demokrácia intézményeit és garanciális kereteit lassan felzabáló, egyre alkalmatlanabb politikai elitek, klímaszorongást hozó klímaváltozások néma tavaszai.

A kérdés tehát most már az, hogy napjainkra mennyi alapja és realitása maradt az egykori várakozásoknak.

a közérdek felé

Nehéz, de szükségszerű belátni, hogy nem a technológia mondott csődöt, hanem a mechanizmusok, amelyek a magánérdek megzabolázásával a közérdek felé tudták volna hajlítani a folyamatokat. S hogy időszerű-e még a repetitív, monoton, algoritmizálható munka „kiváltását” várni az automatizálástól? Érdemes-e az így felszabadult életidő kreatív, művészi és megismerő tevékenységekbe fordulásáról gondolkodni, ahogyan azt a kibernetika alapító atyja, Norbert Wiener tette 1950-ben megjelent, és vélhetően Brautigan által is rongyosra olvasott Emberi lények emberi használata (The Human Use of Human Beings) című könyvében?

A társadalomkutatás számtalan friss érve szól mellette, a valóság sok-sok fejleménye teszi izgalmassá és értelmessé, hogy ez a vízió visszakerüljön a tárgylemezre, hogy beszéljünk róla, hogy megvalósulásának módjait és feltételeit keressük. Ám közben, ha csak tehetjük, merítsünk erőt minden pillanatban a költészetből is.

  1. Richard Brautigan, „All Watched Over by Machines of Loving Grace” (1967). Brautigan ötödik, 1967-ben megjelent verseskötetének címadó darabja. 2002-ben Az információs társadalom mint kockázattársadalom című tanulmányában (Információs Társadalom 2002/4: 102–117) Pintér Róbert közölte (1973-as, téves évszámmal) azt a magyar változatot (Mindnyájunkra felügyel a gépek szeretetteljes kegye), ami a Theodore Roszak Gieler Györgyi által fordított Az információ kultusza című könyvének 252. oldalán jelent meg 1990-ben, a cím értelemzavaró hibájával és több kisebb pontatlansággal. A vers címét Walter Isaacson: Innovátorok (HVG Kiadó, 2015) című könyvének magyar kiadásakor az első strófát is közlő Pétersz Tamás némi felületességgel így ültette magyarra: Mindnyájunkra felügyelnek a szeretet bájtermő (sic) gépei. Ideje volt tehát egy új, pontosabb, és Brautigan-kortársak által is méltatott „primitív poéziséhez” igazodó magyar műfordításnak. A nyersfordítás ellenőrzését és kiigazításait Fenyvesi Annának köszönöm. A szócikk itt elérhető.
kép | vecteezy.com