ÁLLATI AMERIKA

Ma már nehezen tudnám megmondani, hogy a Virginiában eltöltött egy év alatt mikor és miért fordult figyelmem az állatok és különös történeteik felé.

ravasz és óvatos

A természetes élőhelyeket meghódító motorizált kertvárosi környezetben persze nehéz elkerülni a mindennapos találkozást a faunával, igaz, ez túlnyomórészt az elgázolt mosómedvék szomorú látványa. Az úttest takarítását sem szakemberek, hanem az autófolyamnak fittyet hányó és minden szabad pillanatot csipegetésre felhasználó ravasz és óvatos, szürkésfekete madarak végzik. Ha szerencsénk van, az alacsonyabb rendű utakon kósza szarvascsapatokra bukkanhatunk, rosszabb esetben keresztezik az utunkat, még rosszabb esetben ütköznek a járművünkkel.

A Wisconsini Autómúzeum őrzi Peter Gilbert utazó ügynök 1989-es Saab 900 SPG-jét, amely 17 év alatt több mint egymillió mérföldet tett meg úgy, hogy a hét minden napján használatban volt. Többnyire az eredeti alkatrészek maradtak benne, gazdája mintaszerűen vigyázott rá, csak elsőrangú olajat használt, negyvenötezer mérföldenként lecserélte a gumikat, és szigorúan betartott minden egyéb karbantartási előírást. A motorháztetőt és a karosszéria kisebb elemeit kellett mindössze cserélgetnie, mert átlagban minden második évben, összesen nyolcszor gázolt szarvast. Hát igen, ami az egyszeri látogatónak, különösen a gyerekeknek idill, az a kényszer-életközösség szereplőinek állandó feszültségforrás. Great Falls külterületén egy türelmét vesztett ezredes időnként íjjal pusztítja a négylábú útonállókat, a megsebzett őzek és szarvasok ilyenkor vércsíkokkal borítják be a környéket – szerencsére, amikor mi a vadászterületén tapostuk az ösvényeket, ő Irakban volt, így ezt a látványt elkerültük.

A rádióból, az újságokból, a televízióból és az Interneten keresztül folyamatosan ömlöttek az érdekesebbnél érdekesebb hírek az ország minden szegletéből, a nagy texasi pingvinbalesettől a coloradói medvék kukakalandjain át a floridai oposszumcsóválásig, amelyek elől nem volt menekvés. Nem lehetett nem odafigyelni, mert különlegesek, izgalmasak, szokatlanok voltak. Ráadásul jártunkban-keltünkben is beleszaladtunk ismeretlen állatokba, amelyeket fel kellett fedezni, legyen az a porcupine (na, ki ismeri?) vagy az észak-karolinai vadló. Csatát kellett nyernünk a gonosz és szívós fejtetű ellen. És a kérdezősködés, nyomozgatás, keresgélés, kutakodás, blogbejegyzéssé formálás közben lassan világossá vált, hogy az állattörténetek valójában úgy is működnek, mint egy gyorsfénykép-sorozat: egyre gazdagabban rajzolják meg a kortárs Egyesült Államok gazdasági, politikai és kulturális portréját, minden furcsaságával, különösségével, szépségével, ellentmondásosságával együtt. Kiderült, hogy bár látszatra „csak” állatokról van szó, valójában kitapinthatóak az összetett érdekviszonyok, betekinthetünk a média boszorkánykonyhájába és jobban megérthetjük az időskori elgyengülés jeleit mutató demokrácia hétköznapjainak dilemmáit is. A mese végül is az emberekről szól, és nemcsak a soknyelvű, sokkultúrájú, bátor, szabadságszerető, mozgékony, zárkózott, szenvedélyes, felszínes, ügyes, találékony, korlátolt, programozott viselkedésű, hatékony és gyakorlatias, olykor kíméletlen, gyakran középszerű és szinte mindig korrekt és kiszámítható amerikaiakról – rólam is, aki ezt írom, talán arról is, aki mindezt olvassa.

Vadlovak és buckalakók

Valamikor Virginiához tartozott, ma Észak-Karolina része. 175 mérföld hosszú homokdűne, amely gátként védi a partvidéket az Atlanti-óceántól. Az algonkin indiánok egykor hatterasilnak hívták, ami körülbelül annyit jelent: „alig van növényzet”. Kétségkívül különös vidék. Ha az óceán felől közeledünk, a part finom fövennyel kezdődik, majd átmenet nélkül veszik át az uralmat alattomos, puha, vándorló homokdombok. A lehangoló szürkeséget nem oldja, hanem fokozza a bogáncsbokrok és a felismerhetetlen, fáradt fűcsomók rozsdazöldje. Néhány perc gyaloglás után újra vízhez érünk, de ez már félig édes, félig sós vizű öböl, ami látótávolságban hullámzik a szárazföld és a keskeny, védelmet nyújtó földcsík, Outer Banks között.

túlélték gazdáik pusztulását

Nem éppen hívogató táj, még a hurrikánok is messzire elkerülik. A spanyolok talán pontosan ezért döntöttek úgy 1523-ban, hogy felmerészkednek idáig délről, és birtokba veszik a sivár szigetet. A merész kolóniának aztán (ahogy néhány emberöltő múlva az első angol telepnek is a közeli Roanoke-szigeten) gyors és rejtélyes vége lett. Járvány? Indiánok? Éhség? Talán sohasem derül ki. Ami azonban nem sikerült az embereknek, sikerült a lovaknak: a kistermetű, a mai Puerto Rico területén felnevelt hátasok túlélték gazdáik pusztulását, sőt, diadalmasan birtokba vették a szigetet. (Mások szerint kicsit később, egy hajótörés túlélőiként kerültek ide. Megint mások biztosak benne, hogy a vissza-visszatérő spanyol hajók több hullámban hoztak lovakat, kereskedelmi célból). Bárhogy is történt, az évszázadok alatt önálló, intelligens, alkalmazkodó fajjá fejlődtek, és (majdnem) minden amerikai musztángok őseivé lettek.

A partvidék indiánjai azonban nem lovagolták őket: a 18. század elején erre utazó John Lawson feljegyzi, hogy az elejtett szarvasok hazaszállítására használták lovaikat. És – ahogy az Amerika-szerte történt – az indiánok kiirtása vagy áttelepítése után új életközösség alakult ki a szigeteket lassan benépesítő halászfalvak lakóival. Nagy részüket a farmokon szokásos feladatokra, szállításra, kocsihúzásra fogták be, de hasznukat elsősorban a halászhálók kihúzásakor vették. Bőven maradt azonban terület, hogy a vadlovak napja se áldozzon le. Amikor 1926-ban Melville Chater a National Geographic számára cikket ír az észak-karolinai dűnéken barangoló póni-musztángokról, számukat még mindig öt és hatezer közé teszi.

Az idill nem tartott sokáig. Outer Banksre 1968-ban megérkezett az elektromos áram, 1974-ben a telefon, majd 1984-ben megépült az első szilárd burkolatú út is – és ezzel megpecsételődött a patások sorsa. Kisebb csoportjaik átjutottak a szárazföldre, de a jobb megközelíthetőség az ingatlanbefektetők és az üdülni vágyók csordáit szabadította a buckákra, s a megmaradt lovak kénytelenek voltak a még háborítatlan területekre visszahúzódni. Legnagyobb számban a lakatlan Shackleford szigeten találtak menedéket, a többiek a dűnevilág északi csücskébe, Corolla falu határain túlra fészkelték be magukat.

kerítés

Gyorsan kiderült, hogy még így is nehezen lehet szó békés egymás mellett élésről. A közút megnyitása után 4 év alatt 17 lovat gázoltak el, köztük négy vemhes kancát. A paci-simogatáshoz és az etetés meghitt pillanataihoz szokott nyaralók a romantikus élmények helyett a baleseti statisztikákat kezdték gyarapítani: szinte minden napra jutott egy kórházi kalanddal végződő veszélyes rúgás vagy harapás. A szigorú rangsorhoz szokott, a rendet egymás között sebek osztogatásával fenntartó őslakók kétségbeesetten védelmezték veszni látszó világuk utolsó darabkáit is. Az üdülőtelepek pénzért vásárolt nyugalomhoz szokott lakói pedig nemigen tudtak megbarátkozni a felborított kukák és a betört üzletajtók látványával. Elkezdődött a lovakat az üdülőktől egyszer s mindenkorra elválasztó, a sziget északi nyúlványát keresztben átszelő kerítés építése.

Ekkor ébredtek fel téli álmukból a hatóságok meg a környék természetvédői is. Észak-Karolina törvényhozói „meghatározó történeti és kulturális kinccsé” nyilvánították a vadlovakat, a helyiek pedig 1989-ben létrehozták a Corolla Vadló Alapítványt. Az utolsó pillanatban jött figyelem a DNS-vizsgálattól (amellyel meggyőzően sikerült igazolni az ősi eredetet) a gyógyításon át a tájékoztató táblákig és a tájékoztató füzetekig terjedt, de az állomány apadását nem tudta megállítani. A corollai vadlócsapat létszáma ma már nem éri el a százat, és egyre ritkábban látni a kószáló állatokat. A megmaradt musztángok közül a legjobban Ocracoke szigetének két tucat lakója érzi magát, a Shackleford-sziget több mint kétszáz vad pónija megterheli a környezetet, ezért az állatvédők tervezik, hogy kisebb csoportjaikat más szigetekre telepítik. Egy-egy magánrezervátumban elszórva találunk még néhány családot, a legügyesebb és legkitartóbb példányok a mai napig szabadon vándorolnak.

Az államhatárokra fittyet hányva eljutottak többek között Virginia népszerű üdülőövezetébe, Virginia Beachre, lett is rögtön nagy sürgés-forgás. A virginiai törvényhozás 2007 januárban döntött egy közalapítvány létrehozásáról, amelynek feladata a vadlovak befogása és átköltöztetése, többek között helikopteres felderítéssel. A már régóta létező észak-karolinai civil szervezet tiltakozására az alapítvány nevét ugyan megváltoztatták (most Corollai Vadló Alapítvány helyett Vad Spanyol Mustáng Alapítvány), de a cél ugyanaz: örökségvédelem címszó alatt megtisztítani a zavaró vadlovaktól a vidéket.

A nagy kérdés: vajon jut-e, marad-e olyan terület, ahol eredeti környezetükben, az emberekkel való kényszerű együttélés nélkül fennmaradhatnak a musztángok?

A legismertebb és „leglátogatottabb” példányok, amelyeknek a sorsa a leginkább kérdéses, a Corollán túli kerítés mögött, az elveszett spanyol kolónia nevét őrző Carova körzetében legelésznek. Háborítatlanságuk viszonylagos. Mivel itt már nincs út, csak dűnék, ameddig a szem ellát, ez az úgynevezett „négykerékmeghajtású övezet”, a hatalmas abroncsokkal felszerelt terepjárók, teherautók, átalakított furgonok birodalma. A parti sávot a sporthorgászok és a bámészkodók járművei lepik el reggeltől estig, ritkaságszámba megy, ha köztük feltűnik egy-egy vadló. A homokdombokból álló belső részeken is egyre több, az üdülőövezetekben mindenütt megszokott, két-háromszintes, könnyűszerkezetes ház terpeszkedik, az öböl felé szorítva a négylábúakat. Ha néhány mérfölddel arrébb állították volna fel az ingatlanokat, ahol rendezett utak, kertek, csatornák és közművek vannak, egymillió dollár fölé is kúszhatna az értékük. Így jóval kevesebbet érnek, de abban is van izgalom, hogy a „civilizációtól” távol, pusztán villamos árammal felszerelve adnak módot pihenésre (és nem is kevés bucka-robinzonnak szolgálnak állandó otthonul). A házak egy részét folyamatosan kínálják eladásra vagy bérlésre, a tengerhez közeli részek helyrajzi és tulajdoni szempontból felosztottnak tekinthetők. A „közmű nélküliség” romantikája azonban nem tart sokáig. A gazdag virginiaiaknak, akiknek hosszú és fárasztó autózás után még egy órát kerülniük kell, hogy az első Sam Adams sörüket már az Outer Banks-i nyaralóban hörpintsék fel, régi vágyuk, hogy a sziget északi oldalán is legyen egy híd, így több mint egy órát megspórolhatnának az útból. Márpedig ha ez megépül, az egész dűnevilágban felhajtja az árakat, és a legértékesebb rész pont az a néhány hektár lesz, ahová most a musztángok visszaszorultak. És akkor nincs választás: ami egykor az indiánokkal, az történik a vadlovakkal is.

Szélcsatorna, patkórák: a Wright-fivérek titkai

Outer Banks legismertebb egykori lakói ohiói bicikliszerelőként a világ számára tanulatlan vidéki fickóknak tűnhettek. (A két fivér közül Wilbur ugyan majdnem befejezte a középiskolát, ám a végbizonyítvány megszerzése előtt elköltözött a család.) Egymást azonban tudóssá tették: gyerekkoruktól hihetetlen mennyiségű könyvet, szakirodalmat olvastak, a tanultakat megvitatták, szaktekintélyekkel leveleztek. S miután a sokirányú érdeklődés egyetlen pontba, a gépi erővel hajtott repülő szerkezet megépítésének olthatatlan vágyába fordult, mindehhez még tervszerű tudásgyűjtés és szisztematikus mérnöki munka is társult, a kísérletező technológiafejlesztésről már nem is szólva (a motortól a szélcsatornán át a propellerig mindent maguk készítettek). Amikor az észak-karolinai dűnéken 1903-ban elrugaszkodott a homokról a Flyer, az emberiséget a repülés korszakába emelő masina, a szerkezetbe a fentieken túl még valódi alázat, konok kitartás és különleges kreativitás is belefagyott.

könyvszerzők csordái

A Wright testvérek – és rajtuk keresztül az „innováció amerikai szellemének” – titkait felfedni vágyó könyvszerzők csordái indultak útnak az elmúlt évtizedekben, de a titok, ha van egyáltalán, sok-sok apró összetevőből áll, messze túl Orville és Wilbur tudásán és megszállottságán.

Ott rejtőznek mögöttük a kísérletező elődök, akiknek tapasztalatait nagyon tudatosan gyűjtötték, hogy a korábbi kudarcokból új ismereteket nyerhessenek (ahogy a Brooklyn Bridge tervezője is egyszerre igyekezett kiküszöbölni minden korábbi és minden elképzelt, majdani hibaforrást.) De ott zümmög Alfred Pinault papír és bambusz játékhelikoptere is, ami a repülés „mémjét” ülteti a fiúcskák fejébe. Felsejlenek a 19. század végének bürokratikus forradalmával összefonódott információszolgáltatások és intézmények, elsőként az Amerikai Meteorológiai Iroda, amelynek a fivérek a naprakész szélerősségi és időjárási adatokat köszönhették – valójában az ideális helyszín kiválasztását. És ott van végül a kis halászfalu, Kitty Hawk, amelynek polgármestere tárt karokkal várja a messziről kopogtató mesterembereket: gyertek, és amiben tudunk, segítünk. (A lakók ételekkel kedveskednek, és örülnek a moszkitók is: tojásnyi daganatok őrzik a vendégszeretetük nyomát). Feltehetően a titok része az is, hogy saját pénzüket viszik vásárra: minden, amit a kétkerekű-biznisz fial, a kísérletekbe fordítják. És egészen bizonyos: számít, hogy a félelmetes munkabírás és szorgalom ellenére a Wright-testvérek nem sótlan aszkéták, hanem minden tréfára fogékony, sok hangszeren játszó, énekelni és mókázni nem rest, gyerekszerető agglegények. Hűséges cimborák, mindig segíteni kész családtagok. Szenvedélyes levélgyártók.

És igen, nagy állatbarátok is. A kutyákhoz kiskoruk óta vonzódnak, de a figyelmük középpontjában természetesen a madarak állnak. A nővérüknek, Katherine Wrightnak írott leveleikben csak úgy hemzsegnek a szárnyasokról szóló részek, az egész napos rigóénektől a poszáták, ökörszemek, verebek, pintyek és „tucatnyi ismeretlen madár” megfigyeléséig. Gyönyörködnek a hullámokkal ringatózó sirályokban, az érkező víz elől egy lábon ugrálva menekülő, hosszú csőrű tengeri csirkékben.

A ragadozó madarakat nem szeretik. A héják különösen Wilburt bosszantják, távolról tisztelik a sasokat, és nem haboznak elejteni két csirkepusztító halászsólymot (mindkettő 5-5 láb hosszú fejétől farkáig). Közben megfigyelik őket. „A sólymok jobban repülnek, mint a héják, de többször kell csapniuk a szárnyukkal, ha nagyobb sebességre akarnak felgyorsulni”. „Ha nagyon nagy a csend, egyetlen madár sem repül fel”. „A madarak nem tudnak lebegni a leszálló légáram szélcsendjében, hacsak nincsenek elég magasan”. „A szárnyvégek szögének megváltoztatásával kanyarodnak”.

zsánerképek

Kevesen tudják, hogy a repüléseket megörökítő dokumentumfotók nagy részét ők maguk készítették, akárcsak a barátokat, ismerősöket, segítőket ábrázoló zsánerképeket. Ügyes amatőr fotográfusok, akik előszeretettel emelik a tengerpart különleges élővilágát is a kétdimenziós, fekete-fehér örökkévalóságba. A jegyzőkönyv kedvéért: Outer Banks dűnebirodalmának legszebb és legkorábbi patkórák-portréit két ohiói bicikliszerelő készítette a 19. és a 20. század fordulóján.

Orr-gazdaság. Agatha Christie-től Yodán át a vizsladorig

A vadászebekkel, rendőrségi nyomozókutyákkal, kábítószer- és robbanóanyag-kiszagló, illetve mentő- és vakvezető kutyákkal kapcsolatos történetek kedveltségük folytán sűrűn szerepelnek a médiában. „Kis színes” jellegük miatt azonban jellemzően homályban marad, hogy négylábú barátaink szaglószervének munkára fogása sokkal kiterjedtebb körben zajlik, mint gondolnánk, s hogy tevékenységük és a köré épülő iparág helyet követel magának komoly gazdasági elemzések tárgyaként is – részben mint perspektivikus és növekedési pályára állt üzlet, részben mint sok millió dolláros megtakarítások különös forrása.

Honey frissen kiképzett barna-fehér beagle. Új munkatárs Dayton környékének 1937-ben alapított patinás rovarirtó cége, az A-Abel Exterminating Co. alkalmazásában. Nem olcsó: egyetlen, mintegy 60 perces látogatása egy családi házban 165 dollárba kerül, az 50 és 75 dollár közti „humán tarifa” több mint kétszerese. Csakhogy Honey, akárcsak a többi beagle (akiket egy ismert komikus tréfásan „lábat növesztett szaglószerv”-nek nevezett el) 90% feletti valószínűséggel találja meg a veszélyes termeszt, míg az emberek csak 30% körüli eredményt produkálnak, minden eszközükkel és vegyszerükkel együtt.

Márpedig a termeszt meg kell találni, mert ha későn veszik észre, óriási kárt okoz mindenben, ami fát tartalmaz. S bizony az Egyesült Államok ingatlan-állományának túlnyomó része könnyűszerkezetes épület, így Alaszka kivételével minden államban van fertőzésveszély. A szapora és agresszív hangyák a becslések szerint évi 750 millió dolláros kárt okoznak – egyedül New Orleans iskoláinak költségvetését 5 millió dollárral terhelik meg minden egyes évben.

Nem csoda, hogy a termeszekkel szembeni védekezés eszköztárát a nyolcvanas évek közepe óta a termesz-kiszagoló kutyák is gazdagítják. A kaliforniai, alabamai és floridai kiképzőbázisok „szakosodni” kezdtek, ma 10 ezer dollár körüli áron vehetünk meg (akár az Interneten keresztül is) egy 600 és 1000 óra közti képzési programban edződött négylábút, leginkább beaglét.

Sidney, New York állam első termesz-kiszagoló kutyája 1984-ben állt munkába, kaliforniai kiképzőjétől akkor évi 15 ezer dollárért még lízingelték.

professzionális kiképzés

Esetleges tévedéseinek fedezésére 500 ezer dolláros biztosítási alapot hoztak létre, de felhasználására nem volt szükség. Azóta minden évben egy-két újabb államban jelennek meg a szagtársak, az erős versenyben álló cégek közül lépéselőnyre tud szert tenni az, amelyik a maga területén elsőként mutatja fel a legkorszerűbb „technológiát”. A kutyák értéke így tartósan magas marad, hiszen a kereslet még jó ideig meghaladja a kínálatot, s kiképzésük élőmunka-költségei nem leszoríthatóak: évi 3-4 darabnál a legjobb és legnagyobb intézményekben sem tudnak többet „előállítani”, és az egész országban 6-8 helyen folyik csak professzionális kiképzés.

A „bérszaglás” amellyel önálló vállalkozássá szerveződve Joan Brenes Termite Discovery Dogs nevű cége próbálkozott, a lízinghez hasonlóan nem bizonyult sikeresnek. Mivel a kutyák csak szakképzett társsal indulhatnak bevetésre, mai napig a rovarirtó cégek számára történő egyedi értékesítés az egyetlen működő modell – de mint ilyen, nagyon eredményes.

Napjainkban az észak-amerikai kontinensen „üzembe” állított 100–150 termesz-kiszagoló kutya közül a legdrágábbnak és legsikeresebbnek Agatha Christie-t, az 5 éves beagle-t, Kanada első négylábú hangyavadászát tartják. Alkalmazója 25 ezer dollárra becsüli értékét, az előző évben töb mint 240 sikeres „bevetése” volt – munkatársa-gondozója, Roy Ferguson szerint 6 hangya már elég, hogy megérezze. A legérzékenyebb orra mégis Yoda mesternek, a 2 és fél éves rat terriernek van. David Latimer, a talán leghíresebb kiképző, az alabamai FS1 Canine Academy tulajdonosa eredetileg ajándéknak vette a felesége számára, de gyorsan kiderült, hogy szimatával még a verhetetlennek hitt beaglékre is ráver – így aztán egy nagyon sokat fizető virginiai cégnél landolt 2002-ben. Az első munkaügyi izgalmat Spider, a kétéves Brittany spániel produkálta Floridában, akit munkába állásának második napján elütött egy autó – a tulajdonosok óriási szerencséjére sikerült megmenteni és meggyógyítani, különben vele veszett volna el a képességeibe fektetett sok ezer dollár. Azóta a gazdák erre is felkészülnek megfelelő biztosításokkal (kérdés, mit szólt volna a kutyák elképzelt szag-szervezete, hogy Spider még nem is tudott újra járni, de ölbe fogva már vitték dolgozni, hiszen az orra, ugye, működött). Brandonról, a kilencvenes évek végének leghíresebb termesz-kiszagoló kutyájáról önálló portréfilm is készült – és marketingjük az Internettel tovább javult.

A penészgomba is alattomos ellenség. Szinte láthatatlan spórái kialakíthatják, illetve fokozhatják az allergiás megbetegedéseket, az asztmát, miközben a falakat és a plafont pusztítják. Nem csoda, ha a penészmentesítésre szakosodott iparág képviselői is megtalálták maguknak a kutyákat. Mivel csak az elmúlt években kezdték alkalmazni őket, számuk még nem haladja meg a félszázat, de eredményeik talán még látványosabbak a hangyaspecialistákénál, ennek megfelelően áruk sem különbözik tőlük, 10 ezer dollár, egy közepes gépkocsi ára alatt nehéz hozzájuk jutni. Szinte hiba nélkül fedezik fel a lakásban megtelepedett penészgombát, és kaparással jelzik annak helyét. Buster, a remekül kiképzett Jack Russell terrier, aki 2004 óta szolgálja a Mold Hawaii vállalatot, 22 fajta toxikus penészfajtát képes kiszagolni, és szinte forradalmasította a kis sziget-állam járványügyét. A becslések szerint öt-tíz éven belül csaknem minden államban lesz majd 3-4 penészvadász kutya, akik „felosztják” egymás között a területeket, s létszámban utolérik a nagyjából ugyanilyen eloszlású, de a telítettséget már korábban elérő, termeszre szakosított társakat.

A legnagyobb növekedés előtt azonban az ágypoloska-specialista kutyák állnak. Noha 2007 elején még alig tucatnyi „diplomás” poloska-detektív teljesít szolgálatot, a tapasztalatok annyira meggyőzőek, hogy néhány éven belül a szállodai vendéglátás teljes rendszere piacként nyílik meg előttük. Az ágypoloska ugyanis mind kellemetlenebb lakótárs az országot sűrűn lefedő hotelhálózatokban. A második világháború előtt rendkívül elterjedt vérszívót a higiéniai előrelépés és DDT széleskörű használata szinte teljesen kiirtotta, ám a bevándorlás újabb hullámával diadalmasan „visszatért” az országba, és az otthonok, az apartmanok, hotelek, motelek, kollégiumi alvóhelyiségek (valamint az üléskárpitok mögött a vasutak és autóbuszok) rémeivé lettek, milliónyi szállodavendég és utas életét keserítve meg.

egy perc alatt

Rudy, a világ ötödik regisztrált poloskavadásza három éve állt munkába. Collier megye szállodáit és kondomíniumait cserkészi, nem marad előtte rejtve egyetlen zug vagy hasadék sem. Egy szobával egy perc alatt végez – egy embernek legalább egy órára van szüksége, hogy mindent végignézzen. New York-i kollégájának, a radiátorok mögött lapuló rovarok nagy ismerőjének, Jodának szobánként két percre is szüksége van, igaz, az ő inspekciós útvonala a Park Avenue elegáns, 500 dollár/éjszakás szállodaszobáitól Queens olcsóbb bérlakásaira is kiterjed.

Egyedül Las Vegas városában több mint 120 ezer szállodai szoba van: hogy hetente egyszer ellenőrizzék, több száz kutyára lenne szükség – de lehet, hogy a „roham” először még speciálisabb feladatokra szakosított orrok irányába fordul.

Mint amikor egy gát átszakad, hirtelen minden olyan területen, ahol a szaglás eredményes lehet rejtőzködő dolgok megtalálásában, szakképzett kutyák állnak csatasorba.

Egy tampai vízvezetékszerelőnek víz- és csatornakiszagló kutyát képeztek ki, s olyan eredményességgel használja, hogy mind több szakmatársa vágyik a falakon és a földön orrával „átlátó” négylábú szerszámra. Minnesota iskoláiban régi gond az elfolyt higany meglelése – ebben most már kutyák segítenek. Montana hegyeiben az invazív gyomok (elsősorban egy alattomosan terjeszkedő dudvafajta) felismerésére szakosodtak, így időben meg lehet akadályozni az elterjedést. Ugyanitt a medvekutatók a grizzlyt és társait Finney, a fekete labrador segítségével találják meg. Fáraó, a kétéves labrador/shepherd keverék egyetlen feladata, hogy a veszélyeztetett indigó-kígyót kiszagolja, ezzel segítve a természetvédőket a ritka állat megmentésében.

Egyre több kutyát alkalmaznak a farmokon arra, hogy a tehenek peteérését jelezzék – mivel a megtermékenyítés mesterséges, a korai felismeréssel jobban optimalizálhatóak a folyamatok. Az orvostársadalom döbbenten vette észre, hogy bizonyos kutyák jó hatásfokkal képesek szaglásuk révén felismerni az emberi sejtekben elindult rákos daganatképződést.

2006 júniusában az amerikai filmesek érdekvédő szervezetének szolgálatában álló két DVD-illatra szakosított kutya, Lucky és Flo megkezdte járőrszolgálatát a londoni Heathrow reptér teherforgalmi részében, a kalózlemezek legnagyobb nemzetközi átrakodóhelyén.

A biztonsági intézkedések új hullámával a szaglás bajnokai amúgy is tömegesen jelentek meg a reptereken, a kikötőkben, a személy- és teherforgalom más tranzitpontjain. Szeptember 11-e óta a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság megduplázta a bombák megtalálására érzékennyé tett kutyák számát, és 96 helyszínen körülbelül félezer (!) kutyát foglalkoztat. Számos további szereplő is növelte négylábúi számát, köztük az Alkohol, Dohány, Fegyver és Robbanószer Iroda, a parti őrség, a Belügyminisztérium Vám és Határvédelmi Irodája, magánszervezetek és állami ügynökségek. Megkezdődött olyan specialisták kiképzése, akikkel már a mobiltelefonok „detektálása” is biztosítható lesz.

Statisztikai összesítés nem készült ugyan eddig, de becslésünk szerint az Egyesült Államokban ebben a pillanatban a speciális szaglási feladatokra alkalmazott kutyák száma megközelíti a kétezret, együttes értékük körülbelül 20 millió dollár, mintegy kétharmadukat a biztonságipar foglalkoztatja. Az igény exponenciálisan nő, megduplázódást várni akár 2010-re is reális lehet – s ha hozzávesszük, hogy olyan térségek, mint a hatalmas turista- és teher-forgalmú Dél-Kelet-Ázsia és az Öböl-országok is belépnek majd Európa mellé az igény-oldalon, nem csoda, hogy komoly kutatások indultak e majdani piac minél jobb kiszolgálásáért.

Az Auburn Egyetemen régóta folynak a szaglás miatt foglalkoztatott kutyákkal kapcsolatos kísérletek és vizsgálódások, és az amerikai védelmi minisztérium se sajnálja a pénzt a kutatási projektekre. Az egyetemi kutatók munkája nyomán sokkal alaposabban ismerjük már a teljesítménygörbéjüket, kifáradási ritmusukat, a katonai kísérletek pedig egyre jobban felkészítik őket a tipikus és a különleges helyzetekre.

Ezzel párhuzamosan elindult a szaglókutyák „biológiai tökéletesítése” is. A kutya teljes génállományát már korábban meghatározták a tudósok, és nagyon közel kerültek ahhoz, hogy az egyes viselkedésjellemzőiket össze tudják párosítani a hozzá tartozó genetikai kóddal. Az ideális kutya így szinte „megtervezhetővé” válik a számítógépen, aztán csak „össze kell keverni” a megfelelő fajokat, hogy megkapják a „legmegfelelőbb technológiát” – ahogy a tenyésztőknek korábban is sikerült újabb és újabb fajokat létrehozni a kívánt tulajdonságok érdekében.

Egy 2 millió dollárral támogatott program részeként a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság már a jövő bombakereső kutyáján „dolgozik” a légierő lack-landi (San Antonio, Texas) bázisán. Az első eredmények szerint a „jelölt” a legjátékosabb és a legérzékenyebb orrú kutya, a labrador, illetve a vizsla keveréke lesz: az új fajta, a vizslador előtt beláthatatlanok a távlatok. Qualben, az első sikeresnek mondott szuperszimatú vizslador 2006 végén már felvette a szolgálatot Oakland nemzetközi repülőterén. (Érdekes, hogy nemrég a magyar Weben is feltűnt egy fekete, gazdát kereső, 3-4 éves vizslador, akárcsak az amerikai ebbarátok oldalán, a Dogsteren vagy épp egy holland site-on. A Terrificpets.com 2004 óta foglalkozik vizsladorokkal. Egy-két héttel ezelőtti idahói hirdetés szerint darabonként 150 dollárért lehet elbűvölő vizslador-kölyköket kapni. Nagyon úgy tűnik, hogy spontán is megindult a két fajta keveredése.)

a szaginformáció algoritmizálása

Aki a fentiek ellenére azt gondolná, mindez mégiscsak bulvártéma (lásd még Rex felügyelő), nagyon téved. A mindent maga alá gyűrő digitális technológiának mára ugyanis egyedül a szaginformáció algoritmizálása maradt a szűk keresztmetszete. A kép, a hang könnyűszerrel válik jellé – és ezen keresztül feldolgozhatóvá, átalakíthatóvá, tárolhatóvá és visszakereshetővé. A szaginformáció digitalizálásába azonban eleddig beletört a laboratóriumok bicskája (egyre több pénz, figyelem és kutató áramlik erre a területre). Addig ugyanis nincs „teljes élményt nyújtó” virtuális valóság, amíg az illatok kimaradnak az érzéki mixből. S ameddig az információk nem „fordíthatóak le” elemi egységekké, nem gépesíthető a feldolgozásukhoz szükséges agymunka sem. A szaginformációk felhasználása még jó ideig a természetes intelligencia terepe marad, szaglósejtekre (kutyánként kb. 200 millióra) és osztályozni, illetve dönteni képes agyakra van szükség.

A szaglókutyák ráadásul az információ- és tudásgazdaság „új generációs” szereplői. Kiképzésük, tréningjük tudás-intenzív tevékenység, és az így elérhetővé vált szolgáltatás „kimenete” új információk termelése. S legfőképpen: a technológia fejlődése itt nem mérnöki, hanem egészen másfajta innovációs logika felé indult el. Ezeknek a szagmestereknek ugyanis lelkük van. Kifáradnak. Néha nem akarnak játszani. Hibáznak. Olyanok, mint az emberek, és legkevésbé a gépekre hasonlítanak. Bármilyen furcsán hangzik, mégiscsak humanizálják maguk körül a szervezeteket és az eljárásokat.

De mi az a porcupine?

Az ellentmondásosságában is nagyszerű washingtoni indiánmúzeum egyik negyedik emeleti tárlójában lévő széles öv (Karl May, segíts – wampum?) alját sok-sok kis valami díszíti, az aláírás szerint ezek a porcupine (porkjupájn) tüskéiből készültek. De mi az a porcupine?

Hopp, egy találat. Charles L. Johnson 1909-ben komponálta , a New York-i M. Witmark & Sons pedig megjelentette a „Porcupine rag” című ős-albumot.

Vagy itt egy jobb. Az arapahó indiánok törzsének hét legöregebb asszonya titkos társaságot alkotott, s mindegyiküknek volt egy megszentelt táskája, amelyben a porcupine tüskéinek megmunkálásához szükséges eszközöket tárolták. A tüskékből készült alkotások (a tipi-kunyhótól az öveken át a ruhákig) mitológiai és szakrális motívumokra, összetett rituális tudásra épültek, és a törzs nevében a héttagú társaság gyakorolt ellenőrzést a minták megfelelősége felett. Az utolsó arapahó asszony, aki őrizte még a titkos tudást, a második világháború előtt halt meg. S noha néhány éve egy sziú asszony felajánlotta az arapahóknak, hogy újra megtanítja őket a tüske-kézművességre, az idősek elutasították a javaslatot, mert túl veszélyesnek ítélték az elvesztett rituális/szent tudás nélkül belefogni a dologba.

Na még egy. „Amikor a Hold – még a messzi időkben – elcsábította az Asszonyt, akkor ezt porcupine képében tette” – tartja a széles körben, A porcupine és az asszony, akik megmászták az eget címen ismert történet. Ennek méltó párja, A bölényvadász porcupine legendája sok ponton idézi fel és építi tovább ezt a férfiközpontú mitologémát.

varázslatos módon

A porcupine megkeresi, majd legyőzi a legerősebb bölényt. A hús elosztásában segédkező aljas prérifarkas (coyote) először becsapja, majd megöli a porcupine-t. Amíg családjával visszatér a tetemhez, a porcupine lelke kimondja a mágikus szavakat: „nőjön itt azonnal egy hatalmas vörösfenyő’”. És lám: a bölény és a porcupine tetemét az égbe emeli a diadalmasan felmagasodó fa, amelynek a tetején a porcupine varázslatos módon visszanyeri életét. A prérifarkas-család csodálkozik is nagyon, amikor senkit nem talál a helyszínen, de a legkisebb farkaskölyök felpillant, és észreveszi a porcupine-t, aki a coyote kérésére (hogy ti. ossza meg velük a bölényhús maradékát) igent mond, azzal a kikötéssel, hogy a kölyköt távolítsák el a fa közeléből. Ekkor a porcupine leszórja a bölény darabjait, amelyek azonban már kemény állapotban leérkezve halálra zúzzák a prérifarkasokat, a legkisebb kivételével. Neki, leereszkedvén a fáról, a porcupine gondját viseli, és sokáig együtt vadásznak, barátként a bölényekre, míg békésen el nem válnak az útjaik”.

De vajon milyen állat lehet a bölényölő kultúrhérosz, a porcupine, amelynek nevét egy dél-dakotai város is viseli?

Nos, hősünk meglepően nagytestű rágcsáló, a hód után a második legnagyobb Észak-Amerikában. Legtermetesebb példányai a tizenöt-húsz kilót is elérhetik, és bizony példányonként harmincezer tüskéjét felgörbítve olyan hatást kelt, mint egy kocsikerék. Rendszertanilag a sülökhöz tartozik, de nem a tarajos (Hystrix cristata) vagy az amazóniai fajtához (Coëndu prehensilis), hanem a fán lakó kúszósülök urzon (Erethizon dorsatum) néven ismert változata ő.

A porcupine szó maga a latin porcus (disznó) és a „tüske, tövis” jelentésű francia epine összevonásából született egykor, jelentése „tüskés disznó”. Kanada és Brit Columbia tűlevelű erdeiben, a szubalpin zónákban él. Tömpe orra, aprócska szeme és pici, kör alakú füle van, lába jól izmolt és erős karmú. Tüskéi sárgásak Nyugaton, és feketések-barnásak Keleten. A közhiedelemmel ellentétben veszélyhelyzetben nem tudja kilőni tüskéit, de erős érintkezés után a tüskék a támadó testében maradnak. (Kutyánkból óvatosan távolítsuk el az egyébként – különös módon – aszeptikus tüskéket, amelyek a fertőzésektől is óvják gazdájukat. Törjük el, húzzuk ki, majd hagyjuk, hogy barátunk nyalogatással gyógyítsa a megsebzett területet).

Az urzon éjszakai életmódot folytat, szigorúan növényevő. Odúit csendes kőbölcsők környékén találjuk, de gyakran tölti az éjszakát a fákon, erős farkával támasztva ki magát. Sülünkre a halászvidra, a puma, a prérifarkas és a hiúz vadászik, meglehetős eredményességgel. Leginkább „egzotikus” vonásuk sóéhségük és bizarr nemi életük.

A só iránti csillapíthatatlan vágy gyakorta vezeti az urzonokat a szerszámoskamrákba, ahol a fa kéziszerszámoktól a nyergeken át a csizmákig mindent megrágcsálnak, amin az emberi izzadság révén só rakódhatott le. (A vízpermetet nem szeretik, ezért slaggal könnyen elijeszthetők). A furnérlemezek közti ragasztóréteg eléréséért például nagy rágóteljesítményre hajlandók, s mivel sajnos, kedvvel kalandoznak ki a felsózott országutakra is, sokan lelik halálukat az aszfalton.

Ahhoz, hogy 210 napnyi terhesség után, május-júniusban kis „porcupette”-k érkezzenek (természetesen már tüskécskékkel, mozgás- és látásképesen), furcsa ceremóniának kell lezajlania októberben. A hím urzon orrdörzsöléssel és ölelő mozdulatokkal csempészi egyre közelebb magát a nőstényhez, aki furcsán adja jelét hajlandóságának. Ha folytatásra biztat, megengedi udvarlójának, hogy néhány bevezető cseppecske után terítse be vizeletének bő sugarával – majd jöhet a kopuláció.

Eddig az idill, és most következzen a sokdimenziós, kemény valóság.

Az urzonok a telet úgy vészelik át, hogy egy kiválasztott fát az élő kambiumrétegig lecsupaszítanak. A kéreg nélküli fák (elsősorban a sülök által leginkább kedvelt fenyőfélék) deformálódnak vagy elpusztulnak- és ha életben is maradnak, könnyebben esnek ellenséges rovarok vagy fertőzések áldozatává. A tüskés kéreggyilkosok nem kímélik a díszfákat, a gyümölcsfákat, az édes kukoricát, a lucernát és a kisebb gabonanövényeket sem. S hiába állnak át tavasztól őszig „diétára” (hajtások, levelek, gombák, zöldségek, gyümölcsök fogyasztására), a kertekre és az erdőkre komoly veszedelmet jelentő állatként tekintenek rájuk. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben az erdőgazdálkodók és fafeldolgozók megélhetésük érdekében az urzonok szervezett megmérgezését népszerűsítették. Egyetlen állam sem gondolta, hogy védeni kellene őket, sőt, néhol egyenesen a jogrend része a sülök legális vadászata. Montanában a „gondoskodást nem igénylő” Idahóban a „nem védett” fajok felsorolása kezdődik a porcupine-nal, szabad utat biztosítva, hogy bárki, bárhol, bármennyi urzonnal végezzen. Szerencsére egyáltalán nem terjedt el a vadászatuk, és a puskások vérengzés helyett kedvtelve nézegetik a mókásan kacsázó „disznócskákat” az erdei aljnövényzetben. A sülök kézre kerítését acél lábcsapdák és sós ruhával működő nagy ketrecek segítik. Ha elfogsz egyet, és el akarod távolítani a területedről, legalább 25 mérföldre vidd, mert közelebbről visszatalál.

téli táplálékforrás

Csakhogy van az éremnek másik oldala is. Amióta a porcupine-populáció aggasztó csökkenésnek indult néhány északi államban, rögtön felfedezték a biológusok, hogy a fapusztítás ellenére a sülök ökológiai jelentősége mégiscsak nagy. Az általuk „szétmarcangolt” fatörzsek lehulló darabjai az őzek, nyulak és jávorszarvasok fontos téli táplálékforrását jelentik. A kéregtelenítés nyomán elszaporodó rovarok a harkályokat teszik boldoggá. Az elpusztított fák helyén megerősödő aljnövényzet számos kistestű állatnak ad otthont. S végül, az urzon kártékony növényeket is elropogtat, mint például a fenyők nagy ellenségét, a fagyöngyöt.

A vadon élő állatok szakértői tanácstalanok: hatalmas területekről szinte teljesen visszahúzódtak a kúszósülök. A szelídebb vélekedés szerint csak egy kelet-nyugati választóvonal mentén költöztek át a „keleti oldalra”, mások ismeretlen betegségre, az urzonölő pumák elszaporodására, tömeges pusztításra vagy ezek kombinációira gyanakszanak. Arra figyelmeztetnek, hogy a kihaláshoz vezető útnak nem az utolsó egyed a dramaturgiai kulcspontja, hanem a populáció létszámának akkora csökkenése, ahonnan már nem állítható helyre egy minimális közösségméret. Az érintettek elmondása szerint alapos és kiterjedt kutatások tisztázhatnák, mi történik a sündisznóval keresztezett koalákra emlékeztető kedves rágcsálókkal. Csakhogy nagyon nehéz forrást szerezni egy „nem védett”, „gondoskodást nem igénylő” faj vizsgálatához, mert az amúgyis korlátozott kutatási pénzek szívesebben áramlanak a nagy médiafigyelmet kapó, attraktív fajok vizsgálatára. Az urzonoknak a medvék, a szarvasok, a vadjuhok és a farkasok árnyékából kellene kitörniük, mind a 30 ezer tüskéjükkel. Állatbarátok, írjatok romantikus történeteket porcupine hősökkel, hátha lesz belőle egy animációs film (Magam egy magyar nyelvű címmel járulok hozzá a projekthez: Só-lesen a sül és én).

A Nagy Texasi Pingvinbaleset mint médiaesemény

A 2006. augusztus közepi, Houston melletti kamionos incidensről az elérhető puzzle-darabokból sikerült a lehető legteljesebb krónikát összeállítani, amit mellékelten át is nyújtok az érdeklődőknek. Ám előtte – és nem csak a kommunikáció-kutatással foglalkozó olvasók kedvéért – el kell mondanom, hogy páratlanul érdekesnek találtam, ahogyan a különböző hírforrások a „faktuális” részleteket kezelték. Minden híradásból hiányzott jó néhány fontos részlet, és szinte minden cikkben volt egy-két olyan mozzanat, amit senki más nem tartott fontosnak közölni. Így különösen érdekes terepmunka volna valakinek, hogy interjúk sorával kiderítse, vajon kit mi vezérel, amikor a tényeket „szűri”.

Ostobaságnak tűnhet, de igenis fontosnak érzem, hogy ne csak azt tudjam meg, a pingvinek mellett egzotikus halak is utaztak a felborult kamionban, hanem azt is, hogy a túlélő polipot Oliviának hívják – valahogy rögtön „közelebb érzem” magam a témához. Végigcserkésztem vagy félszáz híradást, de mind közül egyetlenegy közölte ezt a fontos részletet. Lépésről lépésre bomlottak ki további fontos tudnivalók: hogy nem egy, hanem három fajta pingvin utazott a hűtött raktérben, hogy miért, honnan és hova tartott a kamion. És ahogy egyre több apróság vált ismertté, voltaképp úgy csökkent a nyomozás izgalma is: no és ha indult egy másik kamion is, alligátorokkal és kígyókkal tele? Akkor mi van? Biztonságosan megérkeztek… De kezdjük az elején.

Az Indianapolisi Állatkert tengeri kiállítási pavilonjának 2007 nyarán befejeződő, 6 millió dolláros felújítása miatt a texasi Galveston egyik turistacentrumának, a Moody Gardens-nek az akváriuma vállalta az állatok őrzését és bemutatását.

Az állatkert két gondozója, Kelly Hodge és Tammy Root felváltva vezette a kamiont, amelyik kedd kora hajnalban indult Galveston felé. A baleset fél ötkor történt, amikor Kelly rosszul korrigált egy manővernél, nyolc mérföldnyire északra Marshall városától, s a magas kocsiszekrény miatt a kamion instabillá vált, majd felborult.

A kocsi alá került egyik pingvin azonnal szörnyethalt (18 éves volt). További három pingvint az autósok gázoltak el a hajnali sötétben (a legfiatalabb 5, a legidősebb 28 éves volt), a második legnagyobb testű fajta képviselője, a királypingvin pedig szárnyát törte, s még további három pingvin szerzett kisebb zúzódásokat. A hölgyek, akik maguk is kisebb sérüléseket szenvedtek, határozottan és eredményesen léptek fel: összegyűjtötték az elkóborolt pingvineket, hívtak hűtött kamiont és orvost, így először átmenetileg a közeli Tyler város Caldwell Állatkertjébe kerültek a túlélők, és estére már meg is érkeztek célállomásukra, a Moody Gardensbe. Harmincnapos karantén után csatlakozhattak a már ott élő 94 pingvinhez.

A helyszínre érkező orvos, Dr. John Allred szakszerűen ellátta a törött szárnyat (amit igazán komolyan csak másnap műtöttek meg, hírt is adott róla sok helyi és országos orgánum). A híradások ellentmondásosak, sokan úgy tudják, hogy egzotikus halak is áldozatul estek, mások szerint a pikkelyük sem görbült: egy biztos, Olivia, a polip jól van, plasztiktáskában vészelte át a nehéz perceket. Vele együtt örülnek az életnek a tengeri sünök és remeterákok is.

az emberi oldal

A történetben a legérdekesebb természetesen az emberi oldal. Kelly és Tammy szakképzett állatkerti alkalmazottak, és abban a tudományos programban dolgoztak, amelyek a veszélyeztetett sárga fejű rockhopper (sziklaugró) pingvinek fogságban történő szaporításával foglalkozott. Egyikük sem rendelkezett hivatásos jogosítvánnyal, amely pedig a legnagyobb méretű kamionok vezetéséhez feltétlenül szükséges Texasban (a pingvinszállító 33 ezer font, majdnem 15 tonnás volt). Nem vezették a menetlevelet, amely a volán mögött töltött időt regisztrálta volna, és Kellyt amiatt is elmarasztalták, hogy nem tartotta be a sávok tartására vonatkozó előírást.

Szabadság, felelősség és jog arany háromszöge még a pingvinek között is felfénylik. Nagyszerű dolog, hogy ki-ki maga döntheti el, mire vállalkozik, hol érzi magát alkalmasnak egy feladatra. Az is érett (felnőtt) társadalomra utal, hogy az egyéni döntést tiszteletben tartja a munkahely. (Bár mivel az indianapolisi állatkert bejelentette, hogy felülvizsgálja a hasonló esetekben követendő járműbérlési gyakorlatát, lehet, hogy csak spórolni akartak. Sok egyéb mellett ezt is ki kellene deríteni, kulcsfontosságú részlet, amiről egyetlen szó sem esett.)

A hölgyek minden kétséget kizáróan rosszul mérték fel saját képességeiket és korlátaikat, Kelly egyértelműen vezetéstechnikai hibát követett el. (Ez akkor is igaz, ha egy szakértő kimutatta, hogy az egyre magasabbra épített kocsiszekrények mennyire kiszámíthatatlanul viselkednek). S mivel számos további szabálytalansággal tetézte mindezt, és nemcsak a pingvinekre és saját magára, hanem autóstársaira is nagy veszélyt jelentett, bátran állítható, hogy rosszul sáfárkodott a szabadsággal együtt járó felelősséggel – jön tehát a jog, megindított eljárás formájában. És nemcsak büntetés lesz belőle: a folyamat (és a precedens) hozzá kívánja majd segíteni a többi polgárt is, hogy döntési helyzetekben még pontosabban igyekezzenek „kalibrálni” saját szabadságuk folyton változó, sejtelmes mértékrendszereit.

A medvék és az önrendelkezés útvesztői

Eddig csak altatólövedékeket használtak, de az utolsó két, agresszíven viselkedő medvét már elpusztították a vadőrök a coloradói Vailben. S miközben a városi tanács a medvebiztos kukák kötelezővé tételével foglalkozó tervezetét bocsátotta éppen társadalmi vitára, egy 72 éves asszonyt a konyhájában lepett meg egy medvepáros, szülő és gyermeke. Látszatra a jól ismert témát, az élőhelyének szűkülése miatt életmódváltásra kényszerített őshonos állatok sorsát (illetve az az iránti érdektelenséget) ismétli ez a történet is – valójában sokkal komolyabb és mélyebb kérdésekhez vezet el.

Az aranymedve (golden bear, ursus arctos) a közel ötezer lakosú coloradói Vail emblematikus állata. Az itt lakók már-már sikeresen össze is csiszolódtak a medvékkel, de a megnövekvő sí- és hegyvidéki turizmus hirtelen újra „problémává” tette a lakott településekre bejáró mackók, ezúttal fekete medvék (black bear, ursus americanus) kérdését.

Korábban az volt a rend, hogy ha valaki medvét látott ólálkodni a házak körül, azonnal riadóztatta a coloradói vadőröket, akik kijöttek, elkábították az állatot, és kivitték az erdőbe. A helyi statisztikák szerint 2002-ben még évi 300 felett volt a hívások száma, majd csökkenni kezdett: 2003-ban 268, 2004-ben 212, 2005-ben már „csak” 141.

A lakosoknak egyre kevésbé tetszett, hogy néhány naponta medvegondjuk akad. S mivel a medvéket elsősorban a háztartási szemét vonzotta, a megoldás kézenfekvőnek látszott: olyan szerkezetekkel látták el a vaili kukákat, amelyek még különösen felkészült mancsú és fogú talpasok számára is lehetetlenné tették azok tartalmának elfogyasztását.

joguk van

Csakhogy akadt egy bökkenő. Ha akár egyetlen kuka „védtelen” marad, az továbbra is odavonzza a medvéket, márpedig jó néhány vaili család mai napig nem hajlandó felszerelni a szerkezetet, mondván: joguk van ahhoz, hogy megválasszák saját kukáikat, és senki nem kényszerítheti rájuk az akaratát. Mások a medvék jogaira hivatkoznak, mondván, bármely vaili polgárnál előbb lakták ezt a környéket, és legszívesebben semmilyen intézkedést nem engednének meg a vadőröknek. Megint mások egész egyszerűen nem is tudatosítják a problémát, és nem törődnek szemetük sorsával.

Nem könnyű próbája ez a demokráciának. S noha a bejelentett esetek száma csökken, a helyzet egyre nehezebben kezelhető. 2006 júniusában a kukabúvárlás helyett a krónika medvebetöréseket jegyzett fel – szerencsére a lakók távollétében – a kamrák tartalmát dézsmálták. (Csak tájékoztatásul: a coloradói medvének napi húsz (!) órát kell élelemkereséssel tölteni, hogy meglegyen a minimálisan szükséges 20 ezer kalóriája – ez kb. 20 BigMac-nek felel meg). S mivel még kutyákkal sem sikerült aztán a nyomukra akadni, de a félelem már beköltözött a szívekbe, a vadőrök szigorú fogadást tettek: a kihelyezett csapdákkal elsősorban azokra a medvekölykökre vadásznak, akiknél az emberi élelem fogyasztása a szülőtől tanult viselkedés lett, és vagy átköltöztetéssel, vagy „átneveléssel”, vagy eutanáziával fogják megoldani a kérdést, mert egyre nagyobb veszélyt jelentenek az emberre.

Az ezt követő három hétben két veszélyesnek ítélt medvét ítéltek halálra Vailben. Egy három házat is végiglátogató fiatal felnőtt állatot Nugget Lane mellett csapdába ejtettek, majd elaltattak, és így járt a két kölykével szintén három házat végigcserkésző medvemama is (a kölyköket fél év múlva engedték szabadon).

„Aki a medvéket szeretné megvédeni, az ne engedje, hogy az emberi élelem a városba vonzza őket”. Randy Hampton, a vadőrök szóvivője az érintettek tudatosságának felkeltésében, a megfelelő tájékoztatásban és kommunikációban látja a megoldást (például az új ingatlantulajdonosok és a bérlők megfelelő felkészítésével). A helyi politika azonban úgy érzi, eljött az idő a jog eszközének használatára, és a korábbiaknál sokkal erőteljesebb rendeletben kívánja szabályozni a háztartási szemét tárolásának és a kukák fajtáinak kérdését. A tanács mindenki számára kötelezővé tette „a vadállatoknak ellenálló konténerek” használatát és a zárt helyen történő hulladéktárolást, valamint megtiltja, hogy etetési céllal a házhelyek környékén helyezzenek el élelmet. A rendelet kemény büntetéseket helyez kilátásba a visszaesőkkel szemben.

határozott matróna

A fentiek fényében különös jelentőségűnek kell tekintenünk a világsajtóban „kis színes” kategóriában utazó 2006. szeptember 1-i hírt, amely szerint egy 72 éves vaili hölgy a saját konyhájában került szembe két medvével, akik rostélyos-sütés közben lepték meg. A hat láb magas, nagyobbik állat dühösen fújtatott, majd mancsával jelentéktelen horzsolásokat okozva elkullogott a nyitott ajtón keresztül. A ház másik szobájában talált kölyköt már a határozott matróna tessékelte ki otthonából. A rendőrségi nyomozás – és innentől figyeljünk – azt állapította meg, hogy a neve elhallgatását kérő hölgynek sem az udvarában, sem a házában nem volt kihelyezett kuka vagy hulladék: ellenben a szomszéd utcában egy nyitott szemetest találtak, amely még őrizte a medvekotorászás nyomát. Az érintett tulajdonost feljelentette a rendőrség. Azt is kiderítették, hogy minden bizonnyal ez a kis csapat dézsmálta meg pár nappal korábban egy másik szomszédos ház éléskamráját is – pont egy olyan házét, amelynek a tulajdonosai megtiltották a vadőröknek, hogy csapdákat helyezzenek el. Ismét csak szabadság, felelősség és jog hálójának csomói között bolyongunk. Vajon lesz-e kiút? És mikor történik meg az első tragédia?

Bogarakrúl 1. Pusztítsd a pusztítókat!

A hatvanas években figyeltek fel az Egyesült Államok déli államaiban, hogy a könnyen kezelhető „őshonos” hangyák mellett feltűnt egy új, agresszív és minden másnál pusztítóbb faj, a „tajvani föld alatti termesz”. A Dél-Kínából származó kártevőt sokak szerint a második világháború után Ázsiából visszatérő katonai alakulatok hozták be az országba, de akkor kezdett csak robbanásszerű terjedésbe, amikor az általa megfertőzött vasúti talpfákat és telefonpóznákat újrahasznosították. De akkor rövid idő alatt a Dél és a Dél-Kelet államainak rémálmává lett.

A meleget és nedvességet kedvelő szapora vitézek elképesztő teljesítményekre képesek, hogy megszerezzék kedvenc csemegéjüket, a fában lévő cellulózt. Nem állhat útjukba a vastag vakolat, a gumi vagy a műanyag sem, s még az aszfalton is átjutnak, ha kell. (Peti barátom, a sokat tapasztalt floridai mesterember egy sokszintes toronyház hetedik emeletén, az egész épület egyetlen fából készült darabkájában, a fürdőszoba küszöb-deszkájában fedezte fel őket). 16 órán át kibírják a víz alatt levegő nélkül, de a tartósan elárasztott területeken is képesek túlélni, mert ördögi ügyességgel találják meg az apró légzsákocskákat a föld alatt.

A szakértők szerint a Katrina hurrikán rombolása után New Orleans lakóinak fenyegető invázióra kell számítaniuk egy-két éven belül. Noha sok boly elpusztult az áradás alatt, a lerombolt épületek nedves faanyaga valódi hangyaparadicsom, s a lerakóhelyekről továbbszállított faanyagok és bútorok vélhetőleg máris hemzsegnek a termeszektől.

A melegkedvelő fagyilkosok ráadásul fokozatosan egyre északabbra húzódnak, ügyesen felfedezve maguknak a központi fűtéssel rendelkező házak áldásait. A legfrissebb híradások szerint már a kanadai határnál járnak.

Vándorlásuk során szembe kellett találniuk magukat egy Északról éppen Dél felé tartó „ellenmozgással”. A hidegkedvelő ácshangyák ugyanis hasonló ambícióval kezdik meghódítani a melegebb vidékeket is, sok esetben éppen az elhagyott termeszjáratokba költözve. Noha az ácshangya nem megeszi a fát, mint a termesz, csak takaros lakást fúr magának, sok esetben éppen a kiszélesített járatok okozzák egy-egy gerenda vagy tartóelem végső pusztulását. Mindkét fajnak van szárnyas változata is, hogy elég messzire juthassanak – s mivel az amerikai házak 90%-a faszerkezetű, lassan veszélyeztetett lesz az egész észak-amerikai kontinens (ennek már csak azok az építészek örülnek, akik régóta a kő reneszánszát hirdetik). Még a legszárazabb részeken is találunk szövetségest, a kistermetű szárazfa-termeszeket: egyik alfajuk, a Marginitermes hubbardi egyenest a Sonora-sivatagra szakosította magát.

S noha a termesz és az ácshangya javára annyit el lehet mondani, hogy legalább „sterilek”, és nem okoznak járványokat (ellentétben a fáraóhangyával, amely a kórházakban megfertőzheti az ételt, illetve hordozhatja a staphylococcus baktériumot), ez nem hatja meg a háztulajdonosokat, akik súlyos kölcsönnel terhelt drága ingatlanaik védelmében mindenre készek a láthatatlan ellenséggel szemben.

A legjellemzőbb és leginkább bevált módszer a kémiai védekezés. A szakemberek átlagban 200 gallon (majdnem 750 liter) termeszölő szert fecskendeznek a ház körül a földbe, átjárhatatlan méreg-övezetet kialakítva. Nem olcsó mulatság és nem is a legvidámabb dolog a méregmező közepén élni – különösen azóta, hogy az 1988-ig nagy eredményességgel használt Chlordane-ről kiderült: egészség- és környezetkárosító. Azóta sem sikerült ennyire hatásos szert találni, de persze a módszerek jócskán finomodtak. Sokkal kisebb méregmennyiséggel is eredményes lehet a rovarirtó, ha azt okosan használja. A legfelkészültebbek tudják, hogy a teljes termeszkolóniára kiterjedő kommunikációs rendszer kémiai anyagok cseréjén keresztül épül fel. A szakértő és a türelmes tulaj ennek ismeretében helyez el mérgezett fa-csapdákat a házban. A leküzdhetetlen érdeklődésű termeszek egy idő után megtalálják, a méreg lassan eljut a királynőig, és elpusztítja a bolyt.

Az ácshangya ellen detektívmunkával lehet leginkább védekezni. Jaj annak, aki azt hiszi, hogy győzött, mert néhány tucat fürge lábú, fekete versenyzőt sikeresen le tudott fújni a kéznél lévő spray-vel. A kolónia 95%-a ugyanis mindig láthatatlan marad, az egyetlen hatásos módszer éppen fordítva működik. Mézzel és lekvárral kell kedveskedni a gyanútlan, jellemzően éjszaka portyázó „begyűjtőknek”, majd meg kell figyelni, hová viszik a zsákmányt.

Nagy valószínűséggel ott lesz a fészek – és akkor aztán nem sajnálni a bórsavat, barátaim (H₃B0₃)!!!!

kísérleti fázisban

Természetesen nem járja, hogy a 21. században még mindig ilyen ásatag módon kelljen védekezni. Egyetemek tucatjain kutatják a különféle alternatív módszereket és megoldásokat, de ezek mind kísérleti fázisban vannak. Sokat ígér például a biovédekezés. Néhányan egy ausztrál szantálfához fűznek nagy reményeket, amelynek kivonata már alacsony koncentrációban is igen hatásos (más kérdés, hogy a törzsből és a kéregből lepárolt eszencia Buddha Faolaj néven régóta ismert és használatos – emberi fájdalomcsillapításra).

Csatasorba állt a modern technika is. Lehet, hogy a jövő – nem vicc – a termeszcsámcsogásra hangolt beépített szenzoroké (itt még ki kell küszöbölni az interferenciát, hogy a parányi érzékelők csak a farágásra legyenek érzékenyek). Kísérletek folynak a termeszek és az ácshangyák által kibocsátott gázokra és illatanyagokra szakosított kémiai szenzorokkal. Addig is a leghatékonyabb védekezési forma, ahogy már meséltünk róla, a termesz-kiszagló kutya használata marad.

Ebből is sejthető, hogy ahol ekkora az igény, nagyon nagy az üzlet is. Egész iparág épült a termesz-irtásra, de nagyon meg kell válogatni, kivel szerződik az ember. Sok a kontár és a dilettáns, ha egyszer rászánjuk magunkat a küzdelemre, csak régi, tapasztalt, megfelelő referenciákkal rendelkező, megbízható rovarirtó céget fogadjunk fel.

És persze ne higgyük, hogy a termeszek és az ácshangyák miatt az egyetlen kontextus, amiben a bolyok népe előkerül, a rombolás és a bosszúszomjas (vagy preventív) irtás. A hangyanemzetség sok képviselője rendkívül népszerű az etológusok vizsgálati célpontjaként. Tinédzser-okoskák kísérik figyelemmel szoba-kedvenc hangyacsaládjaik életét zselés üvegházikóikban. Látogasd csak meg Tóni Hangya (Anthony Ant) oldalát – verssel fogad, és sok hasznos ismeretet ad. (…). Ha kedved van, csatlakozz keddenként reggel Jeremyhez egy hangya-trécsre (ant-chat) (…).

Vetítsd le magadnak Atom Anti újabb kalandjait, vagy a félig sikerült, korai egész estés számítógépes animációs filmet, a Z, a hangyát. Vagy időzz el azon, hogy ha az átlagos hangyának negyedmillió agysejtje van, egy negyvenezer egyedből álló kolónia agya pontosan akkora, mint egy emberé. Rögtön érthetővé válik, miért olyan sikeres Amerika második meghódítása.

Bogarakrúl 2.

Szívós jószág a fejtetű (pediculus humanus capitis). Jóval a ruhatetű (pediculus humanus corporis) előtt, több tízezer éve kezdte meg a hosszú hajúak boldogítását. Az első írásos dokumentum Egyiptomból származik, időszámításunk előtt 16-ban született, és annak a főzetnek a leírását tartalmazza, amellyel védekezni próbáltak ellene. Itt, Észak-Amerikában is találtak már olyan múmiát egy korai temetkezőhelyen, amelyen csak úgy hemzsegtek az egykorvolt tetvek korpaszerű serkéi.

Könnyű kitalálni, mi adja a téma aktualitását. Már Budapesten is szenvedtünk eleget az iskolából hazahordozottakkal, ahol 4 lány van a családban, ott nem könnyű a védekezés. Volt ott minden: Nix, Nittifor, Pedex, nyolcasával, hogy jusson mindenkire két doboz, hol ez, hol az, a fejtetű meg jött, rendületlenül, néhány hónapos szünetek után újra meg újra.

a vérszívók istene

No, hát itt is lecsapott a vérszívók istene, multikulti iskolák, ugye, egyszer csak a Google előtt meg a legnagyobb áruházban találtuk magunkat, szer-vadászaton. Az első benyomás azonnal a felhasználható készítmények óriási változatossága. A hazai „szentháromsággal” szemben sokkal nagyobb itt a kínálat, ráadásul külön tégelyekben külön szerek várnak bevetésre a kifejlődött tetű és annak gonosz serkéi ellen, plusz sampon. Hiába kombináltuk azonban a szokott módon az egyes üvegcsék tartalmát, megoldást végül is csak az elektromos tetűsokkoló jelentett. Egyetlen ceruzaelemmel működő kis masina, fésűfogakkal. Fésülködsz, ő zümmög, és ha elhallgat, rögtön tudod, most nyírt ki egy tetűt. Azt szépen kisepred a fogak közül, és simítás, simítás, egészen addig, amíg már nem szűnik a zümmögés. Volt tetű, nincs tetű, csak néhány napig következetesen kell csinálni, mert a serkéket is elpusztítja. Mindez annak fényében különös öröm, hogy a kemikáliákkal szemben – úgy tűnik – sikerült környezetbarátabb védekezési formát találni. (És mennyivel olcsóbb…)

Ezer forrásból tudjuk, hogy George Washington is sokat szenvedett ezektől a férgektől, és naplójában rendszeresen panaszkodik is az élősködőkre. Már fiatal virginiai diákként lemásolt egy regulagyűjteményt (110 Rules of Civility & Decent Behavior in Company and Conversation), afféle társasági kisokost, amely a megfelelő viselkedéshez nyújtott útmutatót. Az „illempontok” egy 1595-ben összeállított francia jezsuita munkából indultak útnak, az első, 1640-es angol fordítás egy amerikai orvos tizenkét (!) éves fiának köszönhető. A kis Francis Hawkins lehet az oka, hogy amikor több mint száz év múlva a majdani elnök az írásmesterség gyakorlása közben készít egy másolatot, a kútfők hol 13, hol 16 évesnek mondják – így csak annyi biztos, hogy mindez 1745 és 1748 között történt, és szó sincs arról, hogy „könyvírással” debütált volna a majdani „államalapító”, ahogy néhány felületes Web-oldal állítja. Hasonlóképpen a tények elferdítése a fejtetűre kihegyezni a nevezetes 13. regulát. A „folklorizálódott” változat szerint nem illő dolog a saját fejet tetvészni mások előtt, de ha barátunk hajában pillantunk meg egy állatot, udvarias dolog az övét eltávolítani. Washington valójában csak annyit mond, hogy mások jelenlétében ne öljünk vérszívót (féreg, bolha, atka, kullancs), és ha mocskot, köpést, nyálat látunk a padlón, ügyesen lépjünk rá. Ha valakinek a ruháján pillantunk meg oda nem illő dolgot, diszkréten távolítsuk el, és mondjunk illő köszönetet annak, aki a mi ruhánkon talált idegen dologgal jár el hasonlóképpen.

A viselkedési kódex már a múlté, de az erősen individualizált középosztály-Amerikát (ha más nem), a fejtetű újra és újra emlékezteti, hogy a „társaságnak” (a közösségnek) nehezebb búcsút mondani, mint azt gondolnánk.

Bogarakrúl 3. A kabóca bosszúja

Mik ki nem derülnek itt egykorvolt korfui éjszakáink unalmasan fáradhatatlan tücsökmuzsikásainak amerikai rokonairól – a rovarvilág leghangosabb képviselőiről, a kabócákról!

Már az is regényesen izgalmas, hogy annak alapján oszlanak két csoportra, hogy szaporodási ciklusuk 17 (Magicicada septendecim) vagy 13 év (Magicicada tredecim). Utoljára 1897-ben keresztezték egymást (micsoda rajzás lehetett!), legközelebb 2119-ben fogják, hála a prímszámok szigorának. És a tudósok is biztosan megmagyarázzák ennek a sajátos „biológiai órának” a természetét, de egyelőre tanácstalanok a miérteket illetően.

szétrombolta természetes élőhelyeiket

A kabóca az indusztrializáció előtt fontos táplálékforrást jelentett, Észak- és Dél-Amerika őslakói is előszeretettel fogyasztották, gyógyszerként különösen a fülfájás ellen volt hatásos. Az európai betelepülés és Észak-Amerika meghódítása szétrombolta természetes élőhelyeiket, de számuk nem csökkent. A civilizáció fertályain új és új területeket sikerül meghódítaniuk: külvárosi és útmenti fasorokat, elhagyott kerteket, és amikor eljön az idő, egy láthatatlan karmester intésére konok pontossággal mindig elkezdődik a „nimfák” fiesztája.

Ilyenkor a föld alól elképesztő tömegben és egyszerre másznak elő a hosszú évek óta akár fél méter mélyen is a nedvdús gyökereken élő, hangyaszerű lárvák, akik kis alagútjaik ásásával már hetekkel korábban felkészülnek a felszínre jutásra. Ellepik a fákat és a póznákat, a magasba törekszenek útközben ledobott barna, törékeny bábjaikat maguk mögött hagyva. A tetőn aztán kezdődik a párvadászat, ki tud nagyobb akusztikus izgalmat kelteni a másik nem képviselőiben. A hímek hasában két dobszerű hangkamra is van, és a tojásrakás után elhulló párjaikkal ellentétben harminc–negyven napon át zengik képességeik dicséretét, szinte szünet nélkül. Eközben a tojások (4–600 darab nőstényenként) csendesen pihennek a leveleken, várják, hogy annak lehullása után minél jobb helyre áshassák be magukat, lehetőleg barátságos és nem parazita gombák közelébe sodortatva.

Képzeljük el, hogy néhány évvel a nagy nászzenei produkció után egy izgalmas ingatlanprojekt indul a nem is oly régen még különösképp népes és mozgalmas színtéren. Könnyűszerkezetes házak emelkednek néhány hónap alatt, utak kanyarognak a friss lakónegyedben, ha lehet, gondosan elkerülve az árnyékot adó és értéknövelő fákat. Akár egy évtizedig is berreghet háborítatlanul a fűnyíró, hogy egyszer csak arra ébredjenek a lakók: a jól ismert zajt valami sokkal erősebb váltja fel, miközben a házak falát, a fákat, a bokrokat, a kocsikat, a kerítést (ahol van), mázsaszám lepik el furcsa, hártyás lények. A seprű csak percekre segít, jobb olyankor menekülőre fogni, tudván, hogy a pokoli hetek után szerencsés esetben csak tizenhét év múlva kerül sor újabb invázióra. Akkor majd a gyanútlan vevő is megtapasztalja, miért jutott olyan kedvező áron ehhez a nagyszerű otthonhoz.

Az agymenés színe és visszája: oposszumcsóválás és vérlázító gumikacsa-dopping

A 77 éves Dalton Carter autópályamérnököt helyi civil körök 1970-ben felkérték, találjon ki valamilyen eredeti „hagyományt” Wausau város számára. „Imádkoztam – meséli Carter – és eszembe villant a Mókás Nap ötlete”. A móka az oposszum-árverés körül szerveződik, a helyi notabilitások oposszumokra (didelphis virginiana) licitálnak, hogy farkuknál fogva tréfásan elhajíthassák őket. (Hagyománytörők a sikeres licit után nem bántják az állatot). És Wausau nem lenne Amerikában, ha mára már nem a 8000 négyzetláb alapterületű, fémlemezből készült Oposszum Palota pavilonjában zajlana a móka – aminek tetőfoka az oposszumsütés (sokak szerint jobb, mint a csirke). És bizony, ahol tömegek vannak (márpedig a 37. Oposszum Napon több ezren jelentek meg), ott van a kézrázásra szakosodott politikusok kötelező helye is. Hogy aztán jót tett-e a szenátusba igyekvő Katherine Harrisnek a róla megjelent fotó, amelyen farkánál fogva tart egy összegömbölyödött kis erszényest, az legyen a kampánystáb gondja.

E meglehetősen bizarr esemény ellensúlyozásaként újra Vailbe kalauzolok el mindenkit, a Vail Daily nagyszerű tollforgatója, J. K. Perry (regisztráció után online is élvezhető) tudósításai alapján, hogy képet alkothassunk, mi történik ott a hegyekben a gumikacsákkal.

botrány

A 2006-os „Vaili Gumikacsa Versenyvasárnap” eredményhirdetését követően botrány tört ki, mert a győztes és számos résztvevő bevallotta, teljesítménynövelő szerekkel igyekeztek gumikacsájukat jobb teljesítményre bírni. „Mit mondhatnék? – szabadkozott a győztes, Liz Stenzel. – Italozgattunk, és ennek során valahogyan alkohol került a kacsánk szervezetébe. És különben is az az elvem: győzz, ahogy akarsz, győzz, ahogy tudsz!”

A riválisok egy része héliummal, nitrogén-oxiddal, megint mások vodkával, ásványvízzel és más különböző folyadékokkal igyekeztek feljavítani sárga műszárnyasuk adottságait, hogy a közel 14 ezer (!) versenyző közül esetleg ők nyerjék el a fődíjat, az ötezer dolláros álomutat Mauira. Még a gyerekek is áthágták a szabályokat, amikor nagy lökésekkel igyekeztek a hidegen barátságtalan Gore Creek vizén felgyorsítani piros csőrű kedvenceiket, hogy azok a Golden Peak-i rajt után elsőként érkezzenek az International Bridge-nél lévő célba.

Hiába, nagy a tét. Miközben egyesek határozottan elzárkóztak, hogy bármilyen részletet kiszivárogtassanak a felkészülés műhelytitkairól vagy a választott stratégiáról, mások közlékenyebbnek bizonyultak. Volt, aki nem habozott magánjellegű adatokat megsúgni leánya kacsájának, Pelyhes Úrnak az előéletéből. („Drogot szokott árulni”).

Csalódott vesztesek gyanújuknak adtak hangot, hogy mivel néhány nagyobb termetű sárga versenyző is fel-felbukkant a hullámcsatában, csalás árnyékolta be az eseményt, és a kacsaúsztatás lassan a baseballra hasonlít.

A szervezők visszautasították a vádakat, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy a 2007-es megmérettetésen a különösen nagy méretűnek tűnő példányok bevizsgálása nem lesz elképzelhetetlen.

még veszélyesebb trend

A verseny elnöke egy másik, még veszélyesebb trendre, a kacsákba pumpált béltartalom kiáramlására hívta fel a figyelmet. „Néhány algafajtában már megtaláltuk a kacsaszteroidokat. Noha mindez most még a jogi kereteken belül marad, a jövőben valódi problémává válhat”.

Összegezzünk.

Közel húszezer ember, köztük tizennégyezer versenyző nagyszerűen szórakozott, és még a verseny után is jócskán áldozott a derű oltárán. S mintegy mellékesen: Eagle County gyermekeinek továbbtanulását támogatandó a 2006-os verseny bevételének tisztán megmaradt része, 110 ezer dollár (!) indult útnak alapítványi számlára. Ha megérem, egyszer én is elindítom titkos ászomat, Dagobertet, nevezési díjammal is a jövőt építve.

kép | shutterstock.com