A NEGYEDIK ZSÁK
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Juhász Gyula: Szavak
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
Akkor hogy is állunk veletek, csodálatos szavak?
Nehéz szétválasztani, hogy mennyi az észrevétlen felfedezés, mennyi a tanulás, és mennyi a rácsodálkozás abban a néhány évben, amelynek a végén már a zsákjainkban vagytok, amelyek hatalmasak, de pehelykönnyűek. Kívül rajtuk a mesterjel („szőtte Jean Piaget”), belül meg egy végtelenített konstrukciós játék darabkáiként koccantok egymáshoz szüntelenül, mert miután a mieink lettetek, onnantól csak gátlás és félelem nélkül használunk, használunk, használunk Benneteket.
felismerni és megérteni
Ám eközben se a felfedezés, se a tanulás, se a rácsodálkozás nem szűnik meg. Sőt. Miközben rendre újdonatúj szavakba botlunk, és pakolgatjuk a régiek mellé, egyszer csak kinyílik egy második, még mohóbb, feneketlen zsák szája is. Ez kisebb ugyan, de jóval súlyosabb. Elkezdünk ugyanis felismerni és megérteni mindenféle dolgokat, Rólatok. Az általatok hordozott jelentések titkairól. A képz(őd)ésetekről. A hangokról magukról, a kiejtésetekről és azok dallamáról. Szakadatlan cserétek csapdáiról. Szerkezeti sajátosságaitokról. Idegen nyelvi megfelelőitekről. Eredetetekről, vándorlásaitokról, átalakulásaitokról. A teher nyomja a hátunkat rendesen, főleg, amikor iskolákban vernénk belénk a szabályokat, feleltetés előtt.
Szerencsére le tudjuk tenni magunk mellé mindkét zsákunkat a földre, hogy harmadik, szépen hímzett társukat, az átalvetőt a vállunkra kanyaríthassuk, amikor a beszédhelyzetektől és a nyelvhasználattól elszakadva gondolatok öltenek alakot bennünk, csodálatos szavak, a szerepetekről és a lényegetekről. Életről, halálról, feltámadásról. Világok teremtéséről és csendesen vagy hangosan folydogáló mindennapokról. Múltról, még régebbi múltról, jelenről, jövőről. Kapukról, amelyek csakis veletek nyílhattak meg, átjárókról, ahová elkísértetek minket.
De nézd csak, nahát, hiszen az iszák, amit így magunkra aggattunk, valójában dupla tarisznya (bőr vagy vászon). Az egyik táska elől, a másik hátul fityeg. És közben kipotyog a második zsákból ’iszák’ szavunk története. A kettős zsák (a késői latinban: bisacchium) bizánci görög ’viszakki’ változata került a nyelvünkbe, hogy aztán gyorsan lekopjon a szó elejéről a ’v’. És milyen érdekes, a puszták illatát árasztó ’tarisznya’ szavunk is Bizáncból kelhetett útra, ahol a lovak zabos tömlőjét (taisztron) hívták többes számban ’taisztra’-nak. Többen feltételezik, hogy szlovák közvetítéssel honosodott meg nálunk, de lehet, hogy a ‘fonott kosár’ jelentésű latin canistrum többes száma (canistra) is formálta a szóalakot. De ideje gyorsan befoltozni a második zsákot, mert a végén még a szütyő eredetére is rá akarnánk kérdezni (pedig az sokkal durvább, mondhatom).
Már csak az a kérdés marad hátra, hogy akkor mi lehet a negyedik zsákocskában, a tarisznya hátsó felében.
gyönyörűség
Hát az, hogy élvezettel fordulunk felétek, csodálatos szavak. Szeretünk, szeretünk, szeretünk benneteket. Bíbelődünk és játszunk veletek. Állandó és elmélyülő inspiráció- és örömforrást jelentetek. „Az életnek nincsen értelme, az életnek gyönyörűsége van” – mondja a 90 éves Csányi Vilmos. S lám, a szavaknak értelme és gyönyörűsége is van. Ez lapul Juhász Gyula tarisznyájában, egy tizenkét soros, rövid versben. Mert noha látszatra csak a harmadik iszákba turkál bele, hastájékon, de mindezt csak azért teheti, mert költőként nem is tud más viszonyt kialakítani a szavakhoz, mint amire a tomporát csapkodó negyedik tarisznyácska figyelmezteti minden lépésnél: örökre pompás kalodába zártatok, és onnan imádlak (régi alakjában: vimádlak) benneteket szavak, csodálatos szavak.