MIFÉLE FENNTARTHATÓSÁG?

A „fenntartható fejlődés” három nézőpontból közelíthető meg. A versenyszemlélet arra összpontosít, hogy a növekedést tartóssá tegye: föltételezi, hogy a növekedés időben végtelen lehet, de jobb híján belátja, hogy térben a világ gazdagabbik felére korlátozódik. Az űrhajós szemlélet fölismeri, hogy a fejlődés, az idő síkján tekintve, kétséges, és arra törekszik, hogy egy globális keretet hozzon létre a természet és az igazságosság válságának kezelésére. Az otthon-szemlélet elfogadja a fejlődés időbeli végességét, és szerkezeti átalakítást javasol azzal a céllal, hogy Észak tágabb teret nyithasson az igazságosság számára az egész világon.

A versenyszemlélet: A birodalom és az új barbárok című könyvében Jean Cristophe Rufin francia szerző nemrégiben egy sokatmondó metaforát vetett fel annak a változóban lévő hangulatnak a leírására, amely a globalizálódó fenyegetésekkel szembenéző gazdag társadalmakat elfogja. Európa múltjának mélyéről idézte föl minden határ archetípusát, a limest, hogy az Észak—Dél viszony új felfogását érzékeltesse. Ahogy a rómaiak azért állították fel a limest, hogy határt vessenek maguk és a birodalmukon kívül élő barbárok közé, írja Rufin, éppúgy a jelenkori hatalmak is azzal foglalatoskodnak, hogy érzékelésük határát a világ piacosított és piacon kívüli részei között vonják meg.
vészterhes területek
A déli országok jelentős részét már nem tekinti a jövő laboratóriumának, annál inkább potenciális viharsaroknak. A veszély minden válfajára számítanak: fellángol az erőszak, fenyegetnek a bevándorlók, olcsó termékek jelennek meg a piacon, és a népesedési bomba egyre ketyeg. Ahogy tudatosodik a fejlődés időbeli végessége, úgy változik a helyzet észlelése: a déli országok reményteli helyekből vészterhes területekké válnak. A gazdasági növekedés problémáját úgy közelítik meg mint harcot Dél és Észak között.

Az északi elitek, melyek sokáig a világ gazdasági urai voltak, úgy érzik, hogy a nyomás fokozódik, amint az újonnan iparosodott országok teret nyernek a világpiacon. Ezért a gazdasági élet szereplőinek figyelme határozottan a nemzetközi versenyképességre összpontosul. Az adott helyzetben, melyben a versenytársak megszállottan igyekeznek az élre törni az Egyesült Államok, Európa és Kelet-Ázsia között zajló versenyfutásban, némi útközben megvalósított ökológiai modernizáció tűnik a legtöbbnek, ami elérhető.

A versenyközpontú szemlélet szempontjából a környezet iránt érzett aggodalom a gazdasági növekedést serkentő erőnek tűnik. A változó fogyasztói igények újításra ösztönöznek, az erőforrások mérsékeltebb felhasználása csökkenti a termelési költségeket, és a környezeti technológia új piacokat nyit meg. Úgy tűnik, ökológia és ökonómia jól megférnek egymással. A növekedést immár a megoldás, és nem a probléma részének tekintik. Kialakulóban van egy nyelvezet, amelyben üzleti s környezeti érdekek összekapcsolódnak. Ennek középpontjában a környezeti válság újradefiniálása áll mint a hatékony erőforrás-hasznosítás problémája. Úgy vélik, a természeti eszközök erősen alulértékeltek, s ezért hasznosításuk tékozló, míg az emberi erőforrások a technológiával együtt kihasználatlanok; az egyensúly helyreállítása alapjában véve elégséges is lenne, így az „ökohatékonyság” elérését javasolják üzleti kulcs-stratégiának.

A versenyközpontú szemlélet azonban továbbmegy. A társadalmat nagyvállalatszámba veszi: azokat a politikai szabályozókat, melyeknek célja nem a hatékonyság, értelmetlennek vagy egyenesen visszásnak tekinti. Az olyan témákat, mint például a multinacionális cégek törvényhozói ellenőrzése, a technológiák értékelése a közjó érdekében, vagy egy fenntartható GATT-egyezmény, törli a napirendről.

E felfogás nem kérdőjelezi meg a civilizáció növekedését és „szabadkereskedelmi” terjesztését az idő tekintetében, de a földrajzi korlátozottságát titokban elfogadja. Bár az Észak által okozott káros környezeti hatások a bolygó távoli csücskeit is elérik, a felelősség hatósugara továbbra is szűk marad: azt állítják, hogy a Délnek van szüksége környezeti felzárkóztatásra. A versenyszemlélet képviselőinek stratégiai célja, hogy az Észak terheit minimálisra csökkentsék, s a környezeti szabályozás költségeit a Délre hárítsák. A népesedési kérdés magától értetődően e napirend feltűnő pontján szerepel. Végül is a népesedés kérdése kapcsán kínálkozik legkönnyebben alkalom arra, hogy Délnek szemrehányást lehessen tenni, és a legtisztábban biztosítani Észak ártatlanságát.
deficites és jól teljesítő országok
A Délt felelősségre vonó irányzat szelíd változata a harmadik világ környezeti gondjait úgy határozza meg, mintha azok megoldása csak Északról jöhetne. A világot környezeti szempontból deficites és jól teljesítő országokra osztják. Dél környezeti problémái a tőke és a szakértelem hiánya, az idejétmúlt technológia, valamint a lassuló növekedés következtében állnak elő. A probléma meghatározása már magába foglalja megoldását: Északnak növelnie kell befektetéseit Délen, biztosítania kell a technológia átvitelét, környezetmérnöki szakértelmet kell bevinnie, és motorként kell szolgálnia Dél növekedéséhez. Délt ismét kontárok honaként ábrázolják, Északot pedig mint a kiválóság fellegvárát. Nem nehéz látni, melyik az erősebb fél ebben a „küzdelemben”.

Az űrhajós szemlélet: Arizonában, a Santa Catarina hegység lábánál mintegy negyven mérföldre észak-keletre Tucsontól egy óriási üvegépület kápráztatja el visszavert napsugarakkal a síkságot. Noé bárkája ez — modern értelemben. Ez a hosszú, piramisszerű csarnok tartalmazza a világot: van benne esőerdő, füves mező, sivatag, mocsár, sőt még óceán is. Mi több, a nyolc, háziállatokkal együtt ide települt ember kertjei és földjei elférnek benne, azaz összesen 3800 növény- és állatfaj. A kísérletet „Bioszféra 2”-nek hívják. A név leleplezi a szándékot: a tudósok nem kevesebbet próbáltak itt megteremteni, mint „Bioszféra 1” — azaz a Föld — modelljét üvegbura alatt.

John Allen, a „Bioszféra 2” kutatási igazgatója így összegzi céljait: „A ‘Bioszféra 2’ alkalmat nyújtott, hogy kifejlesszünk egy átfogó bioszféra-megfigyelő és szabályozó rendszert a földinél kezelhetőbb nagyságrendben. Ha sikerülne kidolgozni egy ilyen modellt, az nagy lépés lenne a Föld pontosabb modelljének kifejlesztése felé.”

Az arizonai tudósok olyan gondolkodási stílust példáznak, amely átszínezi vitáinkat a földi élővilágról — Bioszféra 1-ről. A környezetvédelmet űrhajós-nézőpontból közelítik meg. A sötét világegyetemben lebegő kék bolygó tudomány és politika célkeresztjébe került.

A Földről készült fényképek nélkül aligha lehetett volna bolygónkat irányítás tárgyaként szemlélni. De van ennek politikai, tudományos és technológiai oka is. Az iparosodott társadalmak szennyezésének globális hatása csak a nyolcvanas évek folyamán került előtérbe, az ózonlyuk, a savas eső és az üvegházhatás révén. A tudósok igen messzire jutottak, hogy az élővilágot egyetemes ökológiai rendszerként mutassák be. A műszerek és berendezések új generációja lehetővé tette a globális folyamatok mérését. Műholdak, érzékelők és számítógépek szolgáltak eszközül az elmúlt évtizedben a bioszféra beméréséhez és modellekben való megjelenítéséhez. A bioszféra-kutatás rohamos léptekkel válik fontos tudománnyá. Ez az áramlat úgy fogja föl a fenntarthatóságot, mint a globális gazdálkodás kihívását. „Ez életbevágó — szól a 21. Napirend —, ha pontosabban fel akarjuk becsülni a Föld eltartóképességét és rugalmasságát a fokozott emberi igénybevétellel szemben.” Az új Föld-tudomány kimondatlan célja, úgy tűnik, a Föld pulzusának kitapintása: a bolygót kifinomult megfigyelés alá helyezik, mint egy beteget az intenzív osztályon.
az igazságosság válsága
E szemlélet alapja az a feltevés, hogy az ipari civilizáció hatásai az egész földön elterjedőben vannak, ezért Észak környezeti felelősségének is ki kell terjednie az egész glóbusra. Következésképpen az egész bolygót a környezeti szabályozás terepének tekintik, és nemcsak a déli félgömböt, ahogy azt korábban, a versenyszemlélet esetében láthattuk. A fenntartható világ sohasem válhat valóra a politikai szereplők sokaságának együttműködése nélkül. Ezért újfajta egyensúlyt kell találni Észak és Dél között. Ebből a szempontból a természeti válság leküzdése melletti elkötelezettség nem tűri, hogy elhanyagoljuk az igazságosság válságát.

Az emberi nem egysége, amint bolygónk képe mutatja, nem pusztán a felvilágosodás álma, hanem biofizikai tény. Amire tehát a globális környezetvédők szerint szükség van, az az, hogy a biofizikai valóságot politikai ténnyé tegyük. Sok környezetvédő ezért a világ valamiféle egyesítésében reménykedik, ami megteremtené a keretet a globális erőforrások hatékony kezeléséhez. Mivel e stratégia szerint Dél feltétlenül bevonandó, egyesek egy ,,globális Marshall-tervet” javasolnak. Egy ilyen terv minden erőfeszítést arra összpontosítana, hogy a világ népességét állandó szinten tartsa, környezetbarát eljárásokat fejlesszen ki, módosítsa a gazdasági játékszabályokat, kollektív szerződéseket kössön, és tájékoztató kampányba kezdjen a világ polgárai számára. Az így körvonalazódó nemes elképzelés szerint a környezetvédelem kerülne a világpolitika középpontjába, és ez gondoskodna a világ dolgainak ésszerű megszervezéséről.

Az otthon-szemlélet: A „fenntartható fejlődés” ebben a megközelítésben nem a gazdasági növekedéssel és nem is a bioszféra stabilitásával kapcsolatos, hanem a helyi megélhetésre vonatkozik. A környezet túlfejlesztéstől szenved, nem pedig az erőforrások szakszerűtlen hasznosításától vagy az emberi faj elszaporodásától. A figyelem fókuszában itt a fejlődés szerkezete áll, amely gátat vet a közösségek útjába, csökkenti a jólétet, és lerombolja a környezetet. A „fenntartható fejlődésről ezért gyanítják, hogy önellentmondás. Gyakorlati és elméleti erőfeszítéseket tesznek a gazdasági fejlődés alternatíváinak felkutatására.

Csak ebben a felfogásban kerül a középpontba az igazságosság válsága. Az északi megőrző társadalmaktól elvárják, hogy teret engedjenek a délieknek a fölvirágzáshoz, miközben a városi középosztályok áttérése egy fenntartható életmódra lehetővé tenné a földműves és törzsi közösségek számára, hogy nagyobb mértékben ellenőrizzék erőforrásaikat. Következésképpen a fenntartható fejlődésnek ebben a megközelítésében komoly formában merülnek föl a kérdések: „Kinek a szükségletei?”, illetve „miféle szükségletek?”. A „mennyi elég?” kérdés itt kiindulóponttá válik.

A világ ingerülten figyelt föl Mexikóra, amikor két évvel ezelőtt felfegyverzett indiánok százai váratlanul elfoglalták San Cristóbal de Las Casas városát. A chiapas törzs lázadása jel volt: fellebbentette a felejtés fátylát a globális középosztály hátországában élő bennszülött és falusi népességről, amely jobbára nem élvezheti a világ egyesítésének gyümölcseit. Mindenütt megtalálhatjuk őket, megszámlálhatatlanul sok falvat népesítenek be az öt földrészen. Földművesek ők és zsellérek, nomádok és törzstagok, a világpiac pereme. Különböznek egymástól, mégis közös sorsuk, hogy erőforrásaikat veszélyeztetik a városi-ipari befektetők. A környezet és az igazságosság válsága egy és ugyanaz a világ népességének nagy része számára. Ők azok, akiket peremre szorított a terjeszkedő „fejlődés”. Amikor a kutak kiszáradnak, a szántóföldek tönkremennek, az állatok eltűnnek, az erdők elenyésznek és a termés csökken, a bennszülettek és falusiak megélhetésének alapjai aknázódnak alá. A piactérre kényszerülnek — ott viszont nincs vásárlóerejük. A közös földek bekerítése vagy tönkretétele nyomorúságot szül. Ebben az összefüggésben a „fenntarthatóság” semmivel sem jelent kevesebbet, mint szembeszegülést a fejlődéssel. A természeti és emberi jogok védelmének érdekében meg kell szüntetni a kiszipolyozó fejlesztést, olyan szövetségi államokat kell létrehozni, melyekben a falvak is szóhoz jutnak, és meg kell erősíteni az „erkölcsös gazdálkodást”. Fenntartható megélhetést teremteni annyi, mint létrehozni egy decentralizált, és nem a felhalmozásra törekvő társadalmat.
ökológiai lábnyom
Az otthon-szemlélet képviselői kis polgári szervezetek, társadalmi mozgalmak, másként gondolkodó értelmiségiek. A déli csoportok csakúgy, mint gazdag országokban található társaik azt várják, hogy Észak kevésbé zsákmányolja ki más népek környezetét, és mérsékelje az általa elfoglalt globális környezeti teret. Az északi országok többsége végül is olyan „ökológiai lábnyomot” hagy maga után a világon, amely jóval nagyobb, mint az adott ország területe. Külországi termőföldeket foglalnak el, hogy ellássák magukat paradicsommal, rizzsel, takarmánnyal; mindenfajta nyersanyagot elhurcolnak, és a Föld közös javait — mint például az óceánok és az atmoszféra — jelentősen részesedésük fölött aknázzák ki. Észak aránytalanul hasznosítja a globálisan rendelkezésre álló környezeti teret, így életstílusa nem tehető általánossá bolygónkon, hiszen már szerkezetében is oligarchikus.

Az otthon-szemlélet arra szólítja fel az északiakat, hogy csökkentsék a más országokra rótt környezeti terheket, és térítsék meg azt a környezeti adósságot, amelyet évtizedek-évszázadok során fölhalmoztak a bioszféra mértéktelen kihasználásával. A környezet helyreállításának fő színtere ezért nem a déli félgömb, sem pedig az egész bolygó, hanem Észak maga. Az otthon-szemlélet bízik abban, hogy rendezett visszavonulással teret lehet nyitni mások előtt. Az igazságosság és a természet válságának megközelítésére újfajta felfogást kínál. A globális jószomszédsághoz e nézet szerint mindenekelőtt az szükséges, hogy a kozmopolita gondolkodásmódból visszataláljunk az otthoniashoz.

Nagy kihívás ez az ipari országok számára. A jelenlegi tapasztalati szabály szerint csak az energia- és nyersanyag-felhasználás 70–90%-os visszafogása felelne meg a helyzet kívánalmainak az elkövetkező negyven-ötven év alatt. Az otthonszemlélet ezért nem kívánja túlhangsúlyozni a hatékony erőforrás-hasznosítást, hanem igyekszik a célok felülvizsgálatára összpontosítani. Hosszú távon ugyanis a nyereség mindenképpen elvész, ha az általános növekedés le nem lassul. Vizsgáljuk csak meg az üzemanyag-takarékos autó példáját! A mai motorok határozottan hatékonyabbak, mint régen; az autók és a megtett kilométerek számának kérlelhetetlen növekedése azonban kiegyenlítette ezt a nyereséget. Ami igazán fontos, az a gazdaság általános nagyságrendje, nem pusztán az erőforrások hatékony felhasználása. A hatékonyság nem vezet célra, ha nem vesszük figyelembe az elégségesség szempontjait: az utóbbinak kell megszabnia az előbbi határait.
a fellendülés új modelljei
Egyes jelek egyébként arra mutatnak, hogy számos ipari társadalom a hetvenes években átlépett egy küszöböt, amelyen túl a nemzeti össztermelés (GNP) növekedése már nem idéz elő életszínvonal-emelkedést. Ez jó hír az otthon-elv követői számára, mert azt bizonyítja, hogy még a termelés csökkenése sem vezetne feltétlenül a jólét hanyatlásához. Ez az átmenet a fellendülés új modelljeit foglalja magában, amelyek nem az állandó növekedésre alapozódnak. A huszonegyedik század hajnalán elképzelhető, hogy a tizenkilencedik század céljai: „gyorsabban, messzebb, többet” elveszítik jelentőségüket. A fenntartható civilizáció felé vezető út jelzőtáblái alacsonyabb sebességeket mutatnak, hogy a társadalom kevésbé legyen zaklatott, kisebb távolságokat, ami a regionális gazdaságot erősíti, okos szolgáltatásokat, melyek átveszik az eldobható áruk helyét, és szelektív fogyasztást, ami csökkenti az árucikkek tömegét.

kép | Pierre Auguste Renoir festményei