TERMÉSZET–EMBER–VÉDELEM
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1988 január]

Akármilyen magas fejlettségi fokra is jut az ember, a természet törvényei alól nem tud kibújni, nem függetlenítheti magát azoktól. Egyszerűen azért nem, mert az ember a maga valóságában szervesen beletartozik a természetbe, nélküle nem létezhet. A tudomány segítségével tagadhatatlanul alakítója a természetnek, ugyanakkor a természet „válaszát” is kénytelen eltűrni. Kérdés tehát, hogy a természetvédelem valóban csak természetvédelmet jelent-e? Ne tagadjuk, hogy az ember védelme is.
A tudatos változtatási kísérletek nem mindig szolgálták és szolgálják a haladást és főként nem bizonyultak veszélytelennek. Számtalan példa igazolja Thor Heyerdal állítását: „sose higgyünk abban, hogy minden előre tett lépés egyenlő a haladással!”
a természet válasza
Ma már mindenki számára egyértelmű, hogy a természet biológiai egyensúlyát felborítani nem nagy feladat, de ha a várt eredmény elmarad, a helyreállítás – ha egyáltalán lehetséges – hihetetlen nagy költségeket emészt fel. És kérdés marad, hogy a kitűzött cél sikeres elérése esetén is mi lesz a természet válasza. A hosszú távú válasz?
Az ember célja, hogy saját maga minél egyszerűbben, könnyebben boldoguljon, hogy életét minél felhőtlenebbé tegye, s ezért hajlamos kategóriákba sorolni a természet élőlényeit, s jaj annak az egyednek, amelyiket a maga szemszögéből „kártékonynak” minősít.
A történelem során egész földrészek biológiai egyensúlyát borították fel. Kiemelkedő példája ennek Ausztrália területe. Köztudott, hogy ezen a földrészen nem tudták az ott élő állatokat háziasítani sem a bennszülöttek, sem a később oda került angol telepesek. Tudjuk azt is, hogy ezen a földrészen él – egy kivétellel – a Föld összes erszényes állata. Mivel a telepesek életéhez a háziállatok hozzátartoztak, ezért betelepítették őket, más földrészekről. Később azután éppen ezek „védelmében” kezdték irtani az őshonos állatokat. Ez a „védelem” hadjárattá torzult, és a hadjárat „eredményeként” az erszényes farkas és a kea kipusztult. Pedig ezek a ragadozók nem voltak különösebben veszélyesek, hiszen egy juh nagyságú állattal már nem tudtak elbánni. Ugyanakkor kipusztulásukkal az ugyancsak betelepített üregi nyulak mértéktelenül elszaporodtak. A betelepített szarvasmarhák trágyája óriási területeket változtatott kiégett pusztává (elsavanyította a földeket), mivel ezen a földrészen nem élt például ganajtúró bogár, amely az állati trágyát bedolgozhatta volna a talajba. Bármily furcsa is, bogarakat kellett importálni, ugyancsak sok pénzen, de a bogarak elszaporítása sem volt filléres mulatság. Mindehhez hozzájárult, hogy a betelepített növényevők kezdték kiszorítani az őshonos kengurukat és, mert szegények nem túlságosan hasznosak az ember számára, az ott élő emberek még segítettek is ebben a „kiszorításban”. A kenguruk húsát egyébként kutya- és macskaeledelként, konzervdobozban értékesítik az USA-ban.
megsértik a láncot
De korántse gondoljuk, hogy csupán az állatvilág sínyli meg ezeket a „szakavatott” beavatkozásokat. A természet biológiai láncolata a Föld valamennyi élőlényét magába foglalja. Ha valahol megszakítják a folyamatot, megsértik a láncot, ez mindig kárt okoz. Mivel pedig a természeti törvények nem tesznek kivételt fejlett vagy fejletlen egyedek, fajok stb. között, előbb vagy utóbb az ember is veszélyeztetetté válik.
Itt van például a DDT térhódítása! A szer alkalmazása azzal kecsegtetett, hogy egy kellemetlen parazita elpusztításával az ember gondjai enyhülnek. De a tudósok nem kis megdöbbenésére a déli-sarki állatok, pingvinek és fókák zsírszöveteiben kimutatták a DDT felhalmozódását. Aztán kimutatták az emberi szervezetekben is, mégpedig olyanoknál, akik soha életükben még csak meg sem közelítették a növényvédőszer-raktárakat. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a táplálékláncon keresztül jutott el a méreg a szervezetekbe.
Az ember tehát nincs, nem lehet fölényben a természettel szemben. Természetalakító képessége: nem egyértelmű.
Engels írja: „minden lépés eszünkbe juttatja, hogy korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint olyan valaki, aki a természeten kívül áll – hanem hússal és vérrel, az aggyal hozzátartozunk és kellős középen állunk … – azzal a kiváltsággal, hogy a törvényeket fel tudjuk ismerni és helyesen tudjuk alkalmazni”.
A természetvédelem és környezetvédelem/embervédelem dialektikájában a „helyesen alkalmazni” a lényeg, a kifejezési és tartalmi alap. A törvények ismerethalmazainak gyarapodása az idő függvénye. Különös ellentmondásként hathat, ha azt mondom: ma a természet törvényeinek ismerete még igen felületes. Ez az érzés annál inkább fennmarad, sőt erősödik, minél többet ismerünk fel a természet törvényei közül.
pusztítási mód és indok
Előrehaladásunk legnagyobb béklyója talán a türelmetlenség, a tudatlanságon alapuló rossz beidegződés, a babonás megszokottság. A nyelvét öltögető siklót az emberek, fullánkja miatt, agyonverik, a békát, mert undorító külseje van (mesebeli rút varangy), a pókot „marásáért” irtják. Ugyanakkor a virágot a szépsége viszi pusztulásba. Kivágják a fát, mert kell a házhely, a parkokban kényelmesebb a beton, mint a fű ápolása – valójában mind-mind pusztítási mód és indok, amit az ember kitalál a maga mentségére, a „védekezés” ürügyén. A legegyszerűbbet választja: megsemmisíti mindazt, amihez ő maga is szervesen és eltéphetetlenül hozzátartozik.
Ennyi „borzalom” után felmerül a kérdés: mit lehet itt tenni? Hogyan lehet elérni, hogy szemléletünkben változás következzen be, hogy erősödjön a társadalomközpontú gondolkodás, de ne a természet- és környezetvédelem kárára.
Ez iskolai feladat! – szokták mondani. Lehet, csakhogy az ember a magával hozott, családok nemzedékein át örökített rossz beidegződéseket (szokásokat) csupán iskolai segítséggel képtelen elhagyni, megváltoztatni. A pedagógusok (az iskolák) csak arra építhetnek, amit a gyerek hazulról hozott. Szerencsére, erősödik az a szemlélet, hogy a szabályok, a törvények megismertetése nem egyetlen és elsődleges célja az oktatásnak, a nevelő munkának, hanem a világnézeti, erkölcsi nevelés feladatainak nélkülözhetetlen eszköze. Ezért fontos, hogy minden szaktárgy, kivétel nélkül, a tudományismeret, a világnézet hordozója legyen.
Szerintem minden nevelés egyik legfontosabb célja és feladata a megfigyelésre nevelés, az érdeklődés felkeltése.
Húsz-harminc évvel ezelőtt éneklő úttörőket, kiránduló középiskolásokat láthattunk erdőn-mezőn. Ma, az úgynevezett ismeretterjesztő kultúrfoglalkozások beszorulnak a művelődési központokba. Pedig játék, zene, tánc elképzelhető szabadtérén is, ott, ahol közvetlen kapcsolat teremthető a természettel. A természet és az ember viszonyában egyre sürgetőbb a korszerű gondolkodásmód kialakítása, természetvédelmi feladataink megoldásában nem a hatósági kényszer, hanem a természetközpontú értelem, a belátás, az igazi szabadság segít majd.