Horgas Judit

WILLIAM FAULKNER ÉS A SZAG

2006 november

WILLIAM FAULKNER ÉS A SZAG

Ha megfáradt utazóként a télre készülődve már hazakívánkozol, egy darabig még tarts velem: ismerős tájra vezetlek, Huckleberry Finn Mississippijéhez, a folyó északi része körül húzódó, vörös falevelű hatalmas erdőségbe. Az ültetvény gazdáit és rabszolgáit, e különös történet szereplőit még nem ismered, utunk során hiába találkoztál már Llosa[1] vagy Marquez[2] indiánjaival és Mark Twain[3] vagy Toni Morrison feketéivel – ezek másféle népek, és a történetük is más, ha olykor ugyanaz is. Fehér ember nem él ebben a vadonban (ebben a történetben), de a „tízezer holdas, páratlan, parkszerű erdőség közepén, ahol a szarvasok háziállatokként legelésztek”, mégis a fehérek nyomaira bukkanunk: a főnök háza egy partra vonszolt gőzhajó aranyozott, rokokó maradványaiból épült, s a nagyvárosi élet groteszk utánzataként csúfkodik a néger rabszolgák vályogházai mellett.

mélyen belélegezve

Az indiánok egy szökött néger keresésére indulnak, mert az ültetvény tulajdonosának, Issetibbehának temetésén – lovával és kutyájával együtt – rituálisan fel kell áldozniuk az inasát is, és minél előbb, hiszen a halott addig a föld kapujában várakozik. Az ősi rituálé megkérdőjelezhetetlen: a törzshöz tartozók, a vendégek, a rokonok „türelmesen, méltóságteljesen, pompázatosan és kérlelhetetlenül” várják, hogy a temetés minden szükséges kelléke rendelkezésükre álljon. Várakoznak és esznek: sült kutyát, tejjel feleresztett babot, hamuban sült gyökereket. A földbe nagy gödröt vájnak, abban sütik a húst és a gyökereket – te is megízlelheted, lehajott fejjel, mélyen belélegezve az étel illatát, amelyet a közelben fekvő hulla egyre erősödő szaga fűszerez. A hajtást a halott fia, Moketubbe vezeti, aki olyan kövér, hogy a beszéd is nehezére esik, és gyaloghintón cipelik a szökevény után, de „mi mást tehetne? A tulajdon apja az, akinek nemsokára szaga lesz.”

shutterstock 239400172

A 18–19. század fordulóján járunk, az indián ültetvényesek már átvették a fehér embertől tanult módszereket, például a nagymértékű rabszolgatartást, de a kultúrájuktól alapvetően idegen szokások mind több és több gondot okoznak. A négerekkel akkor is baj van, ha megszöknek, de akkor is, ha maradnak: „Mindig mondtam, hogy nem ez a helyes út. Régente nem volt szállás, nem voltak négerek. Az ember maga rendelkezett az idejével. Volt ideje. Most ideje javát azzal kell töltenie, hogy munkát keres azoknak, akik szeretnek izzadni.” A négerek pedig szeretnek izzadni, az indiánok legalábbis úgy tudják, „semmi sem elégíti ki őket, csak az izzadás. Rosszabbak, mint a fehér emberek”, amiből akár arra is következtethetünk: van valamiféle hasonlóság a fekete, a rézbőrű és a fehér ember között, legalább annyi, aminek alapján megkülönböztethetjük őket. A négerek fekete húsa például – talán éppen a sok izzadás miatt – keserű: ezt az egyik idősebb indián, Three Basket (Három Kosár) tapasztalatból tudja. A rabszolgakérdés problémáját nem célszerű a sok ezer éves rutinból megoldani, mert a négerek sokan vannak, és a bölcsebbek sejtik: „Ha egyszer nekikezdünk, valamennyit meg kéne ennünk. És ennyi hús nem tesz jót az embernek.”

összekeverednek a nyomok

A civilizáció foszlányaitól sújtott indiánok azt is tudják: a négerek nagyon értékesek, legalábbis a fehér embereknek. A fehér értékszemléletet gondolkodás nélkül átvéve elhiszik, hogy nekik is rabszolgákra van szükségük – akkor is, ha nem akarnak földet művelni, gabonát termelni, kereskedni, és úgy egyáltalán: dolgozni, ha fogalmuk sincs, az erdő közepén mihez kezdhetnének a fehér embertől kapott pénzzel. Eltévesztik a helyes utat, mint a szaglóérzékét vesztett vadállat: idegenné válnak az addig ismerős szagok, összekeverednek a nyomok. És ettől minden megváltozik. „Ez a világ az ebek harmincadjára jut… A fehér emberek tönkreteszik. Szépen megvoltunk hosszú éveken át, mielőtt a fehér emberek nyakunkba varrták a négereiket. Régente az öregek az árnyékban üldögéltek, párolt szarvashúst és kukoricát ettek, dohányoztak, s közben a becsületről és más komoly dolgokról beszélgettek. És mit csinálunk most? Még az öregek is halálra dolgozzák magukat, hogy gondjukat viseljék azoknak, akik szeretnek izzadni.”

„Úgy kell tennünk, ahogy a fehér emberek tesznek”, gondolják az indiánok, és Issetibbeha negyven rabszolga árán egy évre Párizsba utazik világot látni. Hazatérve egy aranyozott ágyat, egy karos gyertyatartót és egy pár vörös sarkú papucsot hoz magával, hatalma jelképeit, melyek világosan bizonyítják: ő az Ember, ahogy az indiánok a főnököket nevezik. A jelképek értékét az sem csökkenti, hogy Issetibbeha felesége nem mer az aranyozott ágyban aludni és hogy a vörös sarkú papucsot a főnök sosem viselte: „nem ment a lábára, mivel egészen addig, amíg külföldi útján New Orleansba nem ért, sosem viselt cipőt”. Azt az aprócska papucsot most a hajszát vezető Moketubbe hatalmas lábán látod feszülni, de ha egy óránál tovább viseli, elájul, a hordszékét cipelők a hajsza közben is le-föl húzogatják, máskor elfelejtik, lihegve hurcolják magukkal a vadászatot legitimáló, eszméletlen hústornyot, a hajsza már hat napja tart, az indiánok némi elismeréssel bólogatnak: a rabszolga fiatal, jól fut.

shutterstock 244401394

A négereket még Issetibbeha apja, Végzet hozta az erdőbe: ő járt először New Orleansban, s kétes hírű, száműzött párizsi barátja nevezte „d’homme”-nak, az Embernek, ami az angol „doom” (végzet) szóra torzulva baljóslatú árnyat vet a törzs jövőjére. „Ebben az időben a ház, melyet lusta rabszolgák építettek, egyetlen téglafalból állt, amelyhez egy zsúptetős fészer támaszkodott: ebben voltak a szobák, csonttal meg hulladékkal teleszórva.” Végzet a rabszolgákkal az erdő közepébe vontatja a fehérektől zsákmányolt gőzhajót; öt hónapig tart, míg kivágják a fákat, hogy tizenkét mérföldön át utat csináljanak a ciprusfa görgőkön szállított hatalmas testnek – mintha a fehér ember hajóján maga a civilizáció érkezne az erdőbe, amely nem tűri az árnyas vadont. Új, különös szagokat hoz, és addig ismeretlen nehézségeket: az ősi hagyományokkal szembeszegülő, hallgatag idegeneket: „A négerek hallgattak. Szaguk, testük szaga hol erősödött, hol gyengült a mozdulatlan, forró levegőben. Mintha egytől egyig valami távoli, kifürkészhetetlen dolgon töprengenének. Egyetlen polipnak látszottak. Hatalmas, kiásott fa gyökereinek látszottak: ahogy a fa fénytelen és meggyalázott életének elgyötört, vastag, bűzös gubanca fölött hirtelen megtörik a föld.”

kinyomozhatatlan információ

Végzet temetésekor is elmenekült a halott főnök rabszolgája, de akkor csupán három napig tartott a hajtás. Ezt a szökött négert még kiskamaszként hurcolta el Guineából egy kameruni kereskedő, huszonhárom éven át volt Issetibbeha inasa, most negyvenéves. A rabszolgáknak nincs sok dolguk: „Többségük teljes tétlenségben morzsolta az afrikai dzsungelből mindenestül áttelepített életét, kivéve az olyan alkalmakat, amikor vendégei szórakoztatására Végzet kutyákkal hajtotta őket.” A névtelen néger olyan ösztönösen menekül a áldozati rituálé elől, mint a kopók üldözte szarvas, és izzadságának szaga összekeveredik a melegben gyorsan oszlásnak induló Issetibbeha hullaszagával. Talán már te is érzed, ahogy ez a megmagyarázhatatlanul furcsa szag mind inkább rátelepszik a tájra, megrémítve az üldözőket is. A terepet mindannyian ugyanolyan jól ismerik, de az afrikai őserdőből kiragadott fekete szaga az amerikai vadonban élő indián számára kinyomozhatatlan információt rejt: „Éreztük a szagát, ahogy csúszott a sötétben, s valami más szagot is éreztünk, de azt nem ismertük. Így aztán féltünk, amíg el nem mondta. Azt mondta, üssük agyon, merthogy sötét van, s most nem kellene látnia az arcot, amikor a csapást fogadja. De nem ez volt, aminek a szagát éreztük, s ő megmondta, mi az. Megmarta egy kígyó. Két napja történt. A karja megdagadt, s csúnya szaga lett. De nem ez volt, aminek a szagát éreztük, mert a daganat lelohadt, s a karja most nem nagyobb egy gyermekénél. Megmutatta. Megtapogattuk a karját mindnyájan: nem nagyobb egy gyermekénél. Azt kérte, adnánk neki egy baltát, hogy lemetélhesse a karját. De holnap is lesz nap.”

Mi ez a szag? Nem az izzadság és nem a kígyómarta test szaga: a halálra készülő élőlény félelmének, a kétségbeesett és reménytelen élni akarásnak a szaga, ami a kígyómarás után leküzdhetetlen erővel tör fel a szökött négerből: „Arról van szó, hogy nem akarok meghalni – mondta. – Arról van szó, hogy nem akarok meghalni – ismételte nyugodtan, csendes és halk ámulattal, mintha aközben, hogy a szavak kimondták önmagukat, megtalált volna valamit, amit idáig nem tudott, vágyának mélységét és nagyságát.” Ez a nyomravezető, állatiasságában is borzongatóan emberi szag kérlelhetetlenül összeköti az üldözőt és az üldözöttet: az indiánok szinte gyöngéd megértéssel kísérik vissza a foglyukat, türelmesen kivárják, míg énekel, eszik, iszik – mintha elismernék jogát az emberi élethez és emberi halálhoz. A néger rabszolga éppen azzal válik szemükben értékes emberré, hogy teljesíti kötelességét, és elkíséri gazdáját a halálba, hogy ott is szolgálhassa.

„A feketék félelme az, aminek a szagát érzed. Nem olyan a szaga, mint a miénknek… A te félelmednek is van szaga.”

A te félelmednek is van szaga.

  1. Mario Vargas Llosa és az amazóniai őserdő 
  2. Gabriel Garcia Marquez és az eső 
  3.  Mark Twain és a Mississippi
kép | shutterstock.com