Wera Saether

A REGÉNY S AZ ORSZÁG SZŐTTESE

1999 augusztus

A REGÉNY S AZ ORSZÁG SZŐTTESE

Lehetséges, hogy Budapest nem öreg város. Nekem azonban az. Sokkal öregebb, mint más városok. Talán gyerekként hallottam a nevét? Bizonyára. De már nem emlékszem, ki említette. Ha azt hallom, Budapest, bennem a kisgyerek hallja meg a szót. Mit hall ez a csöppség? Édesanyja vágyakozását. Az anyjától örökölte Budapest, a zene városa utáni vágyát.

Ez a késztetés azonban nem ismerte fel magát 1998 előtt. Akkor ugyanis e lányka, saját regénye miatt a városban járt1, megismerte a régi kapualjakat, Kelet-Magyarország egy részét. És most már nem tágíthat, már ő is része a házaknak, a folyóknak és a lapálynak, melyet az első szempillantásra „természetfeletti természet”-nek nevezett.

Ez az ő Magyarországa: kapualjak, lenyűgöző erdők, benőtt sírok, halászok a folyóknál és a kelet-magyarországi lápvidéken, idejük van bőven.

a mindenütt jelenlevő holt

Az írónő, aki Magyarországra utazott, a látottak szőttesének egy szála már. Ki Márta? A regényben már halott, mégis ott rejtőzik mindenben. Ő a mindenütt jelenlevő holt, aki csak sző tovább, férje jelenében, aki aztán mégis Márta ellenében cselekszik a regény végén. Ugyanakkor Márta sző az írónőben is. Annak idején úgy vetette papírra alakját, hogy nem is tudta, magyar nevet választ.

Mi ismer bennünket ott, ahol mi nem ismerjük önmagunkat?

Az A mint arc Magyarországra ért. Norvég nyelvi világából a magyarba költözött – idegenebb a fülnek, mint minden más európai nyelv. A regény most más hangzó-, szintakszis-, asszociációs és irodalomtörténeti világban áll, mint amilyenben keletkezett. Most egészen más megközelítéssel olvassák.

Fortepan / Jurányi Attila

Írója vonzódik az ismeretlenhez, így hát szereti ezt a kiszolgáltatottságot is.

Az A mint arcban a neve-sincs-öregember meglát egy másikat krumplit lopni. Ez az esemény új, ritmikusabb és mozgalmasabb világba vezeti magát a regényt is. Az öregember ettől kezdve mosott krumplikkal kabátzsebében jár-kel. Talán felbukkan újra a tolvaj, és akkor odaadhatja neki, hogy ne kelljen lopnia; két krumpli mindenkinek kijár. Az öreget mélyen megrázták a látottak, tartós együttérzésre indították.

Egy okos olvasó Pesten megkérdezte: Van, aki Norvégiában krumplit lop?

Emlékszem egy napra 1993-ban – mialatt írtam a regényt. Éppen filmért mentem. A járdán, az egyik boltocska előtt, ládák voltak, bennük zöldség, gyümölcs. Telve voltam persze az öregember alakjával, akit még senki nem látott. S akkor, egyszer csak észreveszek egy öregembert, amint hihetetlen ügyesen elemel két krumplit. Először nem hittem a szememnek. Pedig láttam, amit láttam. S ezzel bekerült a szövegbe. Néha, amikor jó pillanatban történik valami, bekerül az irodalmi szövegbe.

Honnan jön az öregember alakja? Anyám halálakor ráébredtem, hogy a temetés milyen költséges. Nem tudom, az-e Magyarországon is. Norvégiában mindenesetre az. Elhatároztam, hogy egyszer még előveszem a témát: a halál és a pénz viszonyát. Így született az öregember, aki nem tud szabadulni a gondolattól, hogy halála után tartozzon.

a regényben vagyunk

Öt évvel később a fordítóval sétálgatok Pesten. Velem az írottak érzékenysége, barokkos asszociációk. Sok év fényképezés után talán mindent figyelmesebben is néz az ember. S ott, Budapest kellős közepén, meglátok egy idős asszonyt, amint egy virág felé hajol. Követem a tekintetemmel, s megállok, hogy kivárjam a történetet. Az asszony lassan mozog, nejlonzacskó a kezében. Nem néz ki különösebben szegénynek. Virágmagot szed, elviszi mind, amit talál. Egymásra nézünk a fordítóval – máris a regényben vagyunk. Néhány utcával lejjebb, a hetedik kerületben, egy másik idős asszony áll egy kapualjban. Mennyire szeretem ezeket, bemenni, megnézni mindent, közelről… Kezében nejlonzacskó, valamit nagyon néz. Régi képek.

Családi fényképek vajon? Nem tudjuk meg. De e zavaros öregasszony biztosan áll: kapaszkodik abba a régi szálba. Ha valaki elvágja, elesik.

Amikor az ember ír, mintha új érzékszerveket és idegpályákat is költene magának. Az öregembernek nincs neve se, de az arcát részleteiben látjuk. Az arca fontosabb, mint a neve, a férfi maga az Arc, ez az A – hétköznapi és sajátos szenvedélyeivel. A krumpli gondolatától például nem tud megszabadulni. Mártával – annak idején – nagy tiszteletben tartották a krumplit. Hideg, háború utáni évek jártak, minden krumpli fontosnak számított. Ami volt: van. Egy krumpli jóval több, mint egy sem.

Fortepan / Somogyvári Gergő

Az öreg egyedül van. Bizonyos értelemben csak maradék. De kreatív. Nem adta föl a vágyát, hogy valahogy kiigazodjon ezen a világon és saját magán. Olvas. Ceaușescuról és Ceaușescu gyermekeiről. Miért éppen róla? Nicolae, a diktátor is öreg. A regényben már majdnem halott. Több ezer elhagyott gyerek maradt utána, elzárva. (Azt hiszem, gyermekotthonnak hívták azokat a helyeket…)

A regény A-ja nem ajándékozta meg Mártát gyerekkel. Ezért az öreg egy időre belefeledkezik Ceaușescu gyermekeibe, a Balkánba.

Az öreg még gyerekkorából őriz egy fényképet. Rajta egy kisfiú, egy út s egy cselló. A cselló nagyobb a fiúnál is. A kép fontos: az maga a szeretet. Nem vált meg tőle soha. A tragikus körülmények között elhunyt apjához köti.

titokzatos város

A fordító hívta fel figyelmemet arra, hogy ez magyar kép. Magyarország tehát jelen van az írásban. Mikor írtam, nem tudtam. De gyerekként, igen. Anyám, a balerina, Budapestről álmodozott. Már nem táncolt, amikor 1956-ban meglátogatott bennünket Béla. És anyám mindig emlékezni szeretett volna vele erre a titokzatos városra, Budapestre.

Ekképp Magyarország lett számunkra az első ismerős ismeretlen ország.

Mi ír bennünk? A gyerekkor, halandóságunk, a „természetfeletti természet” utáni (hon)vágyunk? Talán egy darabba, egy Gestaltba, egy „képbe” vágyunk önteni minden látványt, imát és zavart? Az emlékezés végett? Igen, talán ezért. És hogy hanggá váljunk. A regény, a regényalak hangja az író saját hangja lenne?

Az irodalomelmélet talán tudja a választ. Mit tud az író? Talán, hogy a regény arca magyar is. De: norvég? Talán magyarabb, mint norvég?

Az író nem tudja, ő maga mennyire norvég azontúl, hogy anyanyelvében az. Ott aztán ízig-vérig norvég, anyanyelve és saját szintakszisában.

Az öregember talán közel áll az elbutuláshoz. Mégis olyan határmezsgyén jár, ahol szokatlan élményekben lehet része. Öreg. Mi itt otthonokba utaljuk az öreg embereket. Ő azonban ragaszkodik saját élményeihez. Nagyon makacs. Indulatos nemekkel, igenekkel felel. A küszöbön táncol. Az az övé. A fájdalmát nem adja senkinek. Az idejét sem. A küszöbön átléptében fényképezésre szeretné fordítani az idejét, nem a temetési költségek miatt aggódni.

Fortepan / Wittner Lucia

A fényképezés művészete az idővel lép szövetségre, magába zárja annak legkisebb részeit is, a tizedmásodperceket, az exponálási időt, a fixírtál másodperceit. (Az angol kiadás címe talán Shutter 1/60 lesz.) Az öregember a konyhából, ahol a krumplit mossa, szeretne sötétszobát kialakítani.

Végül, temetés helyett fényképezőgépet vesz.

Amikor Pesten fényképezek, a regényalakokkal járok-kelek. Pillantásaimban ott rejtőzik Márta, e szövő halott. A regényalak fényképez. Különös ozmózis.

a köztes lépés

Ez a regény már soha nem lesz a régi, most hogy magyar is. Az író és Magyarország között ott a köztes lépés: a regény. Az író és a regény között ott van Magyarország.

Megérint a valóság. Vágy éled: Pesten írni. Képeket készíteni a lápvidék természetfeletti természetvilágáról – minden egyes évszakban. A zenéhez, a cigányok megálmodta első hangokhoz oly közel lenni; ez az élet az életben, mondogatta anyám.

1  A szerző A mint arc című regénye az Animula kiadónál jelent meg.
felső kép | Fortepan / Pesti Brúnó