WEÖRES LADIKJA
2010 szeptember
Áll a ladik Tiszarévnél,
benne ül az öreg éjfél,
odvasabb a magas égnél,
áll a ladik Tiszarévnél.
A Magyar etűdök Kodály-dallamra íródott kis darabja a népköltészet megejtő egyszerűségével és tömörségével szól. Csakhogy mihelyt átlépjük a népdalküszöböt, a vers máris véget ér. Ejnye. Weöres Sándor műve olyan ház, amelynek csak küszöbe van? S ha átlépünk rajta, nem egy kis kört teszünk-e így, nem ugyanoda jutunk-e vissza, ahonnét kiindultunk? Vajon igaz-e, amit az első sor ismétlése sugall, hogy ennek a versnek eleje-vége egy, hogy a küszöb mindkét partja ugyanaz a táj? Zárt kör, karika, gyűrű, amulett, afrikai faragvány – tudjuk, van ilyen versideálja Weöresnek.
ólmosan sima
Ha alaposabban szemügyre vesszük a négy sort, nyomban kiviláglik, hogy ezúttal másról van szó. Áll a ladik Tiszarévnél: nyugalmat, mozdulatlanságot árasztó kép. Ólmosan sima víztükör. Nincs, aki a túlsó partra át akarna kelni, különben a ladik mozgásba jönne, s vinné utasát célja felé. Haladjunk az álmok belső logikája szerint! Nincs utas, tehát nem akarunk beszállni mi sem: a ladik számunkra sem közlekedési eszköz – puszta látvány csupán. De miféle?
Benne ül az öreg éjfél. Ez a kép – a rettenet maga. Először is: ezek szerint éjjel van. Hogyan vetődtünk koromsötétben a Tisza-partra? A szelíden sikló fekete folyó nyilván nem hoz bajt a fejünkre, félnivalónk legfeljebb csak emberektől volna. Hisz épp ez az! A sötét ladikban, ha jobban megnézzük: ül valaki! Az arcát persze nem látjuk, csak annyit, öregen, előregörnyedve kuporog. Lehet, hogy ez az alak itt a vizen minket várt? Mit akar tőlünk? Átvinne minket a túlpartra? Orrunkban öregszag, szuvas, korhadófélben lévő deszkák savanyú bűze. Ki más lenne ez az összegörnyedt révész, ez az öreg éjfél, mint Khá-ron maga? És ki akarna beszállni önszántából abba a csónakba? Ki vágyik arra a túlpartra még akkor is, ha ebben az órában – most már azt mondjuk, sajnos – mindkét part sötét?
Tudjuk persze, hogy az öreg éjfél csupán állandósult szókapcsolat: annyit jelent, hogy már benne vagyunk az éjszaka sűrűjében. A helyzetünk ettől, ha lehet, csak még nyugtalanítóbb. Tudjuk mi jól, hogy most a mélyén járunk valaminek. Szárazat nyelünk.
Odvasabb a magas égnél. Ajaj. A borzalom elárad a gerincünk mentén. Az a ladik, ahogy jobban szemügyre vesszük, s mint most már nagyon is pontosan látjuk, nem öblös, odvas. Barlangszerű mélye sötét, büdös, mint a romló fog. Odva mélységét megmérni az ég is kevés. Nagy baj lenne, ha belépnénk oda: lábunk szilárd talajt többé tán soha nem is érne. Csoda, hogy ennek a ladiknak az odvába bele nem fordul az egész teremtett világ!
a ladik némán tátongó odva
Jaj, miféle ladik ez, hogy mindent elnyelhetne? De ha a világ rigó lenne, / be se férne kötényembe, / kötényem is honnan volna, / ha egész világ rigó volna. S miért áll ez a mindent elemészteni képes feketeség? Miért nem nyel magába mindent? S ha a ladik némán tátongó odva ilyen mérhetetlen, miféle víz az, amelyik képes a hátán megtartani? Honnan ered és hová tart ez a sötét folyam?
Áll a ladik Tiszarévnél. Ennél a ladiknál, ami a világ köldöke, nincsen fenyegetőbb és tébolyítóbb. Tegyük fel újból a kérdést: ugyanaz-e a negyedik sor, mint az első?
Istenem, hát hogy lenne ugyanaz! Hisz mi mindenen mentünk keresztül azóta – kis híján a talajt is végleg elvesztettük a lábunk alól! Hová vitt bennünket Weöres ladikja, mely cseppet sem állt, hanem a versbeli csónakkal ellentétben nagyon is sebesen haladt valamerre, s vajon miféle sodrás vitt bennünket ilyen távol kiindulópontunktól?
Visszatér-e a vers a kiindulópotjához? Igen is, nem is. Álljunk csak meg! Felrémlik előttünk a szerkezet, melyet a Weöres-vers követ: nem népdal ez, hanem buddhista anekdota!
„Csing-jüan mondta: – Harminc éven át tanulmányoztam a csant. Eleinte a hegyek hegyek voltak, a vizek vizek. Ahogy jobban elmélyültem, a hegyek megszűntek hegyek, a vizek megszűntek vizek lenni. De most, hogy a végére jutottam, a hegyek újra hegyek, a vizek újra vizek.”
A tudatlan tanítvány eleinte nem a hegyet látta, csupán a hegy fogalmát. Aztán felismerte, hogy a hegy mérhetetlenül több a hegy fogalmánál. Hatalom, erő, magasság. A táj ura. Oldalán alázúdul a többhetes eső. A folyó vize is több a víz fogalmánál: éltető, termékenyítő áramlat, hűvösség, némelykor útakadály vagy mindent elsöprő, pusztító dühkitörés. Az élmény mindig több, mint a fogalom. Weöres ladikja sem ladik, hanem a világot elnyelni képes fekete lyuk, a benne ülő öreg éjfél sem óraszámlapon jelölhető időpont, hanem emberszerű alak, Kháron, vagy tán a Halál maga, a Tisza sem Tisza immár, hanem a Sztüx, a sötét sem sötét, hanem előleg a halálból, és így tovább, ameddig élményünkből-képzeletünkből futja. A lélektan nyelvén projekciónak, kivetítésnek nevezett jelenség keveredik itt a nagy világösszefüggések átélésével-felismerésével. Képek erdején visz át az út. Mintha a világon minden ürügy lenne csupán önmagunk megismerésére, mely szükségképp a világ megismerésében végződik.
a hegy fogalma
Csing-jüan elmélyülése végére érve megállapította, hogy a hegyek újra hegyek lettek. Ugyanazok a hegyek ezek, mint az anekdota elején? Nem. Nem azonosak már a hegy fogalmával, de nem azonosak egyetlen, hegy voltuk valamely vonatkozását mitikusan megragadó képpel sem, melyet nyughatatlan elménk elibénk vetít. Csing-jüan mindezeket jól ismeri, és az utóbbiakat nem téveszti össze az előbbiekkel, ezért mondja, hogy a hegyek újra csak hegyek.
Hová sodort bennünket Weöres ladikja? A költészet, azaz élet és halál vizeire. Az elénk táruló látomások felemelnek és visszaejtenek, s kiderül, gazdagabb a világ, mint gondoltuk. Eddig csak azért nem vettük észre, mert összetévesztettük magunkat valamely részével. Weöres legfőbb költői célkitűzése kezdettől éppen a sokféle és újféle azonosulás végigélése volt, eljutni az egyéniségen túli áramokig – ezt emlegették aztán értelmezői „próteuszi alkatként”.
A szél lobogtatta a templomi zászlót. Két szerzetes arról vitatkozott, vajon a zászló mozog-e vagy a szél. Csűrték-csavarták a szót, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikát.
Egyszer csak megszólalt mellettük a hatodik pátriárka:
– Nem a szél és nem a zászló az, ami mozog. Hanem a tiszteletre méltó elmétek.
A szerzetesek riadtan elhallgattak.
Nézzük ismét a negyedik sort: Áll a ladik Tiszarévnél.
A ladik, meglehet, ugyanaz a ladik, de mi már nem vagyunk ugyanazok.