ROHANÓ FRICI

Nyolcéves voltam, s egy szeptemberi délután a napköziből hazafelé menet friss diókat szedegettem az utcára hajló fa alól. Az egyiket úgy sikerült feltörnöm, hogy a héj középen kettévált, ekkor rádöbbentem a fodrozódó iker-dióbél meg a koponyában megbúvó két agyfélteke elképesztő hasonlatosságára, amit a Deltából akkor már ismertem. Most, ahogy dédelgetem a régi jelenetet, szobrászi fantáziám korai megnyilvánulásának vélem elmélázva, a koponya-dió meg kavargó képeket ránt magához, foszlányokat és éles fényeket-árnyakat, szagokat, tapintási érzetek sorát. Hogy lecsillapítsam a szinte már émelyítő kavalkádot, képzeletben berendezem akkori lakásunkat, és rövid jelenetekké tagolom legerősebb emlékeimet. Meglehet, tolakodik ide sablonként, hogy halálom pillanata előtt lepergő mozimat készítem.
boldogok vagyunk
Pince-lakásunk hálószobájából indulok bizonytalan léptekkel. Savanykás dohszag terjeng. Komor, sötét bútorok feszengnek a túlméretezett ágy körül. Az íves falon sorakozó ablakok önfeledt vasárnap délutánt idéznek: a tévé hamarosan adja Az inkák kincsét. Bátyámmal fekete-sárga mintás, ütött-kopott pokrócokat aggatunk a karnisokra. Boldogok vagyunk, hogy saját mozink lesz! Kilibbenek a szűk előszobán keresztül a fürdőszobába. A csap körül kötöttünk vérszerződést a szomszéd gyerekekkel. Piros savanyúcukorból szörpöt áztattam. Ez nem volt könnyű, késsel törögettem szilánkokra a kétforintos szopogatni valót. Aztán megvágtuk az ujjunk végét, és néhány csepp vért pottyantottunk a neon-piros italba. Csukott szemmel hajtottam fel a részemet, miközben örök barátságot fogadtunk. Bekukkantok a konyhába. Nagyanyám éppen levestésztát gyúr. A papírvékonyságúra hengerelt amorf lapot óvatosan ráteríti a hokedlire. A csupasz állatként remegő tésztából időnként lecsippent nekünk egy-egy darabot. Tenyerünkön kisimítjuk, s mint pászkát pirítjuk meg a sparhelt tetején. A konyha mámorító illattal telik meg, a szám üregéből hallom a tészta tompa ropogását, ahogy ráharapok.
szemembe hasít a fény
Imbolygok tovább, a mára zsebkendőnyivé zsugorodott udvarra. A szuterén homályából kiérve szemembe hasít a fény, várnom kell, amíg elmúlik a káprázat. Egy csenevész körtefa és három satnya szilvafa mereszti fel ujjait, mintha körmöst várnának. Gyümölcseik sohasem tudtak beérni, a ház gyerekei zölden megették mind. Az udvar közepén terpeszkedett képzeletünk vára, a farakás. Mögötte játszottuk halálra a patakról hazahozott békát, aztán megsirattuk, eltemettük, sírhantot emeltünk fölé kicsiny kereszttel. Néhány nap múlva az utcán egy asszony cekkeréből babszemek potyogtak, ezekkel köveztük ki a hantot. Két hét múlva hitetlenkedve figyeltük a burjánzó babültetvényt. Az egyik sarokban üres disznóól. Ha ott bújtunk el, éreztük a meszelt fába szívódott disznó-trágya szagot. Az ól mögül lestük meg bátyámmal a pisilő magyar-amerikai lányt, aki néhány perce őrjöngve szakította félbe tudományos kísérletünket, amikor arra törekedtünk, hogy Buksi kutyát, egy-egy bot segítségével megakadályozzuk a székelésben. „Én akara lenni állatorvos!” – üvöltötte szállóigénkké lett mondatát, mint megkérdőjelezhetetlen érvet.
undorító
A bolthajtásos tornác mellett tekintetem végigsiklik az ereszcsatorna lefolyón a padlásig. Talán éppen nyolcéves voltam, amikor végre én is megtanultam a bádogba kapaszkodva, a bilincs keskeny peremére állva felhúzódzkodni az erkélyre, mint a többiek. Csak így lehettem a magam számára hiteles Zorró, Robin Hood, Old Shatterhand. A vizeletszagú lépcsőházban felkúszok a padlásra. Érzem kezemen a szálkás-gyantás szarufák érdes-ragadós felületét, orromban a forró por aromáját. A nálam két évvel fiatalabb Bubu, akinek négy bátyja és két nővére volt, itt tanítgatott a nyelves csókra. Nem mertem nemet mondani neki, noha undorítónak találtam az egészet. Felnyitom a tető-kibúvót, lepillantok az udvar téglakerítéssel övezett, lefelé szűkülő aknájába. A kerítésfal térdmagasságban annyira mállott, hogy egy-egy tégla szinte piros paprikára hasonlító porrá vált: ujjamon ma is érzem selymes érintését.

Megpillantom a nagykapu mellett apánk nyúlketreceit, s erre előnyomakodik, megárad, a többi emlék fölé tornyosul a két fiát egyedül nevelő szikár-szigorú apa-figura. S ha már a nyúlketrecnél bukkan fel, előhúz egy nyulat, tarkón vágja a tenyere élével, és megnyúzza az egyik szilvafa villás ágán. Iszonyodva figyelem, ahogy előbukkan a kékes-lilás, fénylő-hártyás izomzat, hallom az irha végső reccsenését.

*

dióhéjba zártam
Ha valaki hirtelen megkérdezi tőlem, hogy milyen idős apám, még ma is azt akarom először válaszolni, hogy harmincöt, noha ezt az idén megduplázta. Élete filmjét ezen a ponton kimerevítettem, dióhéjba zártam, s nyilván ki is színeztem, éppúgy, ahogy ő amatőr fényképészként rózsás arcú-rúzsos szájú portrékat festett fekete-fehér képekből.
nyíllal átlőtt szív
Jóvágású férfinak láttam. Tetszettek hátrastuccolt szőke fürtjei, a trapéznadrág szárához hasonló hosszú barkója, zöld szeme. (Egyik, amúgy is halvány szemöldökéből hiányzik egy darab. Harmadik mostohaanyja fa tolltartót vágott hozzá, az tépte ki örökre.) Irigykedve néztem tejfehér bőre alatt feszülő izmait, amikor esténként az állványra helyezett lavór fölé hajolt, és prüszkölve megmosdott. Jobb vállán ügyetlen tetoválást betűztem ki, egy nyíllal átlőtt szív alatt: „Rohanó Frici”. Nyolcévesen olyan külsőt álmodtam magamnak, mint az övé, ma meg, amikor azt látom a tükörben, hogy napról napra jobban hasonlítok rá, megrémülök. Imponált humora, vagyis hát az, amit akkor annak hittem. Kíméletlenül parodizált mindenkit – akkor úgy tűnt, nagyon találóan –, szóvicceket gyártott, bökverseket rögtönzött. Ha jó kedve volt, velünk is „ökörködött”. Büszke voltam rá, mint városi sakkbajnokra, és többszörös országos híradós bajnokra, aki a leggyorsabban tudta küldeni és megfejteni a morzejeleket. Hogy minket miért nem tanított meg se a sakkra, se a morzejelekre, ma sem értem. Egy jottányit sem különbözött ízlésünk akkoriban. Ugyanúgy utáltam az operaáriát, mint ő, ha felharsant a rádióban, igaz, én nem visítottam az énekest utánozva. A magyar nóta és az operett volt számunkra a non plus ultra. Én füzetbe gyűjtöttem a nótákat, s apám a kocsmázásba fulladó vállalati kirándulásokon nótafaként szerepeltetett – nem kis büszkeséggel. Egyetértettünk abban is, hogy a világ legnagyobb festője, Leonardo mellett, a magyar Munkácsy Mihály.
gólyaláb-foci
Bár rettenetesen önfejű volt, majd mindegyik ötletünket támogatta, különösen a sporttal kapcsolatosakat. Az Ali-Fraser meccs után ki akartuk próbálni az ökölvívást. Apánk elment régi munkahelyére, a határőrséghez, és kölcsönkért két pár bokszkesztyűt. Hetekig gyepáltuk egymást bátyámmal. Amikor az osztrák tévé sportközvetítései hatására gyeplabdázni vágytunk, a villanyszerelő KTSz-ben, ahol akkor dolgozott, hegesztetett nekünk kapukat, vastag alumínium kábelekből maga hajlított gyeplabdaütőket. A gólyaláb-foci a saját találmányunk volt, a gólyalábakat is együtt fabrikáltuk. Épp csak felmerült bennünk, hogy teniszeznénk, máris beíratott minket a helyi sportklubba, s amikor látta, hogy az átlagnál jobban rajzolunk, rajzszakkörbe járatott.
naiv művészi becsvágy
Egy nap festőállvánnyal állított be. Ekkor már postai kézbesítő volt, a körzetéből elköltözött keramikus művész felejtette a csinos háromlábú alkotmányt a sufnijában. Apánk elhozta nekünk, s ezzel valamiféle naiv művészi becsvágyat ébresztett bennünk. Nyolcéves korom legszebb élményét is részben neki köszönhetem. Azon a nyáron váratlanul betoppant Pesten élő nagynéném férje, Lajos bácsi, hogy elvisz minket nyaralni Gigére, egy isten háta mögötti somogyi falucskába. És apánk elengedett! Azt a szabadságot és nyugalmat kaptam Lajos bácsi juhász bátyjának családjában, amiben mostoha nagyapámnál és nagyanyámnál már egyszer részem lehetett. A tévében akkoriban ment a Tüskevár, s mi úgy éreztük, hogy saját Matula bácsink van.

záporozó trágárságok
Nyolcévesen is felfogtam már (igaz, mondták is elegen), hogy férfi létére egyedül nevelni két fiút, mosni, főzni, takarítani rájuk, tiszteletre méltó teljesítmény. Ám akárhogy próbálom tovább színezgetni arcképét – mint Munkácsy képein az aszfalt alapozás –, átvérzik a fekete: nagyon féltem tőle. Az egyik hétfőn – aznap kaptuk meg felső ruházatunkat egy hétre – játék közben felhasadt az ingem. A hintaállványon kapaszkodtam, épp Tarzan voltam, amikor lecsúsztam, és fennakadtam a hegyes hinta-csigán. Addig lógtam rajta ingemnél fogva, amíg a szövet hatalmas reccsenéssel el nem engedett. A következő ruhaosztásig, egész héten át dugdostam apám elől a szakadt rövid ujjút. Nem a derékszíjától rettegtem – azt megszoktam –, hanem dühkitörésétől, a záporozó trágárságoktól. (Ez a mára komikussá szelídült jelenet, ahogy „lógok a szeren”, elindít egy másik filmet, apám gyerekkorából. Áttűnéssel dolgozom, ötévesen rám montírozódik, amint – az éhezéstől elkeseredve – felakasztja magát az üres kamrában. Negyedik – kedvenc – mostohaanyja az utolsó pillanatban talált rá, és vágta le a kötélről.)

A közös marhulások, ökörködések is szinte mindig rosszul végződtek. Apánk egyszer csak megelégelte a leereszkedést, levetette mosolygó álarcát és elcsattant egy pofon: „Tudd ám, hány kiló vagy!”
mennyire vártam
Sohasem éheztünk, de sohasem laktunk igazán jól, amíg az ő asztalánál ettünk. Fukar volt. „Vagy vajazzátok a kenyeret, vagy felvágottat tegyetek rá. A kettő együtt luxus!” – sulykolta belénk oly sikeresen, hogy ma sem tudom a vajat és húsfélét együtt megenni a kenyéren. Kedvencünket, a gyulai kolbászt papírvékonyságúra szeletelte, és annyi karikát porciózott ki belőle naponta, ahány évesek voltunk. Hogy irigyeltem bátyámat azért a plusz másfél kolbász-karikáért, s mennyire vártam, hogy legalább tízéves legyek!
félelmetes díva
Ha igazán éles kontúrral akarom portréját láttatni, vázolnom kell anyám alakját. Ő ekkor már három éve nem élt velünk, „vasárnapi anyuka” volt. Finomságokat dugdosott a zsebünkbe, vagy megvette a méregdrága primőr gyümölcsöket, ha hébe-hóba elénk jött az iskolához. Minden vasárnap délután nálunk vendégeskedett, együtt ettünk, együtt néztük a tévét, olyanok voltunk, mint egy igazi család. Megismerkedésükkor anyánk a megyeszékhely szórakozóhelyeinek harmincéves csillaga volt. Apám, a hét évvel fiatalabb tiszthelyettes fogadásból kérte fel táncolni a félelmetes dívát. A „twistből igazi csavar lett, gyors házasság – igaz, kedvezőtlen előjellel: az egyik gavallér megátkozta őket. Anyám a mai napig ezzel magyarázza házasságuk kudarcát.
Casanova
Pedig elég egy pillantást vetni természetük különbségére. Apánk gyors észjárású, anyánk viszont annyira lassú felfogású volt, hogy soha egyetlen bűnügyi filmet nem sikerült kibogoznia. A gyors észjárás lobbanékony természettel párosult, de arra nem emlékszem, hogy anyámat valaha is láttam kijönni a sodrából. Míg apu a fukarságig takarékos volt, anyu kezéből kifolyt a pénz. Amit megkívánt, rögtön meg is vette. Egyikükből kegyetlen szigor áradt felénk, másikuk túlzó engedékenységgel bánt velünk. Személyiségük különbözősége külsejükben is megmutatkozott. A szikár, szőke férfi úgy festett a sötétbarna, alacsony, molett asszony mellett, mint Don Quijote Sancho Pansa oldalán. Anyánk egyszer – merő kíváncsiságból – megcsalta a cipőgyár Casanovájával (maradjak a személytelen, kultúrtörténeti hasonlatoknál), s ez ürügy lett válásukra.

*

Az istenként rajongott és rettegett apa-képre most rávetítem gyerek és ifjú korának innen-onnan felcsippentett, eddig csak a dióhéj belső falán megjelenő képeit, majd a már felnőttként megélt öregkorának szomorú történéseit.
végignézte
Hároméves volt, amikor édesanyja, a szép, fiatal, sváb asszony meghalt tbc-ben. A temetés lett élete első határozott, összefüggő emléke: döbbenten tűrte a könnyes szemmel ölelgető-csókolgató felnőtteket. Öt mostohát szaggatott el önállóvá válásáig. A második mostohája még el se költözött, amikor a harmadik már velük élt a II. világháború utolsó hónapjaiban. Egyszer végignézte, amint egy szakasz orosz katona megerőszakolja az apja által a harmadik mostoha váltságául felkínált második nevelőanyját. Apja kertépítő vállalkozásból élt, egy-egy park elkészítéséhez alkalmi munkásokat toborzott. Ha egy munka elkészült, szélnek eresztette embereit, és addig nem vállalt újabb munkát, amíg a pénzből futotta. Először urasan, aztán hónapról hónapra egyre szerényebben voltak. Apánk – aki nyaranta maga is dolgozott nála – ezt sohasem bocsátotta meg, és azt sem, hogy egy este, a munkásai szórakoztatására leitatta őt. Tizennégy éves korában aztán egy heves szóváltás után örökre otthagyta a szülői házat. (Egyszer találkozott még apjával, amikor eljött, hogy megnézze a kiságyban első unokáját, bátyámat.)

A kamasz fiú első útja egy dunántúli faluba vezetett, vájár tanulónak iratkozott, de gyenge fizikuma miatt hamarosan eltanácsolták. Tizennyolc éves korában bevonult a határőrséghez. A seregben rendszeresen sportolt, hosszútávfutó volt, s ott ragadt rá a „Rohanó Frici” becenév. A három kötelező év után továbbszolgáló lett, s hamarosan megnősült.
nincsenek emlékeim
Házasságukról, veszekedéseikről nincsenek emlékeim. Igaz, kisgyerekként hosszú hónapokat töltöttem kórházban bélfertőzéssel, majd – mert nem bírtam az óvodai kosztot – mostoha nagyszüleimhez kerültem vidékre. A negyvenöt után Pestről elbujdokolt volt csendőr, és a magyarul csak törve beszélő ruszin asszony gyerekkorom két legszebb évével ajándékozott meg. Nagyapa mindenből készített nekem kicsit, volt kis budim, kis szekerem, kis keretes fűrészem. Nagyanya mindennapi hívó szavai belém ivódtak: „Záliká, gyéré bé ébédélni, kis fiam!”
a választás joga
Szüleink ötéves koromban váltak el, a bíróság apánknak ítélt. Mivel csak azután engedték leszerelni, hogy a seregben utódját kiképezte, két évre kénytelen volt minket állami nevelő intézetbe küldeni. Hazatérésünk után még hét évig nevelt bennünket egyedül. Ha ezalatt voltak is barátnői, mi nem tudtunk róla. (Egyszer amatőr fényképei között egy aktfotóra bukkantunk. Két-három napig rejtegettük a kincset, aztán lebuktunk.) A hetedik év vége felé egy este leültetett minket, hogy komolyan elbeszélgessen velünk. „Egy felnőtt férfinak rendszeres nemi életre van szüksége…” – kezdte mondókáját. Nősülni akart. Bevallotta, hogy egyszerre három elvált asszonynak teszi a szépet kézbesítői körzetében. Egyikük gyermektelen, a másik egygyermekes, a harmadiknak két „családja” is volt, ahogy ezt mifelénk mondták. Néhány szóval jellemezte őket, aztán felajánlotta a választás jogát. Mi a gyermektelen asszonyra voksoltunk, ám hiába, neki már megvolt a választottja: a kétgyermekes asszony. Geometriai alapon: „az új család így lesz szimmetrikus, így lesz minden igazságos”.
alig jártam haza
Az új házasság új embert faragott apánkból, testileg. Az addig szíjas, sovány férfi pillanatok alatt gömbölyűre hízott, szőke fürtjei megbarnultak. A hízást büszkén vette tudomásul: „megemberesedtem” a barnulás ellen viszont egy ideig még szőkítő samponokkal küzdött. A kibővült családdal, amelynek szimmetriatengelyét kilenc hónap múlva egy közös gyerek, új testvérkénk alkotta, nem sokáig éltem együtt. Tizennégy évesen – akárcsak ő – elkerültem otthonról, kollégiumba költöztem. Ekkoriban annyira elmérgesedett kapcsolatunk, hogy év közben alig jártam haza, s még a nyári szünetek nagy részét is másutt töltöttem.

Az apa-fia, vagy ebben az esetben az apa-fiai vetélkedés mindig megvolt közöttünk.

rivalizálás
Bátyám harmadikba járt, amikor barátnője lett. Apánk addig zrikálta az általa költött „Kinga – büdös a finga” rigmussal, amíg szegény fiú véget vetett az ártatlan kapcsolatnak. Tíz-tizenkét évesek lehettünk, amikor kihívott kettőnket focimeccsre. Addig nem hagyhattuk abba a játékot, amíg meg nem nyerte. Dőlt róla a víz, levegő után kapkodott, de ragyogott: „Még mindig én vagyok a Jani!” Középiskolás korunkra rivalizálása elviselhetetlenné erősödött. Talán kisebbrendűségi érzése, féltékenysége ébredt fel lassacskán értelmiségivé váló nagykamasz fiai láttán. „Tudom, hogy nem élvezitek, csak felvágásból hallgatjátok!” – csörtetett be egy alkalommal a szobánkba, amikor Bartókot hallgattunk. A modern művészet képviselőiről összeesküvés-elméletet gyártott, és bennünket is a nép árulói közé sorolt. Már nem tudom, mi volt az előzménye, de egyszer csak ott álltunk egymással szemben, ökölbe szorított kézzel, apa és fiai. Fuldokoltam az izgalomtól. „Na, üssetek, üssétek meg apátokat, aki kivakart benneteket a szarból és felnevelt…” Nem ütöttünk, de örökre elszakadt bennem egy szál.

A középiskola elvégzése után végleg elköltöztem otthonról, s azóta jó, ha egyszer találkozunk évente. Talán meg is békéltünk volna szép csendesen, ha nem jön közbe a betegsége.

*

elvtársak, kérem
Apánk hithű kommunistaként a szocializmus egyik utolsó szélmalomharcosa volt. A tiszthelyettes iskolában lépett be a pártba, s az első állomáshelyén titkár lett. Konok istentagadó. Anyánk hiába rimánkodott, nem engedte, hogy megkereszteljenek bennünket. Annyira átélte küldetéstudatát, hogy egyszer odaugrott a legénység előtt marakodó magas rangú tisztek közé: „Elvtársak, kérem, ne itt…” A két ezredes tajtékozva zavarta vissza az alakzatba. A villanyszerelő KTSZ-nek is ő lett a párttitkára, ám egy gyűlés után lemondott. A történet szatirikus filmbe kívánkozik: észrevette, hogy az emeleti díszteremben, miközben beszédét tartotta, a függöny mögött valami mozog… Elvtársai sörösüvegeket huzigáltak fel az utcáról spárgával, a hátsó sorokban már többen az asztal alá húzódva iszogattak. Hamarosan átment a postára dolgozni mint kézbesítő. Itt még viszonylag hosszú időt töltött, de aztán összeszólalkozott a főnökeivel és továbbállt. Számtalan munkahely következett, volt árokásó, éjjeliőr a húsiparban, vonatkísérő, levélszortírozó… Mindenütt észrevette a főnökök visszaéléseit, és mindenütt szóvá is tette. Pedig ő sem volt feddhetetlen. Kettős mércét használt, a vezető beosztásúak nagyléptékű sikkasztásait hevesen ostorozta, saját kis stiklijeit viszont helyénvalónak találta.
nem alkohol
Egyik nyáron, a nagy forróságban kezdődött, és aztán mindig nyaranta zajlott számtalan ámokfutása. Először hetekig nem tudott elaludni, járt-kelt egész éjjel, zakatolt az agya. Szituációs játékokat pörgetett le maga előtt, melyekben mindenkinek szemébe mondta az „igazságot”. Reggelente útra kelt, Rohanó Friciként száguldozta be a várost szedett-vedett öltözékben. Ha épp nem talált rövidnadrágot, ollóval kurtított meg egy hosszút. Felkereste álmatlan éjszakáin élve-boncolt ismerőseit, rokonait, és arcukba fröcsögte lesújtó véleményét. Pillanatok alatt összeveszett mindenkivel. Útjait betört ablakok, kirakatok, szétrugdalt kerékpárok szegélyezték. Közvetlen családtagjait verte, s rászokott az italra. Pontosabban a sörre, ami – ezt hangoztatta – nem alkohol. „Csak azért iszom, mert ez oltja legjobban a szomjamat.”
fejébe vette
A betegség másik tünete a heveny eladási-vásárlási láz volt. A fukar ember ilyenkor mindenből újat akart, nagyobb tévét, modernebb mosógépet, többfunkciós hifit. Fejébe vette, hogy eladja a panellakást, és házat vesz szülővárosában. Többször el is indult, hogy nyélbe üsse az üzletet, ám mindannyiszor becsapták, kizsebelték a habókosan izgő-mozgó embert.
kegyetlen fintor
A játékszenvedély is eluralkodott rajta ezekben a hónapokban. Ócska lebujokban, szánalmas bűnbarlangokban kártyázta el fizetését, óráját, kerékpárját. A sors kegyetlen fintora, hogy ekkoriban lett négyese a lottón, tovább táplálva benne az amúgy is kóros kiválasztottság-tudatot. Azt vártuk, hogy rögtön megveszi azt a nyomorúságos présházat, amit kinézett magának, ám ő a pénzt egyenlő arányban szétosztotta családtagjai között, s csak a rá és feleségére jutó hányadból vásárolt egy apró földecskét a város szélén. A kert egy időre lekötötte hatalmas energiáit, aztán beleunt, sorsára hagyta.

egész éjjel ásott
Én sem kerülhettem el a találkozást vele ebben az állapotában. Egyik nyáron, még betegsége kezdetén, eljött, hogy vidéki parasztházunkhoz emésztőgödröt ásson. Az első furcsaság az volt, hogy hiába ajánlottam fel neki, elé megyek Budapestre, kigyalogolt a harmincöt kilométerre lévő faluba, papucsban. Maszatos rövidnadrág volt rajta atlétatrikóval, a fején bohókás, pomponos kötött sapka. Rohanó Frici ekkor ötvenkét éves volt. Útközben összegyűjtött pár kidobott rongyszőnyeget, s nem lehetett lebeszélni róla, hogy behozza a házba. „Ha neked nem kell, hazaviszem.” Inkább hagytam, hadd teregesse le a konyhában. Lecsóval vártam. „Mostanában savanyú zöldparadicsommal készítem a lecsót.” Azonnal előrántott egy üveggel műbőr táskájából, és néhányat belevágott a fortyogó ételbe, hiába tiltakoztam. „Hidd el, nagyon fog ízleni!” Borzalmas volt. Megágyaztam, lefeküdtünk. Be nem állt a szája, a kerepelésére aludtam el. Amíg követni tudtam, arról lelkendezett, hogy a helyi megyei lap megjelentetett tőle egy olvasói levelet, amiben a húsipar vezetőinek csalásait leplezte le. Ettől aztán újságírói ambíciói támadtak; azt fontolgatta, hogy akkori kalandját is megírja „Csütörtökön jártam Tökön” címmel. Szemernyit sem aludt. Sokol rádióját rászigszalagozta a sapkájára, és egész éjjel ásott. Az akkor éppen telefonkábel-fektetésből élő apám egyetlen éjjel kiásta a húsz köbméteres aknát, a rádióval versenyt fütyörészve. Tíz üveg sörömbe került, azzal doppingolta magát az emberfeletti teljesítményre. Amikor felébredtem, az utcán trécselt a falubeliekkel, egy szál alsógatyában. Készülő cikkéhez gyűjtött anyagot.
beleokádott
Következő találkozásunk még ennél is kellemetlenebb volt. Váratlanul keresett fel a Váci utcában, ahol egy templom homlokzatának szobrait restauráltam. Éppen az önkormányzat és a műemlék-felügyelőség képviselőivel tárgyaltam, amikor megszólított. Részeg és izzadt volt, pénzt kért. „Kiraboltak idefelé a vonaton, nem tudok hazamenni.” Hirtelen hányingere támadt, odarontott az egyik dísznövényt tartó vályúhoz, és beleokádott. Félrevonszoltam, adtam neki néhány ezrest, és hazaküldtem.
tajtékzó düh
Bátyám, akivel kicsi korunktól keményebben bánt, hiába disszidált a nyolcvanas évek elején, több ezer kilométerről is utolérte apánk tajtékzó dühe. A szitkok özönét zúdította rá levélben, amiért elhagyta hazáját egy imperialista országért. Testvéremet annyira felzaklatta a levél, hogy elköltözött addigi bérlakásából és postafiókot nyitott, nehogy egyszer arra ébredjen: apánk dörömböl az ajtaján.
kitagadott
Öt-hat év is eltelt, mire beismerte, hogy beteg, és nevelőanyám végre el tudta cipelni orvoshoz. „Ugyanaz a betegségem, mint József Attilának!” – dicsekedett telefonon. Nem sokkal ezután hazautaztam. Apu tünetmentes volt, alaposan lenyugtatózták. Este együtt ültünk sör mellett, s én arról beszéltem, hogy eltávolodtunk egymástól. Annyi élmény ért az utóbbi években, sok könyvet olvastam, filmet láttam, tanultam, teljesen más ember lett belőlem, követhetetlen az ő számára. Csak beszéltem, csak mondtam a magamét, egyre üresebben kongó mondatokkal… Nem szólt semmit. Másnap elutaztam. Néhány nap múlva gyűlölettől izzó levelet kaptam, amelyben közölte, hogy a bátyámmal együtt kitagadott, mert „lebunkóztam”.

Hogyan haragudhattam volna egy beteg emberre? Ilyesmit válaszoltam: „köszönöm, hogy felneveltél és őszintén sajnálom, hogy félreértetted, amit mondtam, de elfogadom a döntésedet. Ami fontosat örököltem tőled: tehetséget, eszességet, azt úgysem tudod visszavonni”.
sírt
A következő néhány évben nem találkoztunk. Nevelőanyámtól kaptam híreket felőle, ezekből tudtam meg, hogy gyámság alá helyezték, és súlyos öregkori cukorbetegség lépett fel nála, hogy hónapokra ideggyógyintézetbe utalták. Amikor mostohaöcsém esküvőjén megláttam, alig ismertem rá. A betegség megtörte. Sírt. Bocsánatot kért minden bántásért, amit elkövetett ellenem. „Faragj nekem, fiam, egy feszületet, mert megtértem.” Jehova tanúja lett.

*

nagy ritkán lecsutakoljuk
Bármikor látogatom meg, apám mindig fekszik. Közel tízféle gyógyszer van benne, többe kerül, mint a nyugdíja. Az étvágya kitűnő maradt, így csaknem százhúsz kilósra hízott. Izzadságban fürdik reggeltől estig. Fázékony, a legnagyobb nyári melegben sem engedi, hogy ablakot nyissunk, sőt egyre több és több pokrócot követel. Sok-sok veszekedés után tűri, hogy nagy ritkán lecsutakoljuk. „Megfázom!” – tiltakozik a fürdetés ellen. Ha WC-re megy, időben el kell indulnia, mert úgy mozog, mint a lassított felvétel. Ha megáll, kényszeresen dülöngél egyik lábáról a másikra, és az ujjait sodorgatja. Hajdan konokul villogó homlokát, a dióhéjat, ráncok fedik, szeme, mintha mindig csodálkozna, kimered, alsó ajka lebiggyed.

Négy éve vettem észre, hogy az ágya feletti sarokban, kipárolgásai nyomán, penészfolt jelent meg. Azóta évről évre figyelem a folt növekedését. Az a rögeszmém, hogy amikor penészből formálódó tükörképe akkora lesz, mint ő, Rohanó Frici örökre itt hagy bennünket.

Fenti kép | Kondor Béla: Rajz