SÍK SÁNDOR VERSÉRŐL
2014 október
A DUNÁRÓL FÚJ A SZÉL
„A Dunáról fúj a szél.
Szegény embert mindig ér.”
A Dunáról fúj a szél,
Szegény embert mindig ér.
Ha hideg szél, ha meleg:
Vagy izzad, vagy didereg.
Húzza-nyúzza minden ág,
Az okosok, a buták.
Ha meg ő tesz bolondot,
Felköti a kolompot,
Falba veri a fejét,
Fehérből szűr feketét.
Ha mellén, ha hátán,
Csak rajta ül a sátán.
Embernek is felet ér,
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél,
Szegény magyart mindig ér.
Ha török szél, ha tatár
Szeles táj a Duna-táj.
Szerencséje fura kincs:
Ha dohány van, pipa nincs.
Dupla búza: benne jár
Janicsár és granicsár.
Legénykedett huszárul:
Lebillent a lovárul.
Se Rákóczi, se császár,
Több veszett, mint Mohácsnál.
Életnek is felet él.
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél.
Magyar költő minek él!
Dunáról fúj a szél.
A népdalban mindig a szegény ember beszél. Nem a gazdagok, a kiváltságosok hangjának megszólaltatója. Azoké, akiknek esélyük se lenne bejutni egy verseskönyvbe, egy palotába, egy filozófiai gondolatmenetbe. És jön egy papköltő, aki tudós is, és intonálja a népi hangot, folytatja a szegény ember szavait. Persze egy papnak mindig Jézus és a szegények felől kell látnia. Jézus maga a megelevenedett népdal. Megszólaltatta a kollektív (isteni) bölcsességet az egyén ostobaságával, korlátoltságával szemben. A szegény ember, ha jól szólnak hozzá, megérti ezt, a szegény ember, ha hagyják, maga énekli ezt. Ugyanakkor ebben a versben a szegény mellett a magyar jelzővel is színesedik a kép, amire a vers könnyed és egyszerűcske formája is utal. Mikor kimondja: Több veszett, mint Mohácsnál, már nem titkolhatja tovább, hogy itt valaki más is beszél, a magyar költő, akinek talán nehezére esik a forma könnyűsége: Szerencséje fura kincs: / Ha dohány van, pipa nincs. Vagyis nem olyan könnyű a hangváltás, nem olyan könnyű a nép nevében beszélni. Mármint, ha valaki komolyan veszi a népet is, a nevét is és a beszélést is. Akkor átjárja valami hideg. Dunáról fúj a szél.