PILINSZKY JÁNOS VERSÉRŐL
2012 június
TELEHOLD
Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.
A hold vagy a nap halad gyorsabban az égen? Az egyikhez az óránkat igazítjuk, a másikat főleg teleholdkor vesszük észre. Fölszáll, mint egy madár, de jelenléte váratlan és hirtelen, akár egy ütés. Valahogy így jelent meg a magyar irodalom egén a kései Pilinszky költészete is a Szálkák kötettel – ez a vers is onnan való. Nemzedéke ezt a megújulást inkább generációs árulásnak tekintette, szembefordulásnak saját bevált lázadásukkal. Valami robbanásszerűen beindult ebben a könyvben, amely mintha nem a Nyugat és az Újhold által dominált irodalmi közfelfogás világában jött volna létre. Nem az Újhold – a Telehold költészete ez. Mi a különbség? Fél fordulat a Föld körül. Más esztétikára vált át Pilinszky: a kibontott, túlformált vers helyett egyfajta minimalizmusra. Vagy épp maximális tömörítésre? Szálkák? Holdárnyék? Egy lágy ütés az égen, ez az ő teleholdja. Az ő lágysága a viszontlátás zokogó öröme, amely már megint nem olyan lágy, hiszen egyberáz és eqybemos (megint lágyult a kép) két összeérő arcot aztán a hold fényes korongja nagyítóvá változik, nem gyengén és gyengéden, de rázva és fölrázva világít meg (alighanem két) fölnagyúlt, / boldogságtól ödémás kézfejet. Ütés és simogatás, nagyítás és egybemosás, zokogás és boldogság rázkódnak egymásba és mosódnak ki egymásból a tömörségében is rejtetten hullámzó, keménységében is holdfény-lágy versben. A kései Pilinszky nem fölfedezésre vár, ahhoz a magyar verstért kellene jó tágasra bővítenünk, hadd süssön be a hold. Nem, ennél kevesebbel is beéri: hogy néha a hold fényénél is hajlandók legyünk a boldogság (vagy az irodalom) rázkódó épületére pillantani, melynek alapköve lassan kimozdul alólunk.