PARANCS JÁNOS VERSÉRŐL

NEGYVEN FELÉ

Negyven felé
már csikorognak a csontok,
meglazulnak az izmok,
egyre hallhatóbb
a dörömbölés odabentről

Mint puha agyagot,
energikus szobrászként
átformázza az arcot,
a vonásokat átgyúrja
az árnyéknál hívebb kísérő,
a barbár idő

Közönséges apró horpadások,
említésre sem méltó
kicsi ráncok,
áramütések,
figyelmeztető semmiségek.

Ahogyan lassan elszakadoznak
a szálak és a gyökerek,
a megmaradó kettő-három
annál erősebb, ijesztőbb,
és egyre fölöslegesebb.

Parancs János eszköztelen költő. Már kamaszkoromban fölfedeztem, milyen sivár világokat ismer. A Sivatagi följegyzések élmény volt. Talán először eszméltetett rá, hogy nem az eszközöktől lesz vers a vers. Azok csak sejtetik a vers jelenlétét. Létezik tartózkodóbb líra is. Nem teszi ki a metaforák cégérét, nem harsog a ritmus reklámfényeivel. Parancs János hétköznapi világot mutat be, de sivatagnak látja.

A sivatag a vers lírai felülete. Nála nincs semmi emelkedett, zsenialitással kérkedő, de aki közepesnek nézi szövegeit, az téved. Következetes látleletek valaminek a lehetetlenségéről, ami mégis éppen a hang által akar megvalósulni. Az eredetiség ilyen csökönyös elutasítása bátor tett. Ezért egyre hallhatóbb / a dörömbölés odabentről.

Ki kopog? A test, az öregedés? Van egyáltalán odabent valaki? Ugyanezt a kérdést a vers is fölteheti szerzőjének vagy épp olvasójának. Elszakadoznak / a szálak, melyek a testet önmagával, és a gyökerek, melyek a külvilággal kötik össze. Negyven felé közeledni még nem az öregség, hiába tesz úgy a költő, és barbározza le az időt. A líra fölfedezése egy lazuló testben, a minden költőiségétől megfosztott versszövegben.

A jegyzet a TESTET ÖLT című antológiába készült.

kép | Kmetty János: Önarckép