Vörös István

EGYETEMSZIGET 8.

2024-05-11 | Vers, Versciklus

SOK, SOK, TÚL SOK

Sokat, sokat, túl sokat ír,
mondták neki, amiből megtudta,
hogy sokat, sokat, túl sokat ír,
vagyis megtudta volna,
ha tényleg neki és nem róla
mondják, és szemtől szemben,
nem a háta mögött. Nem
mintha bármit is változtatott
volna, ha tudja, hogy ezt mondják,
mert amúgy is tudta, hogy sokat,
sokat, túl sokat ír. De mi a túl sok?
Neki ennyi kellett a létezéshez, szinte
lélegezni sem tudott anélkül,
hogy sokat, sokat, túl sokat ne írjon,
vagyis csak írjon, amikor kell,
ami nem sok, nem sok, sosem elég
sok, ahhoz, hogy lenni tudjon.
Így ő legalább lenni tudott.
Talán az egyetlen lenni-tudó volt
a bizonytalanok és magabiztosak
között. Mások inkább
nemléttel laktak jól, de nagyon.
Az írás persze burkot vont köré,
elválasztotta a világtól,
és aztán a sok, sok, túl sok
szöveg önmagát is önmagától,
önmagát a világtól, a világot
önmagától. Sok, sok, túl sok
összefüggés mutatkozott meg
megszakadása révén, sok, sok,
túl sok jelenlét az eltűnése révén.

AZ ELSŐSZÜLÖTT

Nem az volt a kérdés,
hogy amit ír, mások nem
írták-e meg már, sokkal inkább,
hogy ő maga nem tette-e
meg korábban. De ha meg is tette,
olyan más volt, ahogy egyszer,
mint amikor másszor ugyanazt,
hogy az már nem ugyanaz
volt, így minél többször
ugyanazt, annál többször
egészen mást, míg el nem jutott
a kimondható szélére,
mint a mesebeli harmadik
fiú az Óperenciás-tenger
túlsó partjára, de neki
nem volt bátyja, és ha lettek
volna testvérei, akkor is
ő lett volna az elsőszülött.

A SAJÁT VERSEIDET SE ÉRTED?

Az ízlés, ahogy a birodalom
rohant a pusztulásba, úgy hanyatlott.
Az öregedő tanár szorgalmasan
eljárt a föld alól épp kikerült
egyház immár magabiztos
vasárnapi miséire,
de hétköznaponta Hermészt
várta vendégségbe,
mikor kiült az Akropoliszt
bámulni a teraszra.

Odalent a vásáros tömeg
zsivajgott, néha hitszónokok
hoztak szóba messzi, betegségekkel
terhelt, sivatagokból idesodródott
vallásokat, némelyikük már egy-két
szavával is, melyet meg tudott
érteni a ricsajon át, egész megrémítette.

Ha ilyenkor visszafordult a kilátás
felől, mindig ott találta Hermészt.
Te az ijedtségre jössz?

Minket már soha nem hívnak,
de néha örömöt okozhat
a megértésünk.
Aztán ott ragadt egy hétre,
üldögélt egy fotelban,
az öregedő tanár verseit
lapozgatta. Soha nem aludt.
Egy szem szárított fügét
rágcsált egész nap.

Nekem hiába tetszenek,
azt tudod, ugye? – hárította
el, hogy véleményt mondjon.
A legutolsó közangyal tetszésével
is többet érsz a megváltó
csapatából.

Sose gondoltam volna, hogy
ti istenek, féltékenyek vagytok
egymásra!

Őnekik hála, mi már
egyáltalán nem vagyunk
istenek, így ez nem is
féltékenység, hanem léthiány.
Hát a saját verseidet se érted?
Ugyanez kiolvasható
onnan is.

A KAPCSOLATI TŐKE

Bár nem volt semmi
kapcsolati tőkéje, a barátai
azt is lenyúlták. Bájcsevej
a közös vendégségen,
találkozó megbeszélése
a gőzfürdőbe, hiszen
mindketten imádnak fürdőbe
járni! Pedig az öregedő
tanár tudja, hogy a barátja
inkább rühell, amolyan pogány
szokásnak tartja. Aztán
azok ketten egyre ritkábban
szalasztanak hozzá rabszolgát,
vagy röptetnek postagalambot,
hogy este a szokott sörözőben,
a fürdőről már ne is beszéljünk!
Aztán elkezdik terjeszteni,
hogy egyre fáradtabbak
a dolgai, egyre dologibbak
a fáradságai, ő maga
egyre fáradékonyabb
és dologtalanabb.

A kapcsolatai tőkéből adóssággá
vadulnak, minél több adósa,
annál több haragosa támad.

TŐKE ÉS HITEL

Jellemző az is, hogy nem sokkal
az akkor még csak felnőni se kezdő
és korántsem tanár születése előtt
a győzelmébe belebetegedett
birodalomban egy magát bölcselőnek
képzelő képzelgő Tőke címen írt
könyvet, míg gyarmattá vált
hazájában egy anyai ágon Periklész-,
apai ágon Xerxész-leszármazott
Hitel címen. Csak kölcsön
kell kérni kicsit a birodalmi
valóságismeretből a gyarmati
valósághiánynak, és helyreáll
az egyensúly? Vagy épp
akkor borul fel végleg. A mindenben
megtorpanó tanár tőkéje
kapcsolatokból, hitele
szavahihetőségből állt,
és az is enyészett vészesen.
A két könyvet sokan megvették,
hol az egyikre, hol a másikra
volt divat hivatkozni, de olvasni
egyiket se nagyon bírták,
unalomháló, tévedésháló,
jó szándék kártékony tolakodása.

CSAK ÚGY

Bizonyos emberek
bizonyos megfontolásból
érdekelnek. Más emberek
ugyanabból a megfontolásból:
nem. Más megfontolásból
igen. De nem
automatikusan
lesz igenből nem,
nemből igen.
Az érdektelenség
lehet érdekes,
ha az oka érdekel.
Az érdekesség lehet érdektelen,
ha az oka érdekel.
Bizonytalan emberek
bizonytalan megfontolásból
érdekelnek.
Bizonytalan lények
bizonytalan megfontolásból:
szintén. Az érdeklődés
hiánya gyanút kelt,
az érdekesség unalmas.
Az unalom gyanús,
a gyanús érdekel.
Emberek lények,
igen, nem, nem.
Bizonyos lények
nem bizonyos
megfontolásból
érdekelnek, hanem
csak úgy.

GÖRBÜLÉS

Először csak azt vette észre,
hogyan görbülnek el
bizonyos pályák. Nem az
erkölcs, mert az úgy hullámzott
körülöttük, mint a nevetséges
kis sziget körül a tenger,
ahová az egyetemet be-
költöztették, aztán meg
kiköltöztetni igyekeztek.

Vagy régen ki és most be?

Maga a gondolkodás ferdült,
mint gőzben a bot. Az, hogy
mit, miről és hogyan írtak
társai, hogyan gondoltak,
hogyan mertek nem gondolni,
hogyan nem mertek gondolni.

Vagy nem mertek és nem gondoltak?

A görbülő pályákkal együtt
görbült a birodalom, a birodalomból,
mint a túlérett kalászból a
búzaszem, kipotyogott a városa,
a tengerparti gyarmat, a világkitaláló
falucska, görbült minden,
az egyenes utcákon nem lehetett
végiglátni, a lejtők falakká emelkedtek,
a verssorok vége fölfelé tartott,
a háztetők magasan a falak fölött
lebegtek, befújt a szél. A kanyarok
viszont eltűntek, az eddig nyilvánvalóan
gömbölyű Föld kisimult, és úgy tett,
mintha mindig is egy palacsintasütőben
pihent volna.

Vagy nem is volt soha gömbölyű?

Butasági alkonzullá az egyetem
egyik új vezetőjét nevezték ki. Néha
beült az órákra, és ha nem értett valamit,
kanalával kopogott a poharán.
Szépen csöng a butaság szava. Nem
is szó. Zörej, amire kintről sirályok
válaszoltak azonnal.

Vagy a jövőfélelem hangja volt?

NEM MINT BOGÁR A BOROSTYÁNBAN

Ezt lehet kérni, de nem lehet
teljesíteni – gondolta valamiről
az öregedő tanár, aki ugyan kérni
képtelen volt, de sok mindent
teljesített, magának tett ígéreteket,
valami belső kényszer elvárásait.
Bár a kultúra, ahogy a birodalom is,
düledezett, ő csak építette
Hermészről szóló vizsgálódásaival.
Verseket is írt görögül, latinul,
de maga a vers láthatatlanná vált
a verstani munkálkodás miatt. Amit
meg akart ragadni, ott volt a versben,
de egyáltalán nem volt olyan
könnyen kivehető, mint a bogár
a borostyánban.

Minél pontosabban rajzolta
föl az elhallgatott dolgok térképét,
és énekelte ki a félrenézett
dolgok kottáját, annál nagyobb
riadalmat keltett, annál többen
menekültek az igazsága elől,
azt hangoztatták, hogy manapság
nem számít, mit írunk, csak az,
hogyan.

Minél színesebben rajzolta föl
egy nemlétező világ térképét,
minél díszítettebben játszotta
a meg sem pillantott dolgok dallamát,
annál több riadalmat keltett,
öregszik, mondták róla egyre
fiatalodó öregek, tanár, mondták róla,
akik sohasem tudtak tanulni.

Ő eredetileg öreg akart lenni,
mire elérte, már késő volt.

AZ ÖSSZEFÜGGÉSEK NAGY KÖNYVÉBŐL

Miért kell a filozófiában
verselni, a versben
filozofálni, kérdezte
egy mestere, aki filozófiát
tanított, de verseket írt,
bár a filozófiája száraz
volt, tárgyszerű, verselése
nyirkos, tárgytalan.
Ő a mesterétől azt tanulta
el, hogy mindent fordítva
csináljon. Amikor tanítani
kezdett, abban a formában,
ahogy a hallgatók várták
volna, rögtön az első órán
szétrombolta a tárgyat,
ha verset írt, azonnal köveket
hordott be a romokból
a szövegbe, miközben
a közmesterek, gondolkodás-
kisvállalkozók, vers- és
gondolatszárítók arról
papoltak, hogy nem fontos,
mit mond, az se, hogy ő, hogy
akárki, főleg nem én, nem fontos,
csak az, hogyan.

Tetszetős gondolat volt,
a kompon is szívesen ült
a nem pontosaknak fenntartott
helyekre. Illetve lent tartott,
mert ezek egy ablaktalan kajütben
voltak a gépház mellett.
Ott aztán úgyis azt írta,
ami és ahogy eszébe jutott.
Mire partra ért, megrettent
attól, amit írt, mert néha titkokat
fecsegett ki az összefüggések
nagy könyvéből, melyet pedig sose
látott, de néha kinyitott,
ám szinte mindig azt olvasta.

FELTÁMADÁSI PARANCS

A helytartó kivégeztetett
egy színészt, aki azt tanította
az iskolájában, hogy a színészet
tanulható, és ha a színészet
tanulható, akkor talán a császár
sem kiválasztott. Vagy mind
a kettő lehet az, ha beletanul,
ha van mersze tanulni, ha verseket
és filozófiai traktátusokat
olvas, igazi színdarabokat néz.
A népet a filozófusnak kell vezetnie,
ahogy Platón mondja, vagy
a költőnek, ahogy Petronius,
ez a pannóniai bárd.

Ha a költő vagy a művész
lángoszlop, akkor tűzhalálra
érdemes. Az öregedő tanár
rémült tiltakozást szerkesztett,
írt alá, bocsátott ki, tanítványok
és kollégák csatlakoztak. Vagy fordultak
el, saját forgásirányuktól és rosszul
kiszámított érdeküktől függően.

A tiltakozás végül is nem maradt
eredménytelen. A császár elrendelte
a kivégzett színész feltámasztását.

100

EGYENLŐ ESÉLYEK

Az egyetem egyházi diktátora,
aki hivatalosan is bevezette
magának ezt a rangot, nem
szívelte a feltámadás gondolatát,
és szabadságharcosként azt
hangoztatta, hogy nem lehet
parancsszóra feltámadni.

A régi hagyományból Hermészt
külön gyűlölte, mert ő kivezette
Orpheusz feleségét az alvilágból.
Máig vitatják, hogy a költő vagy
a filozófus szakmai nagysága volt elég
ehhez a lehetetlen vállalkozáshoz.

Az öregedő tanárt és nála fiatalabb
főnökét mondvacsinált ürüggyel
(egyeztetés a feltámadás ügyében)
becsalták a diktátor irodájába,
ahol egy egész kivégzőosztag várt rájuk,
diktátorhelyettesek, kidobóemberek,
hóhérsegédek, Héphaisztosz-jelmezbe
beöltözött hentesek, gladiátorok,
zsoldoskatonák vaskarddal.
Ha annyira bíztok Hermészben,
verekedjünk meg, vette őket
körbe mosolygó csapatával
a diktátor.

kép | vecteezy.com