CSORBA GYŐZŐ VERSÉRŐL
2012 augusztus
ALKONYAT A VÁROS-SZÉLRŐL
Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos
tetőkön szalad, száll, s a józan tetők
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most
a város, mely ott ég a hegy-láb előtt,
a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,
fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg
– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –
A tárgyak homályos szivéből kilép
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi
a földet; csomókban lapul szerteszét,
csorog mint a víz és pocsétákban áll
a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold
elindul hüs útján, fehér, nagy madár,
elindul hüs útján a vak fák alól.
Hogyan jön az alkonyat? Mint a hullámverés, a fény erre-arra lendül, alkonytüzet gyújt. Ebben a versben úgy ring a szöveg előre és hátra az ismétlések és variációk révén, mint az alkony fényei birkóznak szükségszerű kihunyásukkal, de előtte még átrendezik az eget és az alatta fekvő földet. Csorba Győző esetében Pécset. A költő a város fölött lakott egy kertes házban, ahonnan le lehetett látni a dóm négy tornyára. Mintha egy lapjára fordított asztal négy lába meredezne az ég felé. Pécs, melynek egyébként is van egy kis vöröses téglaszíne, legalábbis az én színskálámon, itt az alkonyatban szelíd máglyává színeződik át. A szelíd máglya oximoron, a máglyán néha embert is meg szoktak égetni, a máglya nem tábortűz, hanem nagy és vad lobogás. Pécs fölé szelíd vadságot vetít az alkony, Csorba meglátja az ideiglenest az állandóban. A számára adott lét alapját a tál-völgy ölében, a mindenkori várost – erre az alapra, erre a vászonra absztrakt kép vetül, csak fények és sötétség szivárognak és hullámzanak, vízként viselkedik itt a fény. A fény, mely az őselemek közül a vízzel is közeli rokonságot tart. Meg a levegővel. Ha átfesti a levegőt, az víznek tűnik. A fényt a mély elnyeli, a sötétség csorog (…) és pocsétákban áll. A fény rokona a tűznek is. Ez a három elem találkozik alkonyatkor a földdel. A hegy lábát a tál-völgyben víz helyett locsogó máglyában mossa meg. Meglehetősen szokatlan alkonykép. A völgyteknőben tűzfényben lábat mosó hegy. De ezt a szokatlanságot nem adja könnyen a vers, közérthetőbbnek mutatja magát, mint amilyen. Csorba hagyományosabb költőnek, mint amilyen. Zseni a kispolgár maszkjában, ahogy Babits mondta Aranyról. Igen, Arany követői közé sorolhatjuk ezt a városi polgárt, aki impresszionizmusával elfedte a szürrealizmusát.