BUSZON ÜLVE NEM LEHET ROHAMOT INDÍTANI

Vas István: Salabakterek rohama

Míg soraitokat még nem kiséri tank –
Előre bikacsök, bunkó és bumerang!
Használjatok ki mindent, ami jól hat:
Lengetni az elorzott lobogókat,
Petőfit, Adyt, József Attilát,
Ráadásul egész Pannóniát,
Együtt a Ça ira, s „nádfödél, faluvég”,
Keverni indulót, sramlit, cigányzenét,
Szóval, olyat, amitől elkedvetlenednek
A kényesebb, az igazi modernek,
De megmarad a talmi rokoncsőcselék,
Amennyi testvérháborúhoz épp elég.
Vagy idézzük a latin költő szavait?
Egymáshoz méltó két szerető szeret itt.

Habár nagy Vas István-rajongó vagyok, ez a verse nem tetszik különösebben. Általában nem szeretem az olyan verseket, ahol a költő, felhasználva a kivételes pillanatot, hogy egy versben áll, kioktat és lesajnál másokat. Igaz, ezt már Catullus is megtette a maga fölényes iróniájával, vagy éppen Janus Pannonius, meglehetősen sokan jártak el így, és megengedem, még igazuk is volt. A versben beszélő ilyenkor nem mentesülhet némi nagyképűségtől. Amit nem szeretek –magamban se, ha valamilyen okból rákényszerülök; és a versnek se tesz különösebben jót. Többnyire egyfajta ironikus hangvételt teremt, ami persze üdítő, de gyakran olyan utalások tömegét sodorja magával, mely érthetetlenné teszi a szöveget. Az egyáltalán nem baj, ha egy verset vagy bármilyen irodalmi művet nem az ’úgyis mindent értek, és elvárom tőletek, hogy értsétek, amit értek’ pozíciójából írunk vagy elemzünk, ugyanakkor, ha túl sok kortörténeti apróságot kell összeszedegetni a megértés előtt és közben, az kisiklathatja a szöveget, de legalábbis az olvasót.

Vegyük mindjárt a címet. Ki is az a salabakter? Megint ugyanaz a ’tudom, hogy érteni kéne, de mégse vagyok benne biztos’ szituáció, a tudáshiány fölötti enyhe lelkiismeret-furdalás helyzete. Hiszen ezt a szót én ismerem: elkopott ember, használhatatlan könyv? Melyik? Az Arkánumon lelhető meghatározás szerint: „‘begyöpösödött, szenilis vénember’: vén salabakter; ‘‹régen› kopott, szakadt öreg könyv’. A német Schaarwachter (‘járőrkatona’) bajor-osztrák scharwachter alakjának átvétele a Schaar (‘sereg’) és Wachter (‘őr’) elemek alapján; a németben is kialakult ‘ódivatúan öltöző férfi’ és ‘öreg könyv’ jelentése. A magyar szóban a belső mássalhangzó-torlódást járulékhang oldotta, majd r ⇨ l elhasonulás és v ⇨ b, illetve ch ⇨ k hanghelyettesítés történt: scharwachter ⇨ saravahter ⇨ salavahter ⇨ salabakter. Avuló bizalmas nyelvi szó.

Szóval akkor jól derengett. De ha igazából ennyit se tudtam, talán ellenem is támad a költő? Az persze még nem baj. Csak támadjon! De én azért védekezem. Nemrég egy vitában ahhoz a hűtőszekrényhez hasonlítottam magam, amit már nincs kedve megjavítani a szerelőnek, és azt mondja, nincsenek hozzá alkatrészek, egyszerűbb és olcsóbb az egészet lecserélni. A lecserélésre váró hűtő maga is salabakter? Talán nem, mert az ilyen lények nem szoktak rohamozni. Pedig szükség lenne az öreg hűtők, kitaposott papucsok, kifakult zászlók, elhordott ruhák rohamára!

De most már itt az ideje, hogy végre belenézzünk a versbe, miről is szól. Bár egy vers alapvetően arról szól, ami az ő kapcsán az olvasó eszébe jut.

Míg soraitokat még nem kiséri tank –
Előre bikacsök, bunkó és bumerang!

Ez persze felismerhetően Arany János Vojtinájának hangja. Ő úgy támad a rossz költők ellen, hogy nem támad, megérti őket, fölemeli, fölemelve kigúnyolja, a kigúnyolót is kigúnyolja:

Előre lantok…! vagy, mi a guta:
Lant nem igen van… tollsíp és duda,
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madárkelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék;
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
(VOJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ. II. levél)

Bár azok a salabakterek, akiktől Vas István idegenkedik, nem hamis vagy kellemetlen hangú eszközöket használnak lant helyett, hanem alkotáson kívüli eszközökkel erősítik meg saját pozíciójukat: bikacsökkel, bunkóval, bumeránggal. Ezek régies fegyverek, de archaikusságuk nem hasonlítható egy kódex szövegének ódonságához. Nem tartoznak a megőrzendő értékek közé.

Bár pusztán az első két sornak van olyan olvasta is, egy forradalmibb, aktívabb, bátrabb verzió, hogy ezeket az eszközöket a még épp tankkal nem támadók ellen a nem salabaktereknek, a salabakter-ellenes koalíciónak kéne bevetnie. Amíg nem késő, amíg a tankok nem jönnek. Tovább olvasva ez az értelmezési lehetőség eloszlani látszik, de az egyszer már felbukkant gondolati zsákutca azért ottmarad a vers szellemi térképén.

Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az Arany által leírt hangszer-arzenál valamelyest előre jelzi a 20. század disszonáns hangokat is zenébe komponálni tudó irányzatait. Ezzel persze Arany túlbecsülte (volna) a gúnya tárgyát képező költőket. Vas salabakterei viszont nem ilyen védtelenek, ők fegyverekkel támogatják meg irodalmukat, és irodalommal jogszerűsítik jogszerűtlen agressziójukat:

Használjatok ki mindent, ami jól hat:
Lengetni az elorzott lobogókat,
Petőfit, Adyt, József Attilát,

– mondja a következő három sor. A szavak művészetét nem politikai, hanem morális, és ezáltal kortörténeti oldalról kényszerül megközelíteni. A Lobogónk, Petőfi! jelszó időszakában járunk. Az persze öröm is lehetne, ha valamiféle irányzat, törekvés egy költőt írna a zászlajára, amennyiben valóban az irodalmat hívná az élet tanulságául. De ezeknek a salabaktereknek e zászlói elorzott és félreértelmezett értékek:

Keverni indulót, sramlit, cigányzenét,
Szóval, olyat, amitől elkedvetlenednek
A kényesebb, az igazi modernek,
De megmarad a talmi rokoncsőcselék,

A modernek és a csőcselék kerülnek egymással szembe. Az új utat kereső művészet és az utat tévesztett, s így könnyedén megtévesztett nép. Mely, ha még agresszióra is hajlamos, akkor érdemli ki a csőcselék nevet. Vas István szoros összefüggést lát az ízlés hiányossága és a társadalmi vakság, szakadékba vezethetőség között. Aki hagyja magát szakadékba vezetni, az többnyire nagyon büszke rá, hogy nem arra megy, amerre a nagyokosok dirigálnak. A ’nagyokosok’ a csőcselék és a csőcselék létrehozóinak irigység-szava az egyik korlátoltságán a másik ügyeskedésén átlátókra. A korlátokon persze mindig könnyű átlátni, nehezebb áthajolni, még nehezebb átmászni rajtuk, de nem lehetetlen. Ha hagyná

a talmi rokoncsőcselék,
Amennyi testvérháborúhoz épp elég.
Vagy idézzük a latin költő szavait?
Egymáshoz méltó két szerető szeret itt.

Itt ér véget a vers. A nem jó értelemben vett salabakterek, a csőcseléket vezető salabakterek és a nép által kigúnyolt nagyokosok összecsapása testvérháború, és ennek a testvérháborúnak a lehetősége mindig benne rejlik a rosszul használt, hatalmi erővel megerősített szavak korszakában. A rosszul használt szavak korszakában a középszerű írástudók a korszak nyelvén szólalnak meg: bármikor nagy jutalomban, vagy akár nagy büntetésben részesülhetnek ezért. Addig jó, amíg az irodalmi és irodalom alatti szavakat nem tankok támasztják alá. „Míg soraitokat még nem kiséri tank” – de ez sajnos József Attila-rájátszás:

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

– írja az Ars poetica utolsó előtti versszakában. Rossz belegondolni, hogy ez a József Attila-i négy sor, mit is jelent. Például muníciót a Vas István által rettegett salabaktereknek. József Attila itt maga is a hatalom általi támogatás elég drasztikus formáját képzeli el. Valóságos személyi kultuszt. Katonai díszszemlével. Életében sosem volt ilyesmiben közelítőleg sem része, az ötvenes években sem igazán felelt meg a kultúrpolitikának, bár nyilván nem emiatt a versszak miatt. Emiatt alighanem haragudott rá Vas István. A verséből legalábbis úgy tűnik. Aki csak egy későbbi verse, a „Költőnk és Kora” kapcsán gondol először arra, hogy József Attila nagy költő, ahogy azt megemlíti az erről a versről szóló esszéjében.

A testvéri tankok világában rémület hatja át mind a két felet, a hatalomba belepottyant és az onnan kipottyant írástudókat egyaránt, ezért keveredik induló és cigányzene Petőfivel és József Attilával. Az eredmény üresjárat, nagyképűsködés, mely hangvételt a mindez ellen fellépő Vas István is kénytelen parodisztikus formában átvenni, verse bár a Nyugat 3. nemzedékének hangján szól, melybe Arany Jánost is igyekszik belevarázsolni, mégsem lehet teljesen mentes a kor nem áttetsző tisztaságú köznyelvétől. Aranyt állítja hadrendbe József Attila ellen, Petőfi ellen, vagy fordítva. „Egymáshoz méltó két szerető szeret itt.” – szólal meg az irónia tollsípján, tökszárán, dorombján, fűzfasípján és kanásztülkén. A szeretet nemszeretetet jelent, a szerető pedig az egymással szemben alakoskodókat. Ők lennének a salabakterek? Vas ti-nek szólítja őket, nem sorolja magát közéjük. Azokhoz beszél, akiktől félni kell, bár irodalmat mímelnek, és minden olyat, ami az irodalommal jár: világmegértést és világrend-építést. Ám ebből csak a rendépítés marad, ami akkoriban sem eredményezett lakható épületeket, otthonos mondatokat. Sajnos, Vas mondatai sem azok. De legalább igazak.

Sajnos, a mi mondataink sem otthonosak, de legalább nem kell felmutatniuk az igazságot.

Sajnos, az igazság néha akkor is megmutatkozik, ha rejtegetni kell, mert nem tartják kimondhatónak, vagy áligazságoknak adatják át vele a helyet.

Akárki száll föl a buszra, az igazságnak tilos udvariaskodnia.

Ha valaha is buszon járt volna az igazság. A busz akkor is tele volt, ahogy most is tele van rosszul öltözött emberekkel. (Buszon félrecsúszik még a nyakkendő is.) Ha ők a salabakterek, megnyugodhatunk, buszon ülve nem lehet rohamot indítani.

kép | vecteezy.com