AZ EGYETEMSZIGET 17.
170
MÉG AZ ARANYKORBAN IS
Mindenhol fürdők épültek,
bontották az iskolákat, olcsó
rabszolgaszállásokat. Dobálták ki
a pergameneket a könyvtárakból.
Néhol kis szekereket állítottak föl,
ahová be lehetett tenni
a nem kellő irományokat.
Az ismeretlen tanár kárörvendve
böngészte a klasszikusok sorsát,
ingyen se kell, amiért egy emberöltővel
ezelőtt még verekedni is
hajlandók voltak az emberek.
Nyilvánvalóan feledésre ítélt
történetírók és -mondók könyvei:
Az új császár, Az egyetemsziget,
Él-e még Catullus?, A közönyös
kelet, Az állástalan rabszolga,
Az árnyékisten, A beszélő tóga.
Némelyiket akár a barátai
is írhatták volna, ha van annyi
tehetség bennük, hogy jókor
szülessenek, amikor még
száműzték az embert egy-egy
bátrabb írásért.
Ma nem lehet írásban se bátornak,
se jelentősnek lenni, gondolta,
de nem azért, mert a korral valami baj volna,
rohadt az velejéig, bár mindig az
volt, még az aranykorban is.
Hogy miért, arra az előbb
még a nyelve hegyén volt
a magyarázat, de most valahogy
nem merte se leírni, se kimondani.
Abban reménykedett, hogy
egy rabszolgazlázadás vet
véget úri életének, de ráébredt,
hogy egy új rendelet szerint
néhány hete már ő is rabszolga.
171
A RÁNK LESELKEDŐ VESZEDELEM
Az öregedő tanárban néha felébredt
az öregedő férfi, az ismeretlen tanárban
néha felébredt az ismeretlen
férfi. Ezek a jelzők persze, mint a jelzők
mindig, fosztóképzők. Nem volt
már tanár és nem volt már férfi.
Na jó, tanítgatott itt-ott, vidéki
zugiskolákban, és férji kötelességét
is igyekezett teljesíteni, de egyik
birodalom se lett számára a korlátlan
lehetőségek hazája. Az ismeretlenség
és a felébredés ráncokat vetett az arcára.
Sóváran bámult a lányok után,
mikor Athén utcáin egy szál női tógában
ellejtettek mellette, vagy mikor
rabszolganők fürdőztek lent
az udvaron. Még élvezték is
az emeletről rájuk tapadó kíváncsi
tekintetet, ledéren megcsókolták
egymást, mintha a világon nem is
lenne semmi baj, és az idő múlása
se volna mérgező.
172
ÉRTELEMKERESÉS
Egyedül a gyerekkornak volt
valami értelme, gondolta
a második gyerekkorra készülő tanár.
Egyedül a fiatalkor volt jó,
gondolta, pedig tudta,
hogy ilyet soha nem mondana.
Egyedül a középkorúság
volt élet, gondolta, pedig
még tartott mind a kettő.
Egyedül az öregség volt az
életcélom, de az öröklétbe
nem arra vezet az út, gondolta
az útról lelépő tanár két
évvel azután, hogy a tanítással
kénytelen-kelletlen felhagyott.
173
AMIKOR BIRTOKBA VETT A BIRODALOM
Hogyan is történt? Üzentek,
hogy nem jelentkezhet senki
Hermész-kutatónak.
A leszázalékolt Hermész
csak nevetett, már ismerte ezt.
Engem előbb átkereszteltek
Mercuriusnak, amikor
birtokba vett a birodalom.
Mire nagy nehezen megtanultam
latinul, ezen a göröghöz képest
buta katonanyelven,
egyszer csak a jóságról
kezdtek dünnyögni
a szentélyemben is.
Kiderült, hogy egy
gyarmatokról behurcolt
isten mindenkinek, még
Jupiternek, bocsánat,
Zeusznak is átveszi a helyét.
Az egyistenhit akkora
önzés, nem akartam elhinni,
hogy valaki közülünk
ilyesmire kényszerítheti
alattvalóit.
Aztán láttam, hogy a keresztet
cipelő aszkétát is az uralkodó
katonái kísérgetik mindenhová,
mintha óvnák, de igazából
fogva tartják.
Szerettem volna segíteni,
hogy megszökhessen, de a katonák
rájöttek. Fölajánlották,
részt vehetek egy átnevelő
táborban, ahol úgynevezett
szentet csinálnak belőlem.
De az már nem én volnék.
Leteszem a latin nevet,
várok ezer évet, és tudománynak állok.
174
A HERMÉSZ-KÓR GYÓGYÍTÁSA
Amikor birtokba vett a birodalom,
Hermész miatt fölkerestem
az egyetemsziget kormányzóját,
mesélte volna az öregedő tanár, ha még
az, aki. Az egyetem sem a szigeten
volt már, de hivatalosan mégis
így kellett nevezni a főnökséget.
Főnökség valóban, és
nagyon hivatalos. Ketten mentek
szintén Hermész-kórban szenvedő
kollégájával. A kormányzó,
egy kövér aszkéta, összehívta
a kormányzóság legalkalmasabb
alakjait, csontváz jankók, álszent
ajtózárak, pénzszámoló üvegszemek,
közepes kődarabok. Alig torzított
a nevükön a feltételes elbeszélő,
a jellemüket nem ismerte meg, nem hagyták,
hogy megmutatkozzon, pléhpofa
papírlapok, tessék rájuk ismerni, nem
nehéz. Folyosón megálló sajnálkozók, hát
mögött röhögők.
Sajnos, Hermész nem isten,
mondta a kövér aszkéta,
idegesen vizet töltött nekik,
aztán ivott a poharukból.
Hermész inkább valami betegség,
tódította üvegszem. Segítőkész
lakat kacsintott, gyógyítani kell
a diákjainkat, nem tanítani.
Fog ez menni?
Nem tudom, mondta a kirúgott
tanár helyén maradó öregedő
Hermész-hívő.
Levették a tanárt mindkettőjükről,
mint egy elkobozott tógát, és vitték
is az udvaron rakott tűzbe.
Papirusztekercseket is dobtak bele,
latin verseskönyveket, de még
az új kényszerhit elfogadatlan
iratait is.
Jó társaság, mondta a barátjának,
akit alig ismert meg
így tóga nélkül.
175
MIBŐL-GONDOLJA-HOGY
Miből gondolja, hogy öregedik,
kérdezte valaki a miből-gondolja-
hogy-öregedik tanárt,
aki épp abból gondolta ezt, hogy
valahányszor a fejébe nézett,
mert mondjuk egy névre lett
volna szüksége, suta kis
ürességet talált, más szóval
gyakran nem jutottak eszébe
nevek, dátumok, adatok.
Miből gondolja, hogy tanár,
kérdezte egészen más
a miből-gondolja-hogy tanárt.
Erre csak azt tudta mondani,
órákat ad, sokan hallgatják,
még tanár úrnak is nevezik.
De ha már nem lesz így?
Az ember nemcsak akkor tanár,
amikor épp tanít, vitatkozott
a nemcsak-akkor tanár.
Azért azt tudnia kell, hogy még
tanítani fog, és ezt te nem tudod.
Megtudta, hogy nem tudja,
bár sejtette. De nem sejtette,
hogy ennyien tudják,
sőt akarják.
Pedig egy de-ha-már-nem-lesz-így
tanár tanai a legérdekesebbek
mindig.
176
A KÖZÉP
Úgy érezte, hogy az ág
is húzza, mikor húsz évvel azután,
hogy boldogan középkorúsodni
kezdett, nyilvánvalóan végére
ért ennek a biztonságos középnek.
Miféle ág? A sors? A saját
életképtelensége? E képesség
nem lett nyilvánvaló addig,
amíg a halál nem vette át
az uralmat az életében.
Na nem! Nem a halál volt az,
ilyesmi nem is létezik,
mint ahogy a szavak nagy
részének nincsen jelentése.
Halál sincs. Van viszont
létezéskiesés, eljelentéktelenedés
az istenek előtt, sőt, istentelenedés.
Nemlétkényszer. Végetérés-kezdet,
ilyesmik talán. Meg az a fekete
lyuk az élet faluvégén, amibe
beledobnak, mint egy dögkútba.
Miféle ág? És hogyan húz?
Beleakadunk, megkarcol? Szétvágja,
ami eddig egységes volt?
Egy ág vágta annak idején
kétfelé az agyat a világ teremtését
követő aprómunkák során.
Kettévágta a fölgolyót északra és délre,
az időt múltra és jövőre,
maga az ág volt a jelen.
Nem az ág, a jelen húzta!
Akit a jelen behúz,
be van csapva, ki van csapva,
mint ló legelni a rétre.
De a rét az égen van, kék
és fekete fű nő rajta, szálai élesek és
kemények, fölsebzik a szájat,
a legelészők vére ömlik a ketté-
vágott ég, az éjszaka és a nappal
közötti szakadékba.
A jobb és bal tüdő között a szív.
Dobog, dobog a jelen ága,
egyetlen hatalmas artéria vezet –
nem tudni hová.
177
OROSZLÁNKUSSOLÁS
Korábban jókedvű fiú volt.
De meghalt az apja, helyére
beköltözött egy révész,
ezentúl ő fuvarozta a városba
az öregedő tanár fiatalodó
anyját. Szülei pár éve települtek
ide ki, mit sem sejtve a sejthetőről,
egyikük közelgő haláláról.
Ez a sziget másfelé esett, mint
az Egyetemsziget, mely mára
kihalt és gazos. Ott vert tanyát
az utolsó északi oroszlánpár.
Tudós magyarázatok helyett
oroszlánbömbölés. Tudatlan
hallgatás helyett oroszlánkussolás,
tudákos sóhajtozás helyett
oroszlánlégzés.
Ezen a szigeten nincsenek
hegyek, a hullám szinte
átszalad rajta. Az öbölben
ladikok ringanak, a betolakodó
a halott apa tógáiban jár. A kertben,
ahol eddig olajfák álltak,
hagymát termeszt.