AZ EGYETEMSZIGET 16.
162
RÉMÁLOMHŐS
Téved, aki a lelket
a testhez hasonló méretűnek
gondolja. Nem nagyobb,
mint egy hangya.
Egy családnak, egy falunak,
egy városnak is van lelke,
az is hangya, vagy termesz,
vagy darázs. A tagjai közt
cikáz fel-alá. A gondolatoknak
eltáncolja, merre van
a zsákmány.
Egy ország lelke is
ilyen, ha csak lassan
vesszük észre, rögtön
fölnagyítjuk. Tízszeresére nőtt
hangya, százszorosára nőtt
darázs. Páncélruhás katona,
rémálomhős, félelemlakáj.
Vagy maga a néplélek?
Azonosságérzet olyasmivel,
amivel sem azonosulni
nem lehet, de különbözni
sem lehetséges tőle.
Különbségtudat olyasmitől,
amivel egyek vagyunk.
163
ÁTUTALÁS A TÚLVILÁGRA
Mikor a legnagyobb halálfélelem
gyötörte, az öregedő tanárnak
megjelent Hermész. – Mondj
egy közhelyet! – kérte. –
A pénzt nem vihetem magammal
a túlvilágra. – A pénzt talán nem,
de az ezüstöt, aranyat
és más értékeket igen. –
Hogyan? – Hát a fejedben. –
Akkor te nem aranyra gondolsz. –
Ki mondott aranyat? Értékekről
volt szó. – A könyvtáramat
hogyan vihetném át? – Már
mondtam. – De még ha minden
tekercset el is tudnék olvasni,
képtelenség mindent megjegyezni. –
Nem kell megjegyezned. Megjegyzi
a múltad. Ami megtörtént, lábnyoma
van az időben. – Egy könyvnek is? –
Nem. Annak, hogy elolvastad.
Most adj kölcsön pár ezüstöt!
A túlvilágon majd megadom.
164
A VÍZ ÚTJA
Egy csepp víz pottyan le
az öregedő férfi
hálóköntösének belsejében,
miközben éjszaka kifelé
siet a szobájából.
A csepp picike üveggolyó,
amiben meg lehetne látni
a jövőt, ha lenne legalább
ugyanannyi fény.
Ez a golyó csak nevetség
tárgya, a combnak
ütődik, a hálóköntösnek.
Aztán a térdnek, mintha
valaki játszana vele.
Játék és nevetés, ez
veszi körül az öregedő
a férfit, de egyik se
ellene irányul.
Te mindenben meglátod
a jót – mondta neki
minap egy kollégája.
Akkor épp a nevetésben
vagy a játékban ne tudná?
Három csepp hullik
a kőre: a valóságos,
a nevetésbeli és
a játék. Leérve nem
széttörnek, hanem
egyetlen üveglabdává
állnak össze.
Megremeg a szétesés szélén
álló birodalom is.
Megérkezett a jövő,
mint egy téli szállására
vonuló légió.
165
BÉKÁK
Az öregedő tanár nem
érezte fontosabbnak magát
egy zsenge levélen ülő,
mozdulatlan levelibékánál.
Az öregedő tanár nem
érezte nagyobbnak magát
egy piros bogyó mellett
ülő, sárga nyílméregbékánál.
Az öregedő tanár nem
érezte jelentősebbnek
magát egy sáros
üregben ülő varangyosbékánál.
Az öregedő tanár nem
érezte észrevehetőbbnek
magát egy holdtalan éjszakán
megmoccanó békaárnyéknál.
Mosolyogtak rajta, mint
egy levelibékán. Felmérgesített
mindenkit, mint egy béka alakú
drágakő. Iszonyatot váltott ki,
mint mindenki, aki megmutatja
varangy-énjét. Keresztülléptek
rajta, ahogy egy árnyék lép
keresztül bárkin.
166
ELTŰNŐ ÉRZÉSEK
Ezt a kort, amiben élünk,
egyszer majd ókornak fogják hívni.
De addig még sok mindennek
kell történnie. Összeomlás,
jellegtelenség kora,
aztán az új, valószínűleg
még rosszabb korszak.
A mi érzéseink helyett
egészen másféle érzelmek
következnek.
Mindenki önmérsékletet
tanácsol, de lakomákon
ülünk fél napon át, esszük
a sültfácánt, a vaddisznóragut,
összetapadunk a testi
szerelemben, közben
valaki Horatiust olvas föl.
Az arany középről prédikál,
általános röhögés, én
a pávatollat keresem, hogy
visszavonulhassak
hányni.
167
TEKNŐSÖK
Egyik idősebb mestere azt
kérdezte az öregedő tudóstól,
mért nevezi magát öregnek,
mi ez az öregségmánia.
Hiszen gyakran élőnek se érzem
magam, alig hallok, alig
látok, alig tudok járni.
De egy mágus a szeme
elé tett kristályokkal
helyrehozta a látását,
valami poroktól elmúlt
a fülcsengése, ebben
egy idős javasasszony
segített.
A járása miatt egy távoli
szigetre kellett elhajóznia,
ott megkérdezték, fél-e
attól, ha kettéfűrészelik,
kiveszik a fájó csontot,
és betesznek a helyére
egy kis teknőspáncélt.
Mondta, hogy fél, de nem hitte,
hogy szó szerint gondolják.
Meggyógyult, és ettől kezdve
Athénban, ha leült a fűbe
az Akropolisz alatt, a teknősök
köréje gyűltek, és együtt élvezték
a fény és az árnyak játékát
órákon át.
168
169
AZ ISMERETLEN TANÁR SZOBRA
A halottakban sokáig bízott,
de ahogy egyre több barátja
és ellensége állt át abba a táborba,
öregedni kezdett. Nem mintha
az öregedés mindenre jó megoldás
volna.
Az élőkben sokáig nem bízott,
azt hitte, ismeri őket,
csak azért, mert a rossz oldalukról
már ismerte.
Aki a rossz oldalamról ismer,
félreismer, félismeretet
dupláz meg, pedig inkább osztania
kéne, amit gondolok, még ha
tévedés is, sőt akkor leginkább.
Aki nem veszi észre, hogy
félreismer, nem is rám
kíváncsi, hanem magára,
gondolta az ismeretlen
tanár.
Aztán egy halott tiszteletére
állították föl az ismeretlen
tanár szobrát.