Bene Zoltán

VOLNA

2014 január

VOLNA

Úgy élte az életét, akár folytonos és párhuzamos ukróniákat. „Mi lett volna, ha…”–sztorik, egymás melletti univerzumok, lehetséges világok éledtek benne, ahol könnyedén vagy kínnal, de mindig élni tudott. A szerencse sem kerülte. Megnyerte az öttalálatost, s attól fogva a gazdagok gondtalan világában lebegett. Peru dzsungeleit járta. Sikeres zenész volt, hetente többször lépett közönsége elé klubokban és arénákban. Olimpiát nyert, több számban is. Színdarabjait számos hazai és külföldi színház játszotta. Mikor a tükörbe nézett, tucatnyi tekintet meredt vissza rá. Mindegyik mélyén ott bujkált, mégsem találta egyikben sem önmagát. Nem szeretett tükörbe nézni. Szakállt növesztett és rövidre nyíratta a haját. 

eksztatikus elragadtatásban

Mialatt a munkahelyére buszozott, bemutatták egy filmjét, a nézők eksztatikus elragadtatásban hagyták el a mozi épületét, ő a karzatról figyelte a lelkesült tömeget, tűnődve. A busz zötyögött alatta. Mi lett volna, ha filmrendezővé válik? Pusztán a „ha” szót kell elhagyni, somolygott ki önmagából a reggeli város salétromos házfalaira. 

Történetek tucatjait élte meg minden nap. Egyik alternatív jelenből átsétált a másikba, onnan egy harmadikba, negyedikbe. Itt sportolóként, ott íróként jelent meg, amott színész volt, másutt tudós. 

Amellett, hogy ő maga kiváló volt, majdnem mindegyik térben és időben, amelyben élt, igaz barátokra számíthatott. Egyetlen sík jelentett kivételt: amit a földhözragadt gondolkodás realitásnak nevez; a „mi lett volna, ha” világán kívüli világ, ahol a tükör egyetlen arcmást tükröz, ahol a „volna” csupasz eshetőség marad, melyet megragadni és elszalasztani egyre megy. Ám az igaz barátság fényéből ebben a világban élő barátaira is vetült néhány erőtlen sugár. 

John George Brown: Kölcsönös csodálat, wikimedia.org

Ha más nem is, ő tisztán érzékelte ezt, valahányszor találkozott a cimborákkal. És ettől szebbé váltak a házak falán a reggeli éles napsütésben kirajzolódó salétromfoltok is. 

S akad itt még valami. Valami lényeges. 

kínos volt

Hosszabb-rövidebb ukróniái közül egyetlen egy húzódott végig az életén következetesen, makacsul. Mondjuk ki: hűségesen. Tizenhat éves korában kezdődött. Szavalóversenyre küldték, ott látta meg a nagy szemű, fekete hajú lányt. A verssel végül nem állt elő. Kínos volt a részvételt az utolsó pillanatban lemondani, makogva keresni mesterkélt indokokat, mégis meg kellett tennie, mert tudta jól, hogy képtelen másra koncentrálni. Csakis a szépséges arcra, a fekete hajra, a mélybarna tekintetre, a kecses alakra. Mikor a lány következett, feszülten figyelt, s a nevét – Réka – magába szívta, akár szivacs a folyadékot. 

Hazafelé menet azon tűnődött, mi lett volna, ha a verseny végeztével odamegy Rékához, és valami banálisat mond neki. Szép az idő; érzéssel szavaltál; csúnya ez a terem, nem illik a költészethez – vagy valami hasonlót. Ki is választotta az egyik sablonmondatot, elmondta a lánynak, és Réka meg is értette pontosan. Válaszolt. Attól fogva együtt éltek. Mikor zenész volt, a lány büszkén figyelte a színpad mellől, mikor tudós, mikor filmrendező, Réka mellette állt a díjak átvételekor, amikor sportoló, a lelátóról, elkülönített díszpáholyban szorított érte. Minden ukróniát átitatott, egyszersmind összekötött a jelenléte. 

John George Brown: Utcai gavallérosság, wikimedia.org

Csak a „mi lett volna, ha” világán kívüli világban nem szólította meg egyetlen egyszer sem a lányt. Húsz év telt el, s ő mindig tudta, mi történik Rékával, de soha nem kísérelt meg kapcsolatot teremteni vele. Az egyetemi bulikban néha a közelébe sodródott, beszívta illatát, hogy aztán a „mi lett volna, ha” világában tovább élvezze. Miután befejezték tanulmányaikat, úgy intézte az életét, hogy ne kerüljön el a lány közeléből. Kétutcányira lakott tőle, egy munkahelyen dolgoztak, jóllehet egészen más munkakörben. 

meghátrált

A „mi lett volna, ha” világán kívüli világban a szavalóverseny után tizenöt évvel adódott újabb lehetőség az ismerkedésre, ám ő meghátrált. Réka beszállt a liftbe, amelyben utazott. Meg kellett volna szólítania, mondani egy banálisat. De ő inkább kiszállt a következő emeleten. Elmenekült, még egy köszönést sem mormolt. Soha nem derülhetett ki, hogy mindez a véletlen játéka, vagy valami más. De nem is kellett kiderülnie. A létezésnek azt a módját, ahol van feltételes mód, sohasem tartotta igazinak. 

Egyik reggel, mikor a fürdőszoba sarkába száműzött tükörbe pillantott, a hemzsegő ábrázatok mögött Réka arca bontakozott ki a párás semmiből. A tucatnyi szempár közül kizárólag a lány tekintete talált rá, a többiek sunyin kerültek minden kontaktust. Hosszan nézték egymást, komolyan, súlyosan. A jelenlétet tisztán érezte. A falak pórusian keresztül mintha zsenge tavaszi szellő fújdogált volna.

felső kép | John George Brown: Ábrándozás, wikimedia.org