Voigt Vilmos

ÚJVIDÉKEN

1994 szeptember

ÚJVIDÉKEN

Régebben többször jártam erre. (Vagy voltam itt – nem tudom, melyik a pontos kifejezés.) Idén kétszer csöppentem ide.

Márciusban, amikor az első napsütéses tavaszi óra felváltotta a szöszmötölő esőt, még köd volt a folyóparton, nem is lehetett kiülni a padokra – csak öreg, nyűtt ruhás és borostás emberek merészkedtek arra; réges-régi újságokat fújt körülöttük a szél, gyűrten; meg fehér teniszcipős fiatalok ölelték egymást álltukban; sudár, ápolt és mégis céltalannak mutatkozó ifjúság, esténként a diszkók bejáratához, lépcsőihez gyűlnek, belülről (legtöbbször alulról, hiszen lépcsők vezetnek a pincékbe, bolthelyiségekbe, vagy ki tudja hova?) elég határozott a fény és kemény a hangok hívogatása, mégis csak kint állnak, beszélgetnek, nem suttognak és nem is susognak; amikor már leszáll a homály (nem mindegyik lámpa világít az utcán), szó nélkül elindulnak hazulról, hogy nagyon fontos dolgokról hallgassanak; nyurgán támaszkodnak a falhoz; korlátokra, lépcsőkre, ablakbeugrókra ülnek, és állnak a megállókban, ahová szinte sosem fut be az autóbusz, amely mégsem zsúfolt, mint régen; most alig utaznak rajta – kivilágított térben a nem-is-olyan-sok csomagos közönség –, maguk is csodálkoznak, hogy ma egyáltalán jött jármű, és oda megy, ahol megint megváltozott az utcanév, megint üres a kirakat, vagy hirtelen megtelt sok mindennel: százféle parfüm, aranyos báli cipő, malter, hajókötélből és őszi műfa-műlevelekből kirakati dekoráció: elegáns és negédes, fojtott és morbid; a virágüzletek későig tartanak nyitva: szépek a valódi (és a nem valódi) virágok, sok a koszorú, és az örökmécsre meg síri gyertyaházra emlékeztető, piros (borpiros) műanyag tartók, tetejükön fémcsipkés koronákkal; a hullámvonalak és keresztek olyanok rajtuk, mint a sakk- vagy kártyafigurák díszített vonalai: minél stilizáltabbak, annál ismerősebbek meg valószínűtlenebbek – van ilyen korona? van ilyen sírmécses? van ilyen virág? –; tehát márciusban.

valahol háború dúl

Miért is félnék? Okom volna rá: itt valahol háború dúl. Olyan kevés az autó az utcákon. Idejövet a földeken a tüzelőnek kivágott fák csonkjai. Kézzel vetnek, húznak valami őseredeti szükségekét. A főtéren a nagyüzlet ajtajára kartonpapírra írták ki, hogy van tej. A híradóban fényesre törült ágyút mutatva agitálnak a hadikölcsönre. Nincs szotyolaárus az utcán. Keshedt („sokkal jobb napokat látott”) elegáns öltönyű úr (nyugdíjas-riadt tekintettel kel át az úttesten, még mindig a száguldó autóktól – vagy ki tudja, mitől – félve) két papírzacskóba is kér pattogatott kukoricát. Mérlegeli a súlyát. Elegendő-e holnapra is bendőtöltőnek? Ha megkérded, hol lehet itt enni, mindenki kitérő választ ad. „Egykor … akkor … régen … házasságunk napján … diákkorunkban …” Otthonról hoznak kenyeret, pogácsát. Büszkék arra, hogy tiszta az utca, a levegő, és hogy pénzt lehet váltani. Ötödszörre sikerül – munkaidőben – a hanglemezboltba bejutni. Addig az ajtón az örökkévalóság lila színű arkangyali pecsétje: „Rögtön jövök”. Valószínűtlenül hosszú és széles szalagon, mintha csomagszállító vagy redőnyhúzó heveder lenne, kutyát sétáltatnak a tartományi székház bejárata előtt. „Eladó”. Ó, nem az, nem a gazda, nem is a jószág: a hevedernek is jó póráz. Miért félnék?

Kétszer is megnézem, mi mettől meddig van nyitva. Hol köszönnek. Látok-e ismerőst? Alig hiszem, hogy vissza tudok utazni. Pénzt váltanak a rendőr orra előtt a főtéren.

Májusban hóförgeteg: a vadgesztenye, juharfa, hársfa gyapotja lep el. Sok-sok levél. Megnőtt a gaz, csípőig ér mindenütt. Kutya legeli, kismacskák és aranypántú cipős, aranypántú szoknyás cigánylánykák ülnek benne. A megnyírt (!) sövény hajlatába bújtak, de nem a járókelőket lesik. Várnak valakit? Sok mindent kimeszeltek. A legtöbb fényreklám világít. Talán minden tizedik autó mozog. Megint nőttek a fiatalok. Megint tisztára mosott, vasalt a ruhájuk. Megint ápolt a hajuk. Még több illatszer, még több cigaretta. Még több italos üveg a kirakatokban: drágák, sokfélék, nem veszik. Aranyat, tört aranyat is vesz viszont a nemesfémműves; kirakata üres, rács sincs rajta, csak ez a kiírás. Állítólag most már nem lehet pénzt váltani. De van fagylalt: tíz edényből – egyszínű. Anyák és nagynénik harcolnak gyermekeikkel (vagy gyermekeik ellen?): nem szabad! nem veszünk. Az út szélén még nem idős ember támaszkodik a fának. Egyik lábát felhúzza. Pihen? Fájdalmai vannak? Nem részeg, mintha nem is lenne bolond. Elveszítette valakijét? Egyre több autós kérdezget utcákat, házakat, megszűnt üzemeket, szervezeteket. Kánikula. A letekert ablakokon át igen udvariasan kérdeznek. „Nincs, nem tudom, nem dohányzunk”.

ahol egykor laktam

Talán már nem is félek annyira. Vagy nem tudom, mitől félhetek? Teniszeznek, szépen, a szükséges dresszben. Pedig túl meleg van ehhez. Az égen, a megszokott légifolyosón repülőgépek páracsíkjai. Mindig azt lehet hinni, összeütköznek, pedig szintjük és idejük is más. A szocialista realizmus épületei még megvannak. Koszosak. Kis, ideiglenesnek tűnő pavilonokban árusítanak. Van kivi is. A sugárutat a régi utcákra ferdén rácsapva tervezték, így mintha tortaszeletben járnék. Ferdén csúszik elém az utca, ahol egykor laktam; itt volt, mégis alig találom, pedig ma is engedélyezett neve van. Szamarat vezetnek keresztül rajta. Nem baj, hogy nem lehet bezárni a ház ajtaját, nem baj, hogy minden apró nesz áthallatszik a szomszédból. (Nemcsak a fürdőszoba, a zongora, hanem az étkezés is – a televízió sohasem.) Nem baj, hogy szúnyogok lepik el a várost, idén nincs repülőgépes (vegyszeres) irtás. Amit nem tudok leírni, nem biztos, hogy félelmetes. Itt mindig hangosan beszéltek, ám ez nem kiabálás vagy veszekedés. Mindenki más után érdeklődik: mikor és kivel, miért és milyen (anyagi) alapon? Sokkal többet tudnak, mint amit tudni lehet, mint ami van, mint ami a biztonsághoz kell. Biciglin (itt így mondják) drótkalitkák: két fehér galamb az első kerék fölött. Papagájok a hátsónál, és ugyanitt, külön egy fehér egér. Megáll a kerékpáros, veteránsapkáját hátrébb tolja: „Nincs szívem kinyitni az ajtócskájukat és kiereszteni őket”. Nem nekik való ez a város: megijednének.

Sokfelé külön kerékpárút kanyarog az úttest és a járda között. Alig használják, pedig mindenféle tárolóban sok a kipányvázott kétkerekű. A nagy házakban az emeletekre viszik a kerékpárokat. Ott a lakás ajtaja előtt vannak, biztosítva, leláncolva, lelakatolva. Az élet mégis az utcán zajlik: minden második rostonsütő már nyitva, kóbor állatokra találni a környékükön.

ha visszajövök

Miért kellene félnünk? Minden sokértelmű az életben. Nemcsak a város életében, másutt is. Még meg sem indult a cselekmény. Még azt sem tudom biztosan, eposz lesz-e vagy komédia? Felépül-e a két emberöltővel ezelőtt felrobbantott híd? Azt sem igazán érzem, hogy már negyedszázada első látogatásomnak. Mennyi minden nem történt meg azóta! A múltkor felásott gödröt a ház előtt beszórták homokkal, de még nem fedték be. Két oszlop között feszülne egy vékony szalag, jelezni az akadályt, ám az egyik feldőlt, és éppen kifelé, ahol járnak. Minden ilyen: elkezdték a gödröt kiásni, az érdemi munkát be is fejezték. Még sincs vége, nem került minden a helyére. Persze a feldőlt, kifordult oszlop magával ránthatta volna a másikat is, de lám: áll, végzi a dolgát. Vajon, ha visszajövök, itt lesz-e még? Ki lesz itt még? Visszajövök-e még? Talán nem is a felelettől, a kérdésektől félek. Este van, a virágszirmok és barkák havazása már elállt. A rostonsütők előtt támaszok, lócák, padok. Ha nem is sokan, de élnek ott emberek. Beszélgetnek, esznek, van aki előtt fél pohár víz. Különösen napnyugta után messzire száll a sült hús illata.

kép | jumpstory.com