Kámán Balázs

VIZIT UTÁN

2006 március

VIZIT UTÁN

A délelőtti nagyviziteket csakis a szertartás kedvéért kellett előadni, s még aki fanyalgott – mondjuk: én –, az is engedelmesen alakította a korának, pozíciójának megfelelő szerepet. Elöl vonult a nagyfőnök – osztályvezető főorvos, címzetes egyetemi tanár, az orvostudományok doktora, és így tovább –, félig-meddig mellette a nem osztályvezető főorvos – csodálatos érzékkel valahogy végig oldalazott, készségeskedve magyarázott, s így jól érzékelhető maradt a kettőjük közötti rangkülönbség: majdnem főnök volt ő is, miközben minden mozdulatával –mimikájával, egész személyiségével a hierarchikus rend dicsőségét hirdette és örökérvényűségét példázta nekünk. A két idősebb, kövér ember mögött két adjunkusnő: egyik szikár-inas, sötét hajú, másik szőke, alacsony, holdvilágképű, aztán következtem én és a nálam pár esztendővel idősebb, de ugyancsak frissen szakvizsgázott doktornő, aki az egyetem előtt nővér volt ezen az osztályon. Többnyire velünk egy sorban jött a főnővér, kemény kartont és írólapot tartott maga előtt, ahogy relikviákat, kegytárgyakat, vagy temetésen kitüntetéseket hordoznak bársonypárnán. Minden kórteremnél előre kellett mennie, hogy az esetleges kinyilatkoztatások tanúja és feljegyzője lehessen, ám ahogy a főnök jelezte, hogy valahol végzett, ő visszamaradt, hozzánk csatlakozott, a folyosón tisztes távolságot tartott a nagyobb méltóságoktól, hogy egy perc múlva, a következő ajtónál megint kilépjen, előre siessen. A menetet egy-két kedvetlenül vánszorgó vagy alázatos ápolónő zárta. A takarítónők a vizit előtti fél órában háromszor is beszaladtak egy-egy kórterembe, kifulladt hírvivőként jelentették, hogy hamarosan jön a nagyvizit, kivittek egy kacsát, az ágy mellől felvették és az éjjeliszekrénybe tették a papucsokat, vagy csak zaklatottan körbenéztek: emberek és tárgyak annak rendje és módja szerint felkészültek-e a ceremóniára. Az osztályvezető szobájától indultunk. A nagyfőnök mindig előretekintett, a folyosón várakozókat mintha nem látná, a gyanútlanok és tapasztalatlanok köszönését sem fogadta, és a nem osztályvezető főorvos – nyilván szentül hitte, hogy ennyi már kijár neki – követte a példát. Ha egy aggódó hozzátartozó leste, mikor kaphat őszinte vagy vigasztaló szavakat, ha kora reggeltől a folyosón gubbasztott, és rajongó hittel vetette volna magát az orvoscsoport elé, az egyik adjunktusnő elterelte – „később, kicsit később” –, s a feleség, férj vagy felnőtt gyerek vissza- és összehúzódott, bocsánatkérően bólogatott, leereszkedett arra a fehér műanyagszékre, amin addig is üldögélt, senki nem vádolhatta türelmetlenséggel, bizonyára legtitkosabb reményét is, hogy a nagyvizit után csakugyan szót válthat a főorvossal, sikerült zavarosan gomolygó ábránddá szelídíteni.

Jean Dubuffet: Hely az ülő embernek, Yann Caradec, flickr.com

Senki sem követelte, nem is várta, hogy a menet végén lépkedők mind befurakodjanak a kórtermekbe. A négyágyasakban el se fértünk volna. Az ajtóval szemközt ablak, kétfelől, a fal mellett két-két ágy, éjjeliszekrény, a középen maradt sáv legfeljebb másfél méter – az egyik négyágyasba helyezték aznap reggel N.-t. Az ajtóhoz közelebb eső, bal oldali ágyon ült – a fehér köpenyes hátak azért engedték valamelyest látnom, mert inkább ült, mint feküdt. A pizsamájára vastag frottírköpenyt vett, a takarót is magára húzta, a párnát hosszában az ágytámlának döntötte – nem az arcán vagy a tekintetén, hanem a testhelyzetén érződött, hogy ellenségesen várakozó, gyanakvó megfigyelő. Nem volt elesett. Nem tűnt haldoklónak. „Jobb a közérzete?”, kérdezte rábeszélően a főorvos, és N. megrántotta a vállát, dörmögött valamit. „A család tudja már, hogy itt van?”, ezúttal érthető volt a válasz: „Nincs családom. Senkim sincs.” A főorvos bólintása mintha a beteg vállrándítására rímelne. Pillanatig dermedt csönd, aztán anélkül, hogy a többi ápolthoz fordultak volna, kijöttek. Mi kicsit hátráltunk, hogy kiléphessenek és a főnővér becsukhassa az ajtót. Tudtuk mind, hogy az ötvenéves, nagyon sovány, már sárga férfinak hasnyálmirigy-rákja van, és a kórházban csak a viszonylag civilizált és kevésbé fájdalmas halálhoz segítjük. Délután bementem N.-hez. Egyenesen hozzá. Fontoskodva vizslattam a lázlapját, megfogtam a csuklóját, megtapogattam a hasát. A semmitérő mozdulatok közben legalább megkérdezhettem: befáradna-e a vizsgálóba. Még felkelt. Bejött – talán az volt az utolsó útja, másnap már ágytálazták, és egy héttel később meghalt –, engedte, hogy improvizáljak, bár ahogy fölényesen kijelentette, „először is megkérdezi, sokat ittam-e”, magabiztosan érzékeltette, hogy övé a kezdeményezés, s hogy egykönnyen nem adja fel a játszmát. Szemében a vizenyős, fényt tompító sárga sem követelt szánakozást. „Feleslegesen kérdezném. Tudom”, mondtam, és nemcsak kihívóan néztem rá vissza, de egy töredékpercre, mit tudom, öt vagy nyolc, vagy akármennyi másodpercre úgy találkozott a tekintetünk, úgy kapcsolódott össze, mintha ettől a találkozástól az életünk, sőt a világegyetem léte függne. Feltűntünk egymásnak.

Jean Dubuffet: Az ünneplés, Sharon Mollerus, flickr.com

Hogy csakugyan képesek voltunk-e mindketten és egyszerre megvillantani azt a kópés mosolyt, amire emlékszem, vagy film- meg olvasmányélményeimet is hasznosítva képzeltem csak, és valójában nem volt, már nem lehetett semmiféle derűt vinni abba a jelenetbe, nem tudom. Szerencsétlenül mégiscsak mondtam valamit az imponáló tartásáról, erejéről, s hogy éjszaka ügyeletes vagyok, ha úgy érzi, bármiben segítségére lehetek… Talán nem érvénytelenítettem az összevillanást, noha keményen biccentett, és megint olyan ellenségesen, gyanakvóan nézett, ahogy délelőtt az ágyáról figyelte az élet utolsó figuráit, a többiek alakoskodását és igyekezetét.

Én adtam be neki az első és azt hiszem, az utolsó morfiuminjekciót.

Az EGY EMBER, AKI FELTŰNT NEKEM című összeállításból
felső kép | Jean Dubuffet: Solario (portré), Yann Caradec, flickr.com