VÍZIÓK KORA
Századvégi séta Adyval [1998 március]
„Ki az én sorsomat ellopta,
Láttam,
Nipponban vagy Amerikában…”
Ebben az Adytól kissé szokatlan álom-versben (A sorsom ellopója) a sikerben fürdő, erőtől duzzadó vendéglátó, a megszemélyesített „másik” láttán a szánalomra méltó költő-szereplőn végigfut az érzés, hogy akár ő is lehetne „Ifjú gazda s nem koldus vendég” –, de aztán némán és titokban kereket old, menekülve maga elől, de legfőképpen a problémától: ha ő igen, én miért nem?
A manapság Japánra vagy az Egyesült Államokra függesztett tekintet is már eleve az esélytelenek tompaságával csillog, az ifjú gazda szerepét eljátszhatatlannak látva, beletörődve félperifériás helyzetünk, a „magyar ugar” „realitásaiba”. Maradt-e egyáltalán értelme „átálmodni magunkat a másba”? A választ keresőket letaglózó furcsa, különös és kegyetlen ellentmondások közül ezúttal egyetlenegyet veszek szemügyre.
soha nem látott lehetőség
Az „információs korszak” elnevezéssel fémjelzett világtörténelmi léptékű társadalmi-gazdasági szerkezetváltás valódi tartalmai (kultúrakötöttsége, tudás-intenzív volta, tömegesen „megtermelhető” kreativitásigénye) soha nem látott lehetőséget kínálnak Magyarország számára, amely e kihívás természetéhez remekül igazodó, sajátos és évszázadok alatt kiformálódott társadalmi-kulturális talapzattal rendelkezik. Miközben azonban egészen páratlanul egymásra találhatna a külső esély és a belső képesség, az elmúlt 8-10 év alatt éppen a kihívásra felelni képes legalapvetőbb területeken (oktatás, tudomány, kutatás-fejlesztés, kultúra) vált tendenciaszerűen szembetűnővé a meglévő adottságok fokozatos leépülése/leépítése, a gyorsuló pozícióvesztés.
Hogy e mögött az országot egy új nemzetközi munkamegosztásba betagoló és ennek során saját érdekszempontjainak képére formáló nagyhatalmak, illetve a mindinkább hozzájuk hasonlóan viselkedő multinacionális óriásvállalatok tudatos vagy ösztönös programja áll-e? Netán a választási ciklusok rövid távú öntőformáira szabott hatalom időszakos birtoklásának, megszerzésének vagy megőrzésének igézetében távlatot felejtő kormánypárti és ellenzéki lumpen-politika? E kettő együtt, sajátosan összekapcsolódva? Vagy még mélyebb „korjellegzetességeket” keressünk? Ezúttal ne firtassuk, vegyük inkább szemügyre, hogy melyek az új információs idők új dalai, és hogy valóban olyan-e a helyzet, hogy még a „magyar Messiások” sem tehet(né)nek semmit.
Víziók minden mennyiségben
Vizionárius kormány, látomásos menedzsment – ha pár évvel ezelőtt még komolytalannak tűntek is ezek a fogalmak, mostanra elfoglalták méltó helyüket a politikai és vállalati tervezés eszköztárában és irodalmában. A „vízió” az elmúlt években született stratégiai dokumentumok legfelkapottabb címszava vagy álcíme, Szingapúr „intelligens sziget”-víziója óta többek között amerikai, japán, finn, indiai, afrikai, ausztrál, brazil kormányzati szakanyagokban, nemzetközi szervezetek (UNESCO, APEC stb.) dokumentumaiban bukkan fel tucatszám. A vízió mint „hivatalos műfaj” elterjedése mögött az előző évek több, egymással összefüggő fejleménye húzódik meg.
Az a félelmetes erejű integrációs mozgássorozat, amelynek a számítógép-vonzáspont körül a távközlés, a média, az információkereskedelem és a kiemelt alkalmazói területek, illetve tudásvilágok összeolvadása lett az eredménye, a tervezési-irányítási módszerek és intézmények gyors átalakulását is magával hozta. A korábban önállóan (tárca- vagy szakintézmény-szinten) kezelt részpolitikák (oktatás-, tudomány-, kutatás-fejlesztés-, tájékoztatás-, kultúr-, emberi erőforrás-, hírközlés-politika stb.) egyetlen nagy gyűjtőmedencében futottak össze.
Mind több helyen alakult ki átfogó „információstratégia”, illetve „információs társadalom-politika”, amely már jóval túlmegy az egykor divatos „ információpolitikán” (a nemzetek információgazdálkodásának tervezésén), „információs iparpolitikán” (amely a nemzeti info-ipar versenyképességének fejlesztésén fáradozik) és „informatikai stratégián” (amely az informatika eszköz- és technológiavilága felől közelít a társadalom különböző alrendszereihez).
bűvös és hagyományos háromszög
A világon ez idáig készült mintegy két tucat információstratégiai dokumentum átrendezi a hagyományos prioritásokat: elérendő állapotok, megteremtendő készségek és adott jellemzőkkel leírható új generációk igénye felől „osztja ki” a feladatokat a korábban önálló és sokszor elszigetelt területeknek. Evvel – Gerd Gerken szavaival – a „cselekvési minták célnormájává a kívánt jövő válik”, és nem az alkalmazkodás-problémamegoldás-káoszmenedzselés bűvös és hagyományos háromszöge. Mindez szorosan összefügg a tervezési távlatok meglepő átalakulásával. Minél inkább gyorsulnak az információtechnikai forradalom gerjesztette változások a gazdasági-politikai-társadalmi élet egyes területein, annál inkább válik módszertanilag elkerülhetetlenné a közeljövő feladatait időben még távolabbi célokból levezetni.
A (nemzeti) programok tehát mindinkább a vízióból és nem a pillanatnyi „esélypontok” fantáziátlanul rövidlátó, óvatos mérlegeléséből születnek („Szabad készítni arasznyi jövőket”). A nagy látomások ma leginkább 20-25 évről szólnak (2015 és 2020 a leggyakrabban felbukkanó évek, de például létezik egy immár húszéves, 2050-ig szóló japán vízió is), nagyjából 5 éves „lebontási” ciklusokkal. Akár versenyelőny-megtartásról, illetve fokozásról (USA, Japán, Svédország), akár felzárkózásról (Malajzia, Brazília, India, Vietnam) van szó, a víziók szerkezete hasonló. Két-három kiemelt távlati cél mellett az azokat aktualizáló társadalompolitikai feladatok, az ezekhez igazodó (információ)technológiai fejlesztések, illetve óriásprojektek, s végül a vízióban előírtak végrehajtására hivatott vagy létrehozott szervezet működésrendje.
A nemrég Magyarországon is megfordult Mahathir Mohamad és országa, Malajzia különösen jó példája a bátor információstratégiai tervezésnek. Az 1991-es „Az előre vezető út” címen megtartott, fejlett országokhoz való felzárkózást meghirdető és szinte azonnal Vízió 2020 néven elhíresült beszéd óta a program töretlen lendülettel halad a szkeptikusok és ellendrukkerek sorfala között.
Miközben sokan a világ legnagyobb ikertornyát, a Kuala Lumpur-i Petronas Towert, valamint a világ legnagyobb hídjának és high-tech parkjának (az ún. Multimédia Szuperfolyosónak, benne a papírmentes ügyintézést lehetővé tévő kormányzati negyeddel és az „intelligens repülőtérvárossal”) a terveit talmi dicsőségkeresésként értékelik, elfeledkeznek arról, hogy az országban szép lassan valóban világszínvonalú infrastruktúra formálódik. Aki a képzett munkaerőt kéri számon, valószínűleg nem tudja, hogy évente 60 ezer malajziai diák tanul a legjobb angolszász egyetemeken – és ennek a fele állami támogatással – a húszmilliós ország következetesen vállalja az elsősorban emiatt előálló költségvetési hiányt is. A modernizációs ütközetbe magabiztosan bocsátkozó Malajzia példája tankönyvbe illően illusztrálja, hogy a vízióhoz nem megzavart érzékekre, hanem éppenhogy eltökélt stratégiai gondolkodásra – a vízió valóra váltásához pedig elsősorban nem pénzre, hanem szemléletre, politikai figyelemre, prioritásokra van szükség.
És mi? Gondolhatunk-e csodaszépet? (Nem ezerszer, mint a Hortobágy poétája, elég volna csak néhány alkalommal.) Vagy temessük el a nótát? Káromkodjunk, fütyörésszünk? Nagyon messze van még 2020?
tömeges műveltségigény
Számoljunk vissza… Ha 1999-ben elindulna az információs írástudás (information literacy) tanárainak főiskolai-egyetemi szintű képzése, éppen 2020-ban fejezné be felsőfokú tanulmányait az első korosztály (sorai közt legkisebb lányommal, Lili Margittal), amely iskolába lépése pillanatától (2003) az információs korszak tömeges műveltségigényének megfelelő oktatási-képzési-tantárgyi szerkezettel találkozik. Ha 2000-től a világpiacon is versenyképes tudásspecialistákat kezdenénk nappali tagozatos formában „előállítani” az egyetemeken, a szakmai sikereikből fakadó járulékos jövedelemtermelő-presztízsnövelő-piacbővítő spirál a jövő évezred második évtizedében kezdene kirajzolódni. Ha evvel egy időben a „kultúraipar” néhány nagy hagyománnyal rendelkező területén (zeneművészet, filmezés, tradicionális „magyar” sportágak szakmai infrastruktúrája stb.) tudatos és stratégiai fejlesztési programok indulnának el a magas szintű tudások tömegesítése érdekében, ezek nagyjából 10-15 év kihordási idő után hoznának termést, áttételeik révén számos érintkező területre gyakorolva jótékony hatást.
Mindez sziszifuszi szervező és előkészítő munkát, elegáns döntésekig jutó politikai szférát, összehangolt fejlesztéseket, tartós figyelmet és kellő anyagi-erkölcsi támogatottságot igényel a kiemelt programoknak – Magyarországot nem elég „kitalálni”. Egy mégoly belevaló jövőkép sem elég. Ötlettel tele lehet a padlás, de mihez képest és mit kell most és majd tenni? Vízió kell tehát, amely e jövő alakíthatóságában hisz.
délibábos csodavárás
Tudjon mindent, amit egy víziónak tudnia kell: tekintsen messzire, írjon elő feladatokat, és tartson igényt azok teljesítésére. Ne hagyja, hogy tárca-, párt- és lobbi-részérdekek altassák, lehúzzák, befedjék a lényegét. Ne törődjön egyensúlyteremtésbe belerokkanó kormánnyal, kisszerű ellenzékkel, tekintsen túl a választási ciklusok közti néhány éves távolságon, a hatásköri házi feladata fölé görnyedő percembereken. Vagy nyújt számunkra történelmi esélyt az információs társadalom, a tudástengelyű gazdaság, és akkor a vízió egy racionális kitörési kísérlet irodalmi forgatókönyveként megszülethet, s életre kelhet generációk céltudatos aprómunkájával. Vagy nem nyújt, és akkor tényleg hiába „mindenha” szándék: bekövetkezik az a furcsa helyzet, hogy a magyarság szellemi nagyhatalommá válását és az ezen keresztül elérhető előnyök megszerezhetőségét hirdető Bessenyei György, Bolyai János és Magyary Zoltán (nagyjából kettőszáztíz, száznegyven, illetve hetven évvel ezelőtti) vízió-hagyatéka pontosan akkor hull ki az Idő rostáján, amikor megvalósulásukhoz éppen megérnének a szükséges feltételek. Csakhogy a kérdés ebben a formájában nem eldönthető – a leggondosabb világrendszer-elemzés végeredményéből is ugyanúgy fakadhat délibábos csodavárás, mint esélytelenségbe beletörődő fatalizmus. Az ebben a helyzetben egyedül elfogadható erkölcsi-politikai pozíció kiindulópontként feltételezi a reális esély meglétét, hogy mozgósíthassa és összekapcsolhassa a teremtő energiákat. Az ipari korszak zárt és fülledt beltengerei helyett irány a végtelen infóceán: sarkunkban a matrózprófétákkal hajózni (és vizionálni) kell.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Óceánt mégis elérem.