VÍZI JÁRTASSÁGI
2012 április
Kéri Jenő vacogva állt a Duna vizében. A bokájáig ért, nem volt veszélyes, csak hideg. Három rendőr vigyázta minden mozdulatát. Ezt túlzott elővigyázatosságnak érezte, hiszen egyedül volt a parton.
A többiek nem jöttek el. Ilyenek az emberek! Otthon maradnak. Érthető. Ő is jobban szeretett az aszfalton mozogni, szárazabb és nyugodtabb közlekedés, mint ez a vízi. A törzsőrmesterek tenyérnyi asztalt helyeztek el a part mellett, és két széket hármójuknak. Bizonyára úgy gondolták, egyikük állhat, nincs annyira hideg, hogy ne állhatna. Május van.
szánalmasan ágaskodott
Kéri a lyukat nézte, amit talán miatta fúrtak az asztal közepébe. A lyukat és a zászlórudat nézte. Pontosan belefért a kerek nyílásba. A fehér, háromszögletű lobogót nézte a „Vízi jártassági vizsga” felirattal – szánalmasan ágaskodott a fehér felhők felé. „Hát elkezdődött” – gondolta.
– Megpróbálnám újra! – súgta a vízi rendőröknek. – Múlt vasárnap nem sikerült.
A múlt vasárnapot kár volt szóba hozni. Az újrapróbálkozás magában rejti az első próbálkozás sikertelenségét, úgy lapul benne, mint valami elhullott madár. Törött szárnya örökre beléd csimpaszkodik.
– Navigare necesse est! – mondta még viccelődve, mosolyogva, hogy fellazítsa a hangulatot.
Ez végképp gyanút kelthetett, mert a zsaruk furcsán összenéztek.
– Mindenekelőtt igazoltatnunk kell – szólt az, amelyik állt.
Sportosan, lazán futott a stéghez, barna zakója belső zsebében tartotta a személyi igazolványát.
Aztán a jármű vízre helyezési kísérlete következett, és Kéri megrémült, mert majdnem belerúgott a ladikba. Csak a farát szerette volna kibillenteni a sárból, az eleje a Dunába ért. De hogyan kaphatna sportigazolványt olyan személy, aki belerúg a sporteszközbe? Milyen a viszonya a sportkörhöz, a sportcsarnokhoz, az atlétikához!? Másodszorra is bebizonyosodik, hogy alkalmatlan. Kiderítik, hogy az egészet a gyerekei miatt csinálja. Minek kellene neki a vizsga?! Semmi köze a folyami futamokhoz, és mindig is hiányzott belőle a versenyszellem.
a számonkérés
A gyerekek a távolabbi töltésen álltak. Egy tízéves fiú és egy nagyobbacska lány. Feszülten nézték a zászlót, és lélegzetüket visszafojtva kísérték a számonkérés minden mozzanatát. A szakszervezetis Rózsi néni azt mondta, hogy ha apjuknak meglesz a vízi jártasságija, akár minden vasárnap kölcsönvehetik a tanácsi csónakot, mert a hivatalnokok nemigen akarnak evezni.
„Soha nem látják meg a gyerekeim a Lupa-szigetet, Szentendrét, a vízicsirkéket a hullámokon, ha most sem sikerül a befordulásom. A befordulás sehogyse megy nekem… múlt vasárnap se sikerült, most se, semmikor nem fog. Ladikkal nem tudok befordulni! És mindig ezt kérik. Tölcséreznek. Azért van a tölcsérjük, hogy beleordítsanak: ‘Forduljon!’”
Legszívesebben beleugrott volna a vízbe. Ami egyszer nem sikerült, azt ő soha meg nem próbálta újra. Sem az egyetemi vizsgát, sem a kettős könyvelésit, sem a főigazgatói pályázatot, sem az aligazgatóit. A Sorsra hagyott mindent.
Kukkolta a Sorsát: egy óriási dög hal az. Homályos halszemmel messzire bámul és a semmibe néz. Semmit se lát, semmit se tesz, meg se moccan. Talán azért sem próbálkozgatott újra, mert úgy érezte, ilyen partnerrel nem is érdemes? Néha-néha sikkes kis Sorsokról álmodozott: angyalruhájuk volt, hosszú szoknyájuk, kezükben mérleg vagy tulipán.
Hirtelen megszédült. Perdült vele a csónak, arcába csapott a víz. Zöld báli ruhákban forgott a part, a hekusok eltűntek, a gyerekek ordítottak, egy augusztusi hullócsillag az orra előtt esett a Dunába.
Rosszullét? Sikerélmény?
Kéri Jenő megfordult.
– Már csak egy fényképet kérünk, hogy kiadhassuk az okmányt – mondta az egyik ülő rendőr.
A fényképen komoly volt. Határozottan nézett előre. Bizakodón.
Sajnos, amikor a nedves pecsétet rányomták, csak nagy, körvonaltalan pacninak látszott az egész.