Jámborné Balog Tünde

VIZAFOGÓ

2011 október

VIZAFOGÓ

A zivatar ahogy jött, el is ment. Látszólag semmi sem változott, minden ugyanolyan maradt, mint eddig, mégis mintha valamit hagyott volna maga után ez a gyors égiháború. Talán a leveleken megülő parányi vízcseppek tették, hogy megváltozott a világítás, ezektől lett élesebb a fény és keményebb az árnyék, de az is megtörténhetett, hogy kinyílt valahol egy rés, ami nem zárult be a kellő időben, átcsusszant rajta valami, aminek odaát kellett volna maradni, és ettől a világ más lett, mint eddig volt. Legalábbis azok ketten a csónakban – Decker Márton fia meg Viczkó Fercsi, a földije és cimborája – így érezték, mikor a nyugodtabb parti vizek felé kormányozták a hajót a tépett felhőrongyokkal vitorlázó enciánkék égbolt alatt, és nem tudtak nevet adni szorongásuknak. Mondhatná valaki: képzelődtek, ámde volt valami rémisztő a levegőben, és attól a valamitől kivert a szarszeplő minket, ahogy Decker Márton fia mesélte később Ilka nénjének, pedig egyikőjük sem volt ijedős gyerek, ő maga egy évet dolgozott németben, mielőtt behívták, a földije meg nem egy késelésbe torkolló kocsmai verekedést úszott meg, mire betöltötte a húszat; ez a helyzet azonban más volt, mint bármiféle nehézség vagy veszedelem, amivel eleddig találkoztak.

különös megvilágítás

A napsugarak ferdén, oldalról érték őket, és ebben a különös megvilágításban a színek eltűntek a tájból, akár otthon, a moziban, amikor csődöt mondott a technika. Játssza az eszik a gépész, vagy lement behajítani egy felest, morgott ilyenkor a Decker fiú, Viczkó Fercsi pedig, a cimborája, két ujját a szájába kapva éleset füttyentett, amihez a többi suhanc is csatlakozott, ám azonnal elhallgattak, amikor a szolgálatos rendőr feltápászkodott a hatóságnak fenntartott zsöllyéből.

Ahogy kiértek a sodrásból, Decker Márton fia felvette a csónak aljából a háló zsinórját, erősen a bal csuklójára tekerte – hányszor látta ezt a mozdulatot a nagyapjától! – két kézzel felemelte a harmonikára hajtogatott hálót, egy ólmot a szélén fityegő nehezékek közül a foga közé kapott, és miközben megpördült maga körül, egyetlen gyors, laza mozdulattal elhajította, majd úgy maradt ott hátratántorodva, karját a csodálkozás gesztusával széttárva, abban a pózban, ahogy otthon, a templomukban áll a szent püspök szobra az oltáron. Uramisten, hallotta Viczkó Fercsi suttogását, és sejtette, hogy a cimborája szeme is ugyanúgy kiguvadva csügg azon a hihetetlen látványon, mint az övé.

A villódzó, ezüstös fénnyel világító háló ugyanis – amit ebéd után emeltek el öreg Jován halászkunyhójából – ölnyire a Duna tükre felett lebegett, mintha röptében megfagyott volna félúton a hajó és a víz között, és belsejét csaknem teljesen kitöltötte az a halszerű lény, ami lustán elfeküdt öreg Jován toldozott-foldozott vetőhálójában. Majdnem fehér volt, és kinyújtózva hosszabb lett volna a hajónál; rövid, csőrszerű orrát, torkát, kopoltyúját bütykökkel teli páncéllemezek borították, háta tarajos, mint a sárkányé, két oldalán a farkáig csontbütykök sorakoztak, és hideg pillantását egyenesen rájuk szegezte.

jamborne2 2011 10

Salvatore D’Oro, flickr.com

Nem tudni, meddig tartott a dermedtségük; ők ketten a hajóban, a hal a hálóban, a háló a levegőben várakozott, talán néhány másodpercig, ám az is lehet, hogy órákra megállt az idő, a mutatók meg se moccantak a Decker nagyapától örökölt zsebórán. Bénultságuknak a készség elmerülése vetett véget, és egy ordítás, kapaszkodj; sohase tudták később tisztázni, hogy melyikük kiáltott. Decker Márton fia érezte a csuklóján megfeszülő islóg rántását, és csupán az mentette meg a vízbe zuhanástól, hogy a vastag zsineg rátekeredett a hajó orrából kiálló kampóra, ő meg, hogy lazult a szorítás, hanyatt esett a csónakban, és amikor magához tért, nem látott mást, mint száguldó felhőket a fejük felett.

Az ég már nem enciánkék volt, ahogy Gubik Mira vagy valaki más? – énekelte, hanem vasporszínű, a felhők meg eszement gyorsasággal rohantak visszafelé. A hal – mert minden bizonnyal hal volt a hálóban dekkoló lény, a legnagyobb mind közül, amit valaha is láttak – folyásiránnyal szemben, felfelé vontatta a csónakot, méghozzá az őt foglyul ejtő háló tartókötelénél fogva. Decker Márton fia megpróbált feltápászkodni, de Viczkó Fercsi visszarántotta, ne ugrálj te, várd ki, míg bekötözlek. Akkor hasított koponyájába a fájdalom, és ahogy odanyúlt, érezte a lucskot a feje alatt. A fenébe, morgott a másik, mégis ülj fel, hogy hozzád férjek, és miközben hajójuk változatlan sebességgel siklott a Dunán, trikójából és a csónakban talált spárgából kötésfélét rögtönzött társa vérző fejére.

csonttarajos hátak

Decker Márton fia erősen szédült, émelygett is. Jól bevágtam a fejem, alighanem agyrázkódást kaptam, gondolta, és hunyorgó szemmel körbenézett a hánykolódó hullámokon. A folyó szinte forrt, dagadt, csonttarajos hátak hasították a vizet, tüskés uszonyok meredeztek a cakkos hullámfodrok közül, halak százai, ha nem ezrei úsztak felfelé a Dunán. Néha felugrott egy-egy kapitális példány, megperdült, szaltózott a levegőben, hatalmas testéről millió vízcsepp záporozott szanaszét. Mindenik külön tükrözte a lemenő napot.

Otthon, a falujukban még járt a csorda, reggel kihajtották, este hazaterelték a teheneket, azoknak a mozgása volt ilyen egyenletes, ilyen hömpölygő, ilyen megállíthatatlan, mint ezeké az óriásoké, mert óriások voltak, három-négyméteresek, némelyik ennél is hosszabb, és kövérek, mint a disznó, tele a hasuk ikrával, ezt a Decker fiú azon szent pillanatban tudta, amikor meglátta a temérdek jószágot a folyóban, tudta, hogy ez az, amiről a nagyapja mesélt, aki az öregapjától hallotta – az meg az ő öregapjától –, ki tudja, hány emberöltőn át formálódott szájukon az emlékezés a Duna óriásáról, a királyi halról, amiből annyi vonult fel a tengerről minden őszön és tavaszon, hogy százával fogták ki a halászok kerítésnyi hálókkal, nehéz vashorgokkal; láncot, erős zsineget fűztek át a kopoltyújukon és vontatták őket hajóval a legközelebbi mészárszékig, ahol vöröslött a parti agyag a leölt vizák vérétől, piros erek csordogáltak vissza a mederbe, és a besózott halhúst szekérkaravánok hordták Bécsig, sőt, tovább, a bajor püspök és a francia király asztaláig, ahol előbb kiáztatták a sóból, azután készítették el fokhagymával, tiszta borssal, fekete vagy éles lével, urad ahogy kévánja. A Fekete-tengerről úsztak fel, fel, fel a folyón, sekély, köves-kavicsos medret keresve, ahol lerakhatták ikrájukat, millió és millió gombostűfejnyi gömböcskét, amikből kikelt a tokhalak következő nemzedéke, mindaddig, amíg el nem gátolták a Dunát, a zsilipeken azonban – bármily erős késztetés űzte is őket a folyón felfelé – a legelszántabb óriások sem tudtak átkelni.

jamborne3 2011 10

Jamie McCaffrey, flickr.com

A látvány lenyűgözte őket, de mindketten érezték, hogy valami nem stimmel benne. Évtizedek óta nem láttak tokhalat a folyón, még egy akkorkát sem, mint a kisujjam, és az öreg halászok, akik Komáromtól Orsováig évről évre előszedték islógból kötött vizahálóikat, araszos kovácsoltvas horgaikat, mind arra készültek, hogy kifogják az utolsó óriást, azt a tízmázsásat, amelyik mint hatalmas árnyék kísértett a folyó mentén – legendája szájról-szájra járt Péterváradon, Apatinban, Szekcsőn, Zimonyban, Baján és Pesten a Vizafogónál lévő halászkocsmákban –, a nagy fogásban reménykedő öregek azonban anélkül mentek el, hogy legalább a hálójukat megszaggatta volna a halkirály, most meg itt vannak a vizák körülöttük, alig férnek el a mederben, lökdösik egymást és a csónakot, mind gyorsabb iramot diktálva, ami lehetetlenné teszi, hogy kiadjanak a sorból és visszaforduljanak.

Az volt a legfélelmetesebb, hogy egy loccsanás nem sok, annyi zaj sem hallatszott, mint a falusi moziban, amikor a mozigépész elfelejtette bekapcsolni a hangszórót, mielőtt leballagott a sarki kocsmába, és a képek némán váltották egymást a légypiszkos filmvásznon, bosszankodtak is miatta eleget, és a szokásos füttykoncerttel tiltakoztak, ám ez a süket csend itt más volt. Nagyon más. Lehet, hogy meghaltunk. Belénk csapott a villám, vagy elnyelt egy katlan, van ilyen sok a Dunában, csak pörög, forog a víz benne, mint egy kútban, és ha elkap, spirálban visz le a fenékre. Ilyesmi történhetett velünk, de jobb is, mert, ha mégis élünk és nem érünk vissza éjfélig a kaszárnyába, katonaszökevények leszünk, és az ország minden kicseszett járőre utánunk kajtat majd.

köldökzsinór

Decker Márton fia később sokat töprengett azon, miért fogadták el ő is meg a földije is a helyzetet, miért nem próbáltak elszabadulni a kötélről, hiszen elég lett volna egy nyisszantás, öreg Jován frissen köszörült kése ott hevert a hajófenéken, de valami különös bénultság kerítette hatalmába őket, úgy ültek a száguldó hajóban, mint akiket béklyóba vertek, nem tettek semmit, mert kísérteties volt ugyan a vaksors által kiszabott pályán utazni elfeketülő ég alatt, az egyetlen valóságosnak tűnő dolog ez a megfeszülő kötél, ez a köldökzsinór a volt és a lesz között, amivel a nagy hal vontatta hajójukat ismeretlen partok felé.

Dél óta tizenkét órás eltávozáson voltak, és halászni indultak. Egy másik földijük a konyhán megígérte, hogy ha hoznak friss halat, olyan fájintos halászlét főz estére, amilyet még nem ettek, és nekik csurgott a nyáluk, mert nagyon elegük volt már a fagyasztott argentin marhából, ami ­– akárhogy főzték a szakácsok – mindig egyformán taplóízű maradt. Elindultak hát az öreg Jovánhoz, akinek parti kunyhójában máskor is üldögéltek, mikor elfogta őket a honvágy. Öreg Jován olyan volt itt a birodalom legtávolibb határán, mint az öregapjuk. Sötétbarna arcát hálómintásra cserzette az idő, izmai azonban nem ereszkedtek meg az évek múlásával, csupán egyre jobban összeaszalódtak, és mind szorosabban tapadtak a csontjaira, olyan lett vénségére, mint a spájz sarkában összeszáradt füge, de azért erős maradt, hacsak elő nem vette a köszvény vagy a reuma, s miközben hol szerbnek, hol románnak, hol bolgárnak vagy macedónnak, néha magyarnak, sőt, töröknek is mondotta magát, történeteiből kirajzolódott a Duna-vidék gazdag múltja, de bármit is állított magáról, mindig ortodox módra, három ujját összezárva vetette a keresztet, amikor arra esküdött, hogy igazat beszél az Ada Kaié szigeti török kereskedő szépséges feleségeiről, akikkel fiatalon az életét kockáztatva hancúrozott, vagy a szép lipován lányról, aki bánatában elbujdosott és odaveszett a Deltavidék mocsaras nádrengetegében, mert az apja nem akarta hozzáadni Jovánhoz; lipován lányhoz lipován legény, ez a dolog rendje, magyarázta hosszú szakállát gereblyézve vaskos ujjaival, de legszívesebben halakról és nagy fogásokról beszélt öreg Jován, az óriás vizáról, aminek csupán az árnyékát látta ő is, de hálójába már csak félmázsa alatti porontyai akadtak, azok is régen, harminc-negyven évvel azelőtt.

jamborne4 2011 10 1

Fernando Kokubun, flickr.com

A fiúk úgy gondolták, hogy kicsalják az öreget a vízre egy kis halászatra, segítenek is neki, ha reumás karjával nem bírná felemelni a vetőhálót, és kedvcsinálónak beszereztek két félliteres laposüveget, egyiket öreg Jovánnak, a másikat maguknak.

Decker Márton fia lenyúlt a hajó aljába megtapogatni, megvannak-e a flaskák, és némi vívódás után felvette az egyiket, Manastirka nevezetű sljivovica volt benne, nem a legolcsóbb, ám minden bizonnyal a legjobb azok közül, amiket a boltban árulnak, ők meg vastagok voltak, aznap kapták meg a zsoldjukat. Gyorsan lecsavarta a kupakot, meghúzta, és hátraadta Viczkó Fercsinek. A pálinka jólesően égette a torkát, felmelegítette a gyomrát, és kezdte elűzni a bénító szorongást.

Csónakjuk változó partok között haladt, hol elkeskenyedett, hot kiszélesedett a folyó, hurokszerű kanyarokat írtak le, szigeteket hagytak maguk mögött, sűrű erdőségeket, végeláthatatlan nádrengetegeket, zsombékos, mocsaras részeket, de sehol egy támpont: se híd, se falu, se város. Csak turbános lovasokat láttak egyszer, bő köpönyegben és bugyogóban, másszor csillogó vértes, páncélos vitézeket, ezek filmesek, szólalt meg Viczkó Fercsi bizonytalanul, a múltkor mondták a rádióban, hogy amerikai filmet forgatnak nálunk, mert itt olcsóbb, félannyiból kihozzák, mint otthon.

megszigonyozzuk a dögöt

Ez a magyarázat jól hangzott, és a pálinka segített a további okoskodásban is, szinte érezték, hogy fényesedik tőle az agyuk, apró lámpácskák gyúltak ki tekervényeiben, lassan világossá lett minden, hát persze, csapott a combjára Decker Márton fia, tokhal meg azért van ennyi, mert kinyithatták a románok a Vaskapunál a zsilipet, hogy átengedjék ezt a rengeteg jószágot, és ahogy az üveget adogatták egymásnak, kezdett visszatérni a merszük. Ezt nem hagyjuk annyiba, megszigonyozzuk a dögöt, fenekedett Viczkó Fercsi, és megfordította a sapkáját, hogy a simlije hátul fityegjen, mint a rosszfiúknak a gengszterfilmekben, előbb-utóbb elfárad, ideúszik a hajóhoz, és feldobja magát, emlékszel az öreg halászra, mikor kifárasztja a nagy kardhalat, és akkor dzsassz, bele a tarkójába!

Hanem a szigonyozásból nem lett semmi. Tűvé tették ugyan a csónakot, találtak is mindenféle halászkészséget, de szigony egy fia sem volt közöttük, mesélte Ilka, mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, tőle hallottuk a különös halászat históriáját, mikor meglátogattuk Újvidéken. Ilka ontotta magából a történeteket, szépen kikerekítve és simára csiszolva adta elő őket, az ő szájából ismertük meg a család bácskai ágának legendáit. Decker Márton Ilka sógora volt, és a kaland az ő fiával esett meg állítólag katonakorában a hármashatár mellett, a múlt század hatvanas éveiben. Egyetlen fiú volt, a húgom féltette, mint a szeme világát, nem is akarta engedni még németbe se, de akkor Decker Márton életében először és utoljára az asztalra csapott, nem nevelhetsz, Bözsi, anyámasszony katonáját a fiamból, rivallt rá a feleségére, és az én húgoméletében először és utoljára – engedett neki.

Mivel szigonyt nem találtak, Viczkó Fercsi rákötözte öreg Jován csalinyuvasztó kését ­– éles volt, mint a beretva – az evezőre, azután megpróbált felállni, de ez nehezebbnek bizonyult, mintsem gondolták, és jó néhányszor fenékre huppant, mielőtt szétvetett lábbal sikerült megállnia a hánykolódó hajóban. Na, most gyere, te disznó, kiáltotta el magát, mint a kocsmában, de torkán akadt a rikoltás, csak valami rekedt vinnyogásra futotta, mert közben a hal felugrott, és megmutatta magát. Lassan, kényelmesen emelkedett ki a vízből, mit emelkedett, szállt, repült, és amikor már a farka sem seperte a folyó tükrét, lustán megfordult maga körül a levegőben. Elállt tőle a lélegzete a Decker Márton fiának, de még annak a semmirekellő Viczkó Fercsinek is, olyan szép volt az a nagy hal, majdnem tiszta fehér, és csillogott abban a furcsa, oldalról jövő fényben, de Viczkó Fercsi megilletődése hamar elszállt, és a Decker fiú egyedül azt látta, hogy a csónak orrában áll, felemelt két kezében avval a kókányolt gyilokkal, és amikor a hal kezdett leereszkedni – mint egy lassított filmen – belevágta az oldalába. A viza bíbor vére széles sugárban tört elő, és tetőtől talpig vörösre festette mindkettőjüket, érezték az émelyítő szagot, de csak sokkal később tudatosult bennük, hogy ez volt az a pillanat, amikor újra kiszínesedett a világ, ám ugyanakkor el is szabadult a káosz. Decker Márton fia nem csupán a saját hangját hallhatta – azt üvöltötte neeeee! –, hanem a hirtelen lecsapó viharét is, mert a nyugaton tornyosuló felhőpiramis abban a pillanatban omlott rájuk fülsiketítő dörgéssel, amikor a haltetem immár hangos loccsanással visszazuhant a vízbe, és a Duna tajtékot hányva, bömbölve kezdte dobálni a hajót.

jamborne5 2011 10

Ryan Moomey, flickr.com

*

Öreg Jován virágos hangulatban botorkált a városból a partra vezető úton, mert miközben megvásárolta a szükséges dolgokat – sót, paprikát, lámpabelet, gyufát és egy üveg napraforgóolajat –, két kocsmába is betért, ahová főleg helybeli halászok és átutazó hajósok jártak. Mindkét helyen elég sokáig időzött, régi ismerősökkel cserélt eszmét, és újakkal kötött barátságot. A lába ugyan nem nagyon akart engedelmeskedni, de az agya tiszta maradt, és azonnal észrevette, hogy idegenek jártak a kunyhóban. Elvitték a vetőhálóját, a kését, meg egy szákot és az evezőket is. Nem betörők voltak, mert nem volt feldúlva sem az ágya, sem a ládája, és a sótartó alján is ott volt érintetlenül viaszosvászonba csavarva a pénze. Az a két lókötő lesz. Biztos kimenőjük van, és friss halra fáj a foguk, gondolta, de azért leballagott a vízhez, a nádason átvezető stéghez, ahol a csónakját tartotta, ördöglakattal odagúzsolva, amit azonnal meglátott: akkurátusán kinyitva hevert a pallón. A hajója, épp ahogy várta, nem volt a helyén.

Azok a gazfickók vitték el, nevetgélt magában, azt a fából faragott furfangos zárat más nem nyithatta ki, mint az a hogyishívják fekete fickó, mert magában így hívta őket a hajuk színe után, feketének és vörösnek, nem tudott már új neveket megjegyezni, úgy hullottak ki az agyából, mint apróhal a varsa likán.

Korán volt még, az enciánkék égen kelet felé vándoroltak a felhők, friss szél fodrozta a vizet, az ebéd után gyorsan átvonuló zivatar tisztára mosdatva hagyta itt a tájat, a túlpart sűrű erdejét, a halászó kárókatonák fémesen fekete tollazatát, és a suhogó nádast a vöcskökkel és vadrécékkel. A villámok vágta lék nyilván beforrt az idő falán, és ami kitört rajta, visszatért, vagy ha itt rekedt is, már nem volt jelentősége, békés és derűs volt minden.

apró fekete pont

Öreg Jován leereszkedett a stég végére, orrát megcsapta a napsütötte deszkák kátrány- és a száradó hálók erősebb halszaga, nagyot szippantott belőle, azután kezét a szeme fölé emelve mindkét irányban végigpásztázta a folyót. Hunyorítva figyelte azt az apró fekete pontot, ami lassan növekedve úszott lefelé a sekély vízben. Csónak volt, úgy nézte, hogy az övé, de akárhogy erőltette a szemét, nem látott benne ülni senkit. Körülötte uszadékfák szántották a vizet. Feljebb nagyobb vihar lehetett, akkor telik meg ennyire a Duna letört ágakkal, kidőlt fákkal. Szerette őket nézegetni, különféle figurákat látott beléjük, messziről úgy tűnt, ágas-bogas agancsú szarvasok úsznak lefelé a Dunán, fekete hátú halak bukdácsolnak, vagy ölelkező szerelmesek, akik együtt vetettek véget életüknek, de most nem érdekelte az uszadék, a csónakot figyelte aggodalmasan, meg a benne heverő sötét kupacot, és csak sokára tudta kivenni a két fekvő alakot, arcra borulva aludtak a fenéken. Az egyik fején átvérzett, hevenyészett kötés, valami ingfélét tekertek rá és spárgával kötötték körül, a másik az evezőt szorongatta álmában, aminek a végéhez kötözve ott volt a csalinyuvasztó kés. Mi a fenét műveltek ezek? gondolta Öreg Jován, és alig várta, hogy megérkezzenek.

A csónakot a sodrás egyenesen a stéghez hajtotta, be is állt engedelmesen, mint a legelőről hazatérő tehén az istállóba, oldalát lágy hangon lötykölték a partra futó hullámok. Öreg Jován keservesen nyögve lehasalt, hogy elérje a láncot és kikösse a hajót. Amíg a lakattal bajlódott, meglátta a kampón áthurkott tartókötelet, aminek szabad vége még mindig a vöröshajú fickó csuklójára volt tekerve. Gyorsan bepattintotta az ördöglakatot és megfogta a kötelet, hogy felhúzza a hálót, de akárhogy erőlködött, a vízből nem tudta kiemelni. Az annyát, ugyan mit foghattak ezek az ördögfattyak? morfondírozott, és költögetni kezdte az álmukban fel-felhorkanó legényeket, hogy segítsenek kiemelni a zsákmányt, amihez azonban majd hárman is kevesek lettek. Igaz, hogy együtt sem tettek ki többet másfélnél, mert öreg Jován jóval túl volt már a nyolcvanon, Decker Márton fia és Viczkó Fercsi, a földije meg pityókos volt a Manastirkától – amiből hogy-hogynem a második üveg is kiürült –, alig tudtak kikászálódni a csónakból.

Végül öreg Jován vezényszavára megragadták a kötelet, és nyögve meg káromkodva félig kiemelték a hálót a vízből. Az óriáshal hosszú, lecsüngő bajuszával ugyanúgy hevert benne, mint mikor először meglátták, nyoma sem volt rajta a késszúrásnak, kis disznószemével mereven bámulta őket, de széles száját mintha még szélesebbre húzná, esküszök a Szent Vendel kalapjára, ott álltunk sóbálvánnyá meredve, és kiguvadó szemekkel néztük, hogy a tartókötél kicsusszan a markunkból, a viza meg öreg Jován vetőhálójába belegabalyodva szép lassan felemelkedik, és elúszik kelet felé. Az islóg hosszú farokként tekereg utána az enciánkék égen.

felső kép | Claire Dehé, flickr.com