KELET ÉS NYUGAT ETIKÁJA

– Ha megnézzük a Tízparancsolatot, nem az emberiség túlélésével foglalkozik, hanem valamiféle társadalmi és erkölcsi kódexet állít fel; sem a zsidó, sem a keresztény vallás nem számol azzal, hogy ki is pusztulhat a földi élet.

– Joseph Needham a kínai tudományról szóló könyvében kiemeli, hogy a bibliai Isten – Pásztoristen, a Jó Pásztor terelgeti a nyájat, de néha le is vág egyet-kettőt belőlük, hiszen azért van a jószág. Needham azt hangsúlyozza, hogy az ókori Kínában nem volt ilyen pásztori kultúra, a kínaiak földművelők voltak és kertészek. Vallási megközelítési módjuk a kertészé. A gyümölcsöst lehet is, kell is nyesni és oltani, de a termés alapjában véve a természettől, az esőtől, a napfénytől, egyszóval a meteorológiai körülményektől függ; a kertésztől kevésbé. A kertész tudja, hogy a legfontosabb hagyni a természetes folyamatokat, hadd érvényesüljenek; ez lesz a legjövedelmezőbb neki is. Persze nem gondolom, hogy a vallásokat ilyen természeti körülményekből le lehetne vezetni, de nagyon sokszor az a benyomásom, hogy a zsidó vallásra ez a sivatagi életmód rányomta azért a bélyegét. A sivatagban már csak azért sem lehet akkora természetközelségre jutni, mert ott csak az ember van és néhány állat; Kínában, Indiában viszont dús a vegetáció. Nyilvánvaló, hogy ez is hozzájárult a dologhoz.

– Lehet-e, elegendő-e a mai bonyolultabb körülmények között a két és fél ezer évvel ezelőtt keletkezett etikai elveket alkalmazni, például a mai ember és a természet kapcsolatában?

– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy nekem személyesen mit jelent ez. Számomra a tét vagy a játszma nem változott gyerekkorom óta, mert én akkor is azt éreztem, hogy alapvetően szemben állok a gyakorlattal, amely az európai civilizált világban uralkodik, habár akkor ezt nem így mondtam volna; azóta legfeljebb annyi történt, hogy még idegenebbül tekintek rá. Már nagyon korán, talán nyolcéves korom óta a keleti felfogások felé fordultam, és mindenféle vargabetűkkel ugyan, de ahogy tudtam, tanulmányoztam a keleti tanokat. Ebben nem csekély szerepe volt, hogy az állatokról, a növényvilágról is másképpen vélekedtek ők is, mint amit az európai kultúrákból ismerünk.

Ami mindjárt feltűnhetett a kisgyereknek: a nó-drámákban két fenyő is beszélgethet egymással, szólhat az emberhez szikla. Tehát a táj nem terep, nem nyersanyag, hanem ugyanolyan rendű valóság, mint a nagymamám vagy akárki. Ez nekem sokkal igazabbnak látszott kezdettől fogva, és aztán később, érettebb fejjel arra vitt, hogy a keleti tanokat közelebbről is szemügyre vegyem. A buddhizmusban például az egyik legfőbb dogmatikai állítás szerint a világon mindennek buddha-természete van, vagyis a kutyának, a kőnek és a fenyőfának is; egyenrangú lények, még akkor is, ha – egy későbbi megfogalmazás szerint – különbözik a funkciójuk. Ez természetesen rengeteg kérdésben választ ad arra, hogy miként éljünk a világban.

– Egy interjú során megkérdeztem Seregély István püspök urat az embernek a természetben betöltött szerepéről. A következőket mondta: „Ez a világ az ember élettere, ez a világ az emberért van.”

– Igen, ez az a dolog, amiről én hittantanárokkal és más jeles egyházi emberekkel sok keserű vitát folytattam. Én nem azt mondom, hogy az ember nem jelentős lény ebben a világban, de hogy az egész érte volna, az számomra elviselhetetlenül prózai és utilitárius felfogás. Olyan, mint valami ráfogás; mintha az volna a célja, hogy egy ember-istent alkossunk, aki a cinkosunk, aki részt vesz abban a gaztettben, amit a természet ellen elkövetünk.

– Milyen megrázkódtatást okoz benned, hogy a keresztény vallási alapok, például a teremtésmítosz ennyire ellentmondanak a természetről vallott elveidnek?

– Én ezt nem vizsgálom így; mint minden elbeszélést, ezt is hermeneutikailag kell nézni; hogy ott, abban a kontextusban mit jelentett, és mit jelent az egész Biblián belül. Támadni igazán nem szeretném; de nekem a teremtéstörténet is idegen, Kínában, általában a keleti vallásokban nincs is ilyen egyértelmű teremtéstörténet; a világ valahogy van, és az ember keresi benne a maga útját. A tao is jelen van, vagy a buddhizmusban az egyetemes megszabadulás lehetősége, de nincs egy időbeli rend, hogy ezt hogyan építette volna fel valaki valamilyen koncepció szerint.

Az embernek igenis van kitüntetett szerepe, a kínai gondolkodásban ott van a három nagy, az Ég, a Föld és az Ember, Lao-cénál ez még az úttal kiegészül; de az ember kozmikus helye bonyolult körmozgásban testesül meg és minden azon múlik, hogy a Tao, az Ég és a Föld állandó mozgása közepette az ember képes-e megtalálni az őt megillető helyet. Ilyen értelemben természetesen a buddhizmusban is kitüntetett helye van, mert annak ellenére, hogy azt mondják, minden dolog meg van világosodva – ami, természetesen, paradoxon –, azt is mondják, hogy megvilágosodni csak emberi létformában lehet. De ez nem azt jelenti, hogy a többiek értem vannak, hanem ők is ugyanazon az úton utaznak, és egykor majd, ugye, az elképzelés szerint, meg fognak világosodni a hosszú út végén ők is. Én is, talán. Tehát az a szúnyog is, akinél én nem vagyok magasabb rendű, csak előtte járok.

– Van-e az embernek etikai joga, hogy a saját érdeke védelmében beavatkozzon a természet rendjébe?

– Azt hiszem, határozottan azt lehet mondani, hogy nincs ilyen jogosítványa a keleti felfogás szerint, és ez a nagy beavatkozósdi ott nem is jutott akkora szerephez, mint itt Európában. A taoizmus – és ide lehet számítani a konfuciánizmust is – a be nem avatkozást hirdeti, ami nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem hogy együtt haladunk a dolgokkal. Mencius – nagyon korai konfuciánus – utal a Niu (Ökör)-hegy pusztulására; előbb kivágták a fákat, majd az új sarjadékra ráengedték a marhákat. „Ez már nem igazi hegy – mondja a filozófus –, mivel nem ez a hegy igazi természete.” Ebből vonja le a következtetést, hogy az ember is úgy veszíti el a maga morális természetét, ha rosszul él természetes adottságaival, és akkor már nem is igazi ember, vagyis egymásból magyarázza az etikai és az ökológiai katasztrófát. Nagyon érdekes, hogy az egyik leghíresebb zen-buddhista oltárképen Kuan-jint, az irgalom bódhiszattváját látjuk középen; tőle jobbra egy majomanya van a kölykével, a bal oldalán pedig egy darumadár lépked kiáltozva az éjszakában. Ez a három alak alkot egy „háromságot”, tehát vizuálisan is együtt szerepel a természet és az ember az oltáron. A vegetarianizmus is ilyesmi; a buddhizmus hatására Kínában is sokan választották ezt az életmódot, hogy lelkiismereti okokból ne kelljen állatot ölniük. Azt ők is tudták, hogy a „természet rendjének” ez talán nem felel meg, de azt vallották, hogy az ember azért képvisel magasabb rendű szellemiséget, mert felette áll ennek a rendnek. A „megvilágosodott lény”, az ember kiemelkedik a természetben folyó öldöklésből és megpróbálja enyhíteni a világi szenvedést, amelyről egy pillanatig sem gondolja, hogy végérvényesen véget lehetne neki vetni.

– Volt-e ennek a gondolkodásnak szerepe abban, hogy a versengésben a nyugati civilizáció „győzedelmeskedett”? Hogy bár Keleten sokkal korábban felfedeztek sok mindent – nekem most csak a puskapor és a rakéta jut eszembe –, mégis úgy gondolták, nem feltétlenül kell mindent alkalmazni, amit az emberi szellem kitalál, mert érezték ennek veszélyeit.

– Az az igazság, hogy ez mindmáig tisztázatlan probléma, de tény, hogy a megismerés folyamata lágyítva volt. Tisztázatlan, mert nagyon sok idevágó, nemrég felfedezett szöveget csak a huszadik század közepén kezdtek tanulmányozni. Mindenesetre a visszafogásnak sok példáját ismerjük. Úgy vélték, hogy a természet is valahogy így cselekszik, nagy dobásai vannak, de aztán visszahúzódik. Ez mindig fontos alapelv volt, hogy nem szabad a dolgokat a végsőkig vinni, nem szabad felmenni a csúcspontra, mutatják A Változások Könyvének ábrái is, mert aki a csúcsra megy, az biztos, hogy lezuhan. Az igazi teljesség a csúcspont megközelítése. Volt egy ilyen szemlélet, és ez nagyon ökologikus, az kétségtelen.

– Lehet-e ma is nem a mostani, úgynevezett racionalista felfogás szerint, hanem a régi idők bölcsessége alapján eldönteni kérdéseket, vagy ezt utópiának tartod?

– A mostani felfogást semmiképpen sem nevezhetjük racionalistának, hiszen szem elől téveszti azt a nyilvánvaló tényt, hogy ha ezen az úton haladunk tovább, akkor elpusztulunk. Az etika szerintem csak következmény. Számomra ez a kérdés, ez a természetfelfogás vallási kérdés, és mint ilyen, az én ügyem. De nem úgy magánügy, hogy másra nem tartozik, hanem hogy csak bennem dől el a világ természete. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, hogy akkor tudok benne élni, még a jelenlegi megnyomorított körülmények között is, ha megpróbálom a többi lény javát keresni; próbálom legalább. Nekem az szenvedést okoz, ami jelenleg folyik, és úgy gondolom, hogy a világ rossz úton jár.

Azt vizsgálni azonban, hogy az általam javasolt magatartás eredményre vezet-e vagy sem, nem lehet, tehát ez valójában vallási döntés, így van értelme szerintem az életnek.

A szeretet vagy a más lények iránti részvét nem vizsgálható még etikailag sem, az etika már csak a döntés következménye. De hát elképzelhetetlen arra számítani, hogy mindenki csak a saját lelkiismerete szerint cselekedjék, tehát bizonyos törvénykezésre szükség van. Természetesen kéne olyan törvényeket hozni, hogy ezek a nagy olajszállító tankerek például ne közlekedhessenek, de úgy látom, hogy nem hozzák meg ezeket a törvényeket. Ebből arra következtetek, hogy a jelenlegi törvényhozók, uralkodók és parlamentek egyaránt hihetetlenül alacsony morális szinten állnak. Nincs olyan ontológiai tapasztalatuk a létről, a világról, amelyből aztán az etikai elvek következnének. Amíg nem érzik, hogy én vagyok az óceán és engem bántalmaznak, amikor az óceánt bántalmazzák, addig valószínűleg nem lesz változás. Nem azt mondom, hogy etikailag kell ezt a kérdést felfogni, hanem hogy egy benső fordulatnak kell előbb bekövetkeznie, és csak azután jöhet a cselekvés. Ez sajnos, igaz a környezetvédő mozgalmakra is, szerintem azért vagyunk olyan szomorú helyzetben, mert ez a belső fordulat nem következett be.

felső kép | Paul Gauguin: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Merre tartunk?, wikimedia.com