Horgas Judit

(V)ISZONY

2013 augusztus

(V)ISZONY

A karjukat nézem: akár egy vékony fatörzs. Az erek kidagadnak, a bőrük száraz ráncokba gyűrődik, a körmük megvastagodott, mint a bogár kitinpáncélja. Felém nyújtják, én meg tenyerükre rakom a műanyagtányért, vigyázzon, kedves, forró, jó étvágyat, és a biccentésemmel nyomban továbbsodrom az előttem állót. Mellettem kenyeret nyomnak a kezükbe, ügyetlenül egyensúlyoznak, aztán ellépnek az asztaltól, és a tér valamelyik sarkába kuporodnak. Nincs idő a szemükbe nézni, a tömeg türelmetlen, az ötvenliteres fazekat méregetik. Ma hány adag fért bele? Soha nincs elég. 

szétverem a pofádat

Arcokat csak akkor látok, ha felcsattan a veszekedés, mert egy későn érkező oldalról a sor elejére vágna. Három napja nem ettem, magyarázza, de nincs kivételezés, különben pillanatok alatt felborul a rend. Főnökasszony, elintézzem?, buzgólkodik az egyikük, és már ugrik is, szétverem a pofádat, te szemét, ha nem takarodsz innen, megáll a kezemben a merőkanál, addig nem osztunk tovább, amíg nem áll be a sorba, öt másodpercig bírja a tekintetemet, de hát éhes vagyok, morogja, aztán hátra kullog. A többiek elégedetten bólogatnak, én meg újra a kezüket, karjukat nézem: gyökérerek, avarbőr, kitinpáncél. 

A torzult arcú nőt már sokszor láttam, először a hangja döbbentett meg, a tér közepéről, testetlenül süvített felém: nem emberi hang. Megkínzott kutya nyüszít így félelmében. Felnéztem a karok erdejéből, kerestem a hang forrását. Középkorú nő, mocskos rongyokba burkolózva, a fogsora és az orra nagy része hiányzik, csak lyukak tátonganak az arcán. Nevetett. Később hallottam beszélni, csupán néhány szót értettem: átkozódott. 

Ez nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. 

Mi dolgom van vele? Hetente egy tál étellel nem vásárolhatom meg a választ. Nem kerülhetek vele kapcsolatba, amíg ezt sem tudom. 

Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.

„A viszony – kölcsönösség” című, Martin Buber-idézethez készült összeállításból. A Buber-idézet: Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa. Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés. Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját. Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […] Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […] Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben. A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.
Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)
kép | pxhere.com