VISZKETEGSÉG
2006 szeptember
Ez a partvidék városunktól
csak silányul. Bezzeg ameddig
ábrándból és lendületből futotta,
elég volt egy kőből rakott épület,
száradó lepedők vagy fövenyen
lóbált géprongy, máris robajlott
a horgony lánca. Mára viszont
nem titok egymás előtt sem,
hogy a locskolódó víz,
anélkül, hogy háborogna,
elnyeli valamennyi álmunk.
Mintha betűtengeren hajóznánk.
Már csak egy bibliai szörny hiányzik,
vagy egy nőköltő iskolázott hangja,
amely magasról, gitárkísérettel indul.
Párrímes sorokkal citálja
a nyirkos hajnalt, amikor a pávák
rikoltozása még a hitvesi ágyban
felszíthatta volna vágyunk.
Csakhogy akkorra a medence sarkában
hevertünk erőnket beosztva,
leszorított hajjal. Az úton lévők oszlopára
csavaroztuk rézlapunkat. Ahogy megvolt,
a kutyát és családot fivérünkre,
a sebeket az idő vasfogára bízva,
elmondtuk szokott imánkat,
és a búcsúpóz mögött tomboló örömmel
lomhán szélirányba álltunk.