Földényi F. László

VISSZASZÁMLÁLOK

1998 január

VISSZASZÁMLÁLOK

Nekem a visszaszámlálás azt jelenti: vissza. Nem előre, csakis hátra. Nyomhagyás helyett nyomeltüntetés. Visszakozni, hátrafelé menni, kitörölni az időt, semmivé tenni mindazt, ami ide juttatott, fölszámolni a gyökereket, a múltat, saját magamat. Mindent. Lehetne előre is számolni; de ez soha semmi jóra nem vezetett. Mindig is csak arra szolgált, hogy az illúziókat erősítse, amitől a múltbeli tévedések még kikezdhetetlenebbek lesznek. Előre számolni az én szememben azt jelenti, hogy a korábbi és jelenbeli hiábavalóságokat erősítjük, növeljük. Leplezzük, mennyire nem sikerült soha semmi, amit terveztünk. Ráadásul előre számolva észrevétlenül a saját életemből is kifutok. S valóban érdekelne, mi történik azután.

Számoljunk hát visszafelé. 1998, 1997, 1996, 1995, 1994, 1993… 1983… 1980…

1977… 1970… 1960… 1952… 1950… 1940… 1930… 1920… 1914… 1913… 1912…

1911.. . 1910.

Itt megállok: 1910. Budapest, valamikor tavasz és tél között. Budáról átmegyek Pestre, a nyolcadik kerületbe, a Német utca 9. szám alá. Telefon: 95-18. Az épületben működik a Haladás könyvnyomda. Zúgnak a nyomdagépek, mindjárt elkészül egy sárga borítójú, fűzött könyv. Szerzője Puszta Béla. Címe: Párisi feljegyzések. És még meg sem szárad, már viszik is a könyvkereskedésbe. Gyorsan túl kell adni rajta: olyan silány papírra nyomták, s borítója is olyan puha, hogy már új korában könnyen szakadozhatott. És gyorsan ki is száradt: egy-két év után már a papírja is porlani kezdett. A Haladás könyvnyomda nyomdászai nemigen becsülhették sokra; még egy napilapot is jobb papírra nyomtak.

a véletlennek köszönhetem

Nem tudom, Puszta Béla neve 1910 után megjelent-e még egyszer nyomtatásban. Nem tudom, írt-e róla valaki, hivatkoztak-e valaha is rá. És azt sem tudom, könyvéből maradt-e fenn példány a sajátomon kívül. Én is csak a véletlennek köszönhetem. A kilencvenes évek elején egy kuka tetején találtam, Gáspár Margit, Mikszáth Kálmán és egy másik ismeretlen könyvei mellett. Azokat otthagytam; Puszta Bélát megmentettem.

Hogy miért? Francis Picabia miatt. Ujjaim között pörgetve rápillantottam a könyv 45. oldalára, és Henry (sic!) Matisse társaságában a spanyol származású francia képzőművész nevét vettem észre, aki nekem is egyik kedves festőm. Nem a festészet, hanem a divat kapcsán említette őket a szerző: a női kalapok díszítésére hivatott tollak csodálatos színorgiája juttatta eszébe a két művészt. Előbb azt hittem, gúnyolódik. Ezt sem bántam volna: az, hogy egy magyar könyvben 1910-ben egyáltalán felbukkan az akkor még Párizsban is ismeretlen, csupán harmincegy éves Picabia neve, számomra önmagában is éppoly csoda, mint Puszta Béla számára a párizsi női kalapok színpompája volt.

A könyvet magammal vittem. Mire hazaértem, a tenyerem tele volt papírtörmelékkel; és mire elolvastam, a lapok is kezdtek hullani belőle. De egy sem veszett el; egyelőre még mind a 127 oldal megvan. Minden olvasható. Nem csak a női kalapokról szóló híradás. Puszta Béla, akinek személyéről azóta sem sikerült semmit megtudnom, 28 rövid cikkben számolt be párizsi élményeiről. Egyedül e cikkek témáiból sikerült következtetnem arra, ki is lehet ő.

különös és legtöbbször barbár életfelfogás

Puszta Béla fiatalemberként kerülhetett Párizsba. Alighanem ösztöndíjas egyetemista volt – ezt erősítik azok a megjegyzései, melyek a Párizsba vetődött magyarok közötti civódásokról, széthúzásokról szólnak. Ezek az ösztöndíjasok, írja, „ahelyett, hogy csendes megfigyeléseken keresztül igyekeznének Párist megérteni, a maguk különös és legtöbbször barbár életfelfogásával akarnak Párisban feltűnést kelteni… Minden más nemzet fiai összetartanak, szeretik egymást, közös ideál felé haladnak, csak a magyarok azok, akik kölcsönös hazugságokkal igyekeznek egymást elcsábítani.” Pedig lenne mit ellesni a franciáktól, mondja. Mégis, „azok vannak a legkevesebben, akik megértik Párist, akik haza visznek magukkal gondolatokat, amelyekkel Párisban lettek gazdagabbak. Néhány lumpolási emlék, bérelt automobil-utazás, lerészegedés: ezek a párisi magyarok impressiói és a legtöbben csakis ilyenekre tesznek szert egy-két év alatt.” Pedig lenne kitől tanulniuk: „mindenki előtt ott áll példaképpen a legklasszikusabb Párist járó magyar: Ady Endre, aki megalkotta a magyarok Párisba való járásának a pszichológiáját.”

Puszta Béla fiatalabb volt Adynál, ennél az akkor 33 éves pszichológusnál. Sápadt lehetett az arca, mondja egy helyen, ahol kivételesen, egy mondat erejéig saját magáról ír; s arról is értesülünk, milyen gyakran találja egyedül magát „egy szomorú kis szoba homályos sarkában”. És azután, talán előre sejtve, hogy hamarosan haza kell utaznia, ahol egy könyvet jelentet majd meg, melyről örökre el fognak feledkezni, lázas sietséggel útra kel, hogy birtokba vegye Párizst. Látszik, hogy megilletődött. Ady kísértete is nyomaszthatta, különben nem kezdené első cikkeit az ekkor már korántsem újszerű naturalizmus magasztalásával s némely előző generációs francia szimbolista dicsőítésével. E följegyzések úgy hatnak, mint egy jó tanuló feleletei: egyelőre azt szajkózza, amiről úgy gondolja, hogy kedves lehet Ady fülének. De szíve mélyén sejti jól, hogy ez nem az ő világa. A félmúlt kísértetei helyett a jelent próbálja fölfedezni – azokat, akikre még egy Adynak sem volt szeme.

Így szaporodnak azok a följegyzések, amelyek valóban őszinte lelkesedésből születtek, és amelyekből persze a szerző bizonytalansága is érezhető. Ady kedvencei helyett a saját kortársait keresi, a fiatalokat, az ismeretleneket, a fölfedezőket – azokat, akikről egyelőre nem tudni, mi lesz a sorsuk. Lehet, hogy zsenik lesznek – de az is elképzelhető, hogy örökre feledésbe merülnek. Puszta Béla talán a saját sorsát is kutatta, miközben a „megállapodott” kultúra helyett a pillanatnyit, a váratlant, a rendhagyót kereste. „Előre számolt”: a jelenről írt ugyan, de a jövő izgatta. S közben ma is üdítő érzékenységének adta tanújelét. Többször visszatér például a futuristákra, akiknek első kiáltványa 1909-ben jelent meg. Talán nem is sejti Párizsban, hogy Marinetti ekkor már levélben megkereste Kosztolányiékat, hogy fölvegye a kapcsolatot a Nyugattal. Puszta Béla első reakciója ugyanaz, mint a Nyugat szerkesztőié idehaza – s mint ami feltehetően a legtöbb korabeli magyaré lehetett: gúnyosan legyint s értelmetlenségről papol. De azért valami csak nem hagyja nyugodni, és újra meg újra visszatér a futuristákra. S éppen ez a kíváncsiság az, ami árulkodó, s olyan frissé teszi gondolatait.

nagyot-akarás

Hiszen még ahol butaságokat mond, ott is megnyerő a szavak lendülete, a hév, az ítéletek mögül előszivárgó érzékenység. És ez készteti arra, hogy Párizsban járkálva literátus ember létére olyasmire is fölfigyeljen, amiben épp a futuristák lelték kedvüket: az automobil-kiállításokra (ami egyenes összefüggésben áll a „Boulevard benzinszagával”), a repülőgépbemutatókra, a reklámra (az „amerikai reklámra”), a „színek háborújára” a divatban, a törpék színházára, a modern táncmozgalomra, a homoszexuális bárokra, a női emancipációra stb. „Nagyot-akarásnak” nevezi a futurizmust; mégis, ugyanabban a bekezdésben ezt is leírja: „Leghelyesebb, ha az egész mozgalomban valami új, eljövendő, mindezideig ismeretlen apostol eljövetelének első jeleit sejtjük.”

Nem tudni, honnan érkezett Párizsba Puszta Béla, Budapestről vagy vidékről, s azt sem tudni, hová tűnt, hogy hazajött-e, vagy idegenbe veszett. Mindenesetre 1910-ben olyasmik ragadták meg a figyelmét, amikre mi, magyarok mintha szándékosan nem ügyeltünk volna. És akkor újfent említenem kell Picabiát, a spanyol-francia festőt, akinek e magyar könyvet voltaképpen köszönhetem. Mert páratlan, hogy amikor Magyarországon még a Nyolcak is visszariadnak a futurista képzőművészettől és nem tudnak mit kezdeni a budapesti Művészházban (a Rózsa és Szegfű utca sarkán) bemutatkozó német expresszionistákkal, a Kék lovas csoporttal, amikor Gulácsy elutasítja Van Goghot és Picassót, Bölöni nem tud megbarátkozni Kandinszkijjal és a kora absztrakt festészettel, Fülep pedig az egész avantgárdot utálja, akkor egy ismeretlen fiatalember naiv és romlatlan szemmel Párizsban fölfedezi magának Picabiát, akit jószerint még senki nem ismer, aki épp hogy 1909-ben megfesti első nonfiguratív festményét, akiről még Apollinaire is csak pár év múlva kezd lelkendezni, és aki ekkor még előtte áll az 1913-as New York-i Armory Shownak, a Duchamp-mal kötött barátságnak, a Dadának, vagy a 391 című újságnak, az egyik leghíresebb avantgárd lapnak, melynek főszerkesztője lesz. Puszta Béla a Galérie Georges Petitben megnézi Picabia kiállítását – mint kiderül, ez a második önálló bemutatkozás, és a magyar fiatalember már az elsőt is látta! –, s e szavakkal zárja ismertetését: „Újra meglehetősen hűvös kritikával fogadták. F. Picabia nem tart rokonságot senkivel, egész egyéni és a forradalmárok között is vezérszerepet visz. Ő nem impresszionista, nem neo-impresszionista, nem szimbolista, nem neo-szimbolista, nem színfoltokkal dolgozik, hanem szabályos színkockákkal rakja tele a vásznat… Festészete a legkiválóbb, amelyet csak elgondolhat az ember… Semmi egyéb nincs a vásznon, csak forró, bensőséges hangulat, érzés, vallomás, amelyek a művész lelkének legbelsejéből valók.” S írása végén a prófétai mondat: „A művészet barátai jól teszik, ha megtanulják F. Picabia nevét, mert el fog jönni az idő, mikor sokat fognak beszélni róla.”

Puszta Béla előre tekintett, az ismeretlen jövőbe. Lélekben pedig visszafelé számolt. S közben könyve lapjain egy jellegzetes magyar sors is kirajzolódik. Magyar létére nagy tehetsége volt hozzá, hogy jövőt jósoljon egy még ismeretlen nyugat-európainak – miközben ő maga vált ismeretlen, örökre elfeledett magyarrá. Budapestről Párizsba utazott, abba a városba, amit éppúgy Európával azonosított, mint mi, s amelyhez viszonyítva megbélyegzettnek – Európa által épp csak megtűrt jöttmentnek – érezte magát. A Le Figaróban 1910-ben megjelent egy cikk Magyarországról. Puszta Béla ismerteti ezt is, hiszen elmondása szerint nemcsak a Figaro, hanem más lapok is szeretnek tudósítani Magyarországról. S az eredmény? „A legtöbb előtt Magyarország átláthatatlan, sűrű ködgomolyag.” De az új közvélemény, teszi hozzá naivan, azért tudja, hogy „Magyarország már nem a világ legbarbárabb országa, és ha művészeti meg irodalmi kérdésekben nem is tulajdonít egyelőre nagy fontosságot Magyarországnak, de meglehetősen jól van informálva közjogi helyzetünkről.” Puszta Béla, mint legtöbb cikkét, ezt is halk sóhajjal fejezi be: ,,ha Franciaország meg fogja sejteni azt a szellemi kapcsolatot, amely bennünket ezer intim szállal köt össze vele, ez az új közvélemény egész más dolgokat is fog rólunk mondani.”

nem csak ő hiányzik

Tudjuk jól, mi lett ebből az óhajból. Az „ezer intim szál”, melyről Puszta Béla hallgat, s amelyből magam is legfeljebb egy tucatot tudnék említeni, nem fonódott össze erős kötéllé. Van egy szép fényképalbumom: KiKi’s Paris a címe. Kikinek, a század első harmada leghíresebb párizsi modelljének az élete kapcsán jelenik meg Párizs művészvilága a századfordulótól a harmincas évekig. A gazdagon illusztrált kötetben Picabia 34 alkalommal szerepel. Puszta Béla, talán mondani sem kell, a sok száz fotó egyikén sincsen rajta. De nem csak ő hiányzik: ebben a hangsúlyozottan nemzetközi társaságban egyetlen magyar sem szerepel. Pontosabban egy: az egyik csoportképen a háttérben egy kisplasztika látszik, melynek alkotója a kommentátor szerint egy „ismeretlen magyar szobrász”.

Picabia nagy festő lett, és ma már mindenki beszél róla. Puszta Béla örökre névtelen maradt. Az „amerikai reklám” később meghódította Magyarországot is, de a Párisi feljegyzéseket soha senki nem hirdette. A Nagykörút is régóta ugyanolyan benzinszagban úszik, mint a párizsi boulevard-ok, de az új, még ismeretlen Picabiákról változatlanul lekésünk, akik mégis rájuk figyelnek, azokat peremre szorítjuk, s még mindig, reflexszerűen éppúgy az egy generációval korábbi jelenségeket hisszük kortársnak, mint Ady és Bölöni.

Ha akarnám, se tudnám fölhívni a 95-18-as telefonszámot. A Haladás könyvnyomdát se találom semmilyen címjegyzékben. Puszta Béla könyvét se megrendelni, se előjegyzésbe venni nem tudom. Szerintem az én birtokomban van e könyv legutolsó példánya. Ha előveszem, pereg, foszlik, hullik szét. Most is, hogy idéztem, újabb lap esett ki belőle. Próbálom ragasztani, de ezzel csak siettetem a pusztulását. Pár év, és végleg meg fog semmisülni. Ha gyakrabban kézbe veszem, még hamarabb véget ér. Remélem, senkinek sincs meg ez a könyv. Szeretném, ha én dobhatnám ki a legutolsó példányát. Más se őrizte meg, mint ahogyan Picabiáról sem vett errefelé senki tudomást. Legyen hát teljes a visszaszámlálás. A nulláig, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, semmit sem tartva meg. Nem törekszem arra, hogy megőrizzem a Párisi feljegyzéseket. Vesszen ez a könyv is. Emlékét legfeljebb ez a rövid beszámoló őrizze, hogy újabb 88 év múlva, 2086-ban eltűnődhessen valaki egy ismeretlenen, aki 1998-ban maga is egy ismeretlen emlékét őrizgette. S hogy majd legyen akkor is mit kidobni, ha lesz belőle példány.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás
kép | Francis Picabia művei