Kelényi Béla

VISSZA. AZ IDŐBE?

1998 március

VISSZA. AZ IDŐBE?

Írás közben az ablakon kinézni olyan érzés, mint amikor az ember kiesik (?) az idő múlásából. Mint amikor az este levetett karóra (e rám csatolt műszív) helyét nézegetve egyszerre észreveszem a kézfejen a hártyás, öregedő bőrt vagy egy régi vágás nyomán kifehéredett heget. Mintha valamilyen tükör mögé néznék. Ilyenkor a legszívesebben nem írnék le semmit. Csak nézném az időt.

Találtam Paul Virilio könyvében egy számomra különösen érdekes mondatot Amanda Learrel kapcsolatban, aki a tükrök helyett videoláncot építtetett be lakásába: „Míg az öregedő Castiglione hercegnő letakartatta házában a tükröket, hogy ne láthassa bennük vénülését, Amandának már nem kell attól tartania, hogy tükörképével találkozik, elég ha egy tetszése szerinti napon leállíttatja a felvételt, és a képernyőkről örökifjú mása fog visszanézni rá abban a lakásban, ahol megállt az idő, a berendezés már nem különül el az épülettől, a kommunikációs eszközből olyan szintetizátor lett, amely képes a testet az otthon terével keverni, mert a videojáték a mindennapival való végtelen játszadozás módjává vált…”

kinevezett emlékpontok

„Megállított” idő vagy „megszüntetett idő”: ezeket a fogalmakat soha nem éreztem olyan súlyosnak, mint éppen mostanában. Rajtakaptam magam, hogy néha az emlékeimben élek; hogy az egyes kinevezett emlékpontokhoz viszonyítom a későbbi történéseket. Olyan érzés, mintha már nem is velem történnének a dolgok, hanem valaki mással. Mintha csupán ezt a másikat kellene figyelnem és irányítanom, hogy én is jelen legyek. Mintha megállítottam volna magamban az időt, és mindig csak ugyanazokat a múltbeli történéseket játszanám vissza.

Minden nap a jelenlevésért folytatott újabb próbálkozás. Felébredni; átélni még néhány pillanatig az álom-töredékeket, de már a reggeli fényben látni ugyanazokat a bútorokat, mint este, lefekvés előtt… Felöltözni, megízlelni az elkészített ételt, meghallgatni a reggeli híreket… Virilio azt mondja, hogy ezeket a folyamatokat csak a belőlük kiesés, az időről időre megszakítás teszi átélhetővé, tudatossá. Valóban: ha nem találom a tegnapi helyére visszarakott fogkrémet, elfogyott a tej vagy száraz, ehetetlen a kenyér, akkor – miközben éppen helyrehozni igyekszem az engem kizökkentő balesetet – érzékelem, hogy még jelen vagyok.

kelenyi2 0430

Annabelle Shemer, flickr.com

Mindig is megdöbbentő volt számomra, hogy ez az állítólag fogyasztáson alapuló társadalom éppen időbeliségében mennyire előre megtervezett. Ízlésének, és főként pénzének megfelelően mindenki kiválaszthatja a maga számára leginkább megfelelő időt, amelybe behelyettesítve magát, lényegében mindig ugyanaz a történet játszódhat le, középpontjában a megrendelővel. Hogy miért ugyanaz, amikor ezeknek a történeteknek a jellemzője éppen az önkényes elkülönülés? Talán mert látszólag soha nincs igazán kiszolgáltatva nekik.

Azt hiszem, ma már nem sokban különbözik egy jól (-rosszul) megszervezett út valamilyen egzotikus országba az egzotikus országról készített filmtől. Pénzétől függően a megrendelő megkaphatja a számára előkészített álmot. (Mintha ezzel a sok kommersz-vacakkal meg lehetne állítani az időt!) Talán ezért is érzik annyira felháborítónak az „álomutazások” kiválasztottjai, ha valami más is történik velük.

illuzórikus jelenség

Emlékszem, amikor először olvastam Stanislaw Lem művét, a Summa technológiát, elvontnak és elképzelhetetlennek tűnt a felvázolt jövő. Sokszor, sokféleképpen megírta a fantomatikának is nevezett, illuzórikus jelenséget: „miként lehet megalkotni egy olyan valóságot, amely a benne élő értelmes lények számára semmivel sem különböztethető meg a normális valóságtól, és mégis attól eltérő törvényeknek engedelmeskedik?” Egyik novellájában a főhős elfelejti bevenni az aznapra kijelölt gyógyszert, és megdöbbenve látja, hogy valójában milyen körülötte a világ. Csupa roncs. Az izgága robotmérnökökről szóló űrmeséjében pedig a tanácsadó álmokat tartalmazó szekrényeket ajándékoz a királynak, melyekbe egy villásdugó (!) segítségével bármikor be lehet kapcsolódni. Az utolsó álommal, a „Mona Lisa avagy az édes végtelenség útvesztőjé”-vel a király végül örökös fogságba esik egy folyton ismétlődő álom labirintusában: „…a következő álomban megint csak ott állt az előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb álomba merült, és megint ugyanaz: előcsarnok, benne a szekrények, Cselemér és ő maga. – Álmodom én? – kiáltott fel…”

kelenyi3 0430

Ryan McGilchrist, flickr.com

Hogy a „valóság” képe mennyire átalakult, arra talán a legjobb példa az Öböl-háború pilótáinak már sokszor idézett vallomása, hogy számukra a bombázások mintha csupán a valóság egyik szimulációját semmisítették volna meg; mintha csak egy bonyolult játéksorozatba kapcsolódtak volna be valamilyen óriási, égi vidámparkban, mintha arról sem akarnának tudni, hogy innen talán nem lehet katapultálni többé. „Kapcsolj be!” – így lehetne definiálni a látást és az egyre több protézissel helyettesített érzékszerv benyomásait. „Az az ember, aki a tévéje előtt ülve nézi a Santiago de Chiléből élőben közvetített futballbajnokságot, az látáskorlátozott” – írja a Tiszta háborúban Virilio.

velejéig korrumpált

A lecsúszott, társadalomból kiesett ember is a saját révületében él? Kamaszkoromban Kurosava Dodeskaden című filmjében láttam, hogyan épít palotát magának álmodozásaiban a nyomortelepen az egyik hajléktalan. Ma mindenütt hajléktalanokat látok. Maguk elé meredve ülnek az autócsodák kipufogógázának bűzében, élőhalottként alszanak a metró piros műanyagból készült széksorain, előttük pedig valami színész valami bankot reklámoz az óriásplakátokon. Mintha megszűnt volna körülöttük az idő. Meddig lehet nem odanézni még? Meddig lehet még kibírni ebben a megnyomorodott, tönkretett, velejéig korrumpált csődtömegben, amit ma Magyarországnak hívnak?

Az utóbbi években egyre fontosabbá vált számomra egy szobor. A Hopp Ferenc Múzeum kertjében lévő, kőből faragott Buddha szinte már az emberi test felismerhető formáit is elveszítette; azért még jól kivehetők a keresztbe tett lábak, az ölben nyugvó kezek és a fej. Az arc vonásai szétmállottak, csak sejteni lehet az egykori, a meditációban maga elé meredő szempárt, az ajkak időtlen mosolyát. Akárhányszor látom ezt a szobrot, mindig a visszafelé haladó időre gondolok. Valamikor kifaragták egy darab alaktalan kőből; most visszatér, lassan visszajut az alaktalanság tökéletességébe. Van ideje arra, hogy kivárja; mintha egy mély meditációban süllyedne el, úgy pattogzanak le évről évre testéről a valamikori arcot, kezet, lábat jelentő rétegek. Nemsokára már csak egy azonosíthatatlan kődarab marad a kertben.

A Visszaszámlálás – beszélgetőkönyvbe készült írás
felső kép | Nick Webb, flickr.com