FIRENZE 2005
Minden tavasszal innen indulok.
A fáktól, amiket fellök a szél,
billegnek sután,
rajtuk a lomb:
ritkászöld téglalap.
A padon a lécek is,
vízszintes csiszolat,
a szerkezet vasból,
rajtuk a test:
csúszik a porba.
Pedig a téren
– Piazza Vittoria –
minden szabályos,
a sarkokban fűcsomók,
korlát a gyerekek miatt,
gépről fölébe vagy nagyító alatt:
a négyszög az négyszög,
de már az is győzelem, ha épp nem esünk hanyatt?
*
Két házra innen lakik a bolond festő,
modellt álltam neki,
alsónadrág, távolba néz,
– légy mozdulatlan Dávid! –,
akkor gondoltam először:
akár meg is ölhetem magam.
Kalapja ferde, szemüvege orrhegyén,
az ecset kalimpál, a cigaretta lassan leég,
nem mozdulok – kevesebb izom, több szőr, s a ruha is marad! –,
a Statuto felé megy le a nap,
akár ott is: a sínek, a vonat –
volt már rá precedens.
*
Még soha ennyire egyedül.
Még sehol ennyire idegen.
Arcomon nyúlik a bőr,
hiába az orgonaillat,
már beleférek a függőlegesbe,
a mosoly akár igaz is lehetne,
egy kattintás nem a világ,
de azt nem hittem volna soha:
napfény is fájhat így,
lehet április ilyen szűk,
ébrenlét ilyen tág.
*
Ami esetleges, lám, áthatol.
Ha kell, akkor egy tetőtéri négyzetablakon,
mire éjfélt üt a Santa Croce,
én már az Arnón túl futok,
de hiába: üldöz a mértan,
ha a testem itt, akkor
– nem lábból, csak gyomorból tudhatom –
nincs mit tenni, én tényleg itt lakom.
A híd most nem összeköt,
a hullámok vékony mézesmadzagok,
a sirályok titkosügynökök,
a pontyok hadnagyok,
és az ellenség arca a felszínen ragyog.
De nem lépek egyszerre, mint jólnevelt sereg,
csak magányos ragokhoz kutatok töveket,
a tárgyak szorongnak, a létige üres,
a kör négyszöget, a négyszög kört keres,
a névmás, aki vagyok, lám, esetleges.