SOROMPÓK KÖZÖTT

Jóskának

A búcsúzkodás rövid volt. Mind megcsókoltuk nagyanyámat, aki hamar elsírta magát.

– Ne félj, mama, visszajövök – mondtam bátran, magabiztosan, s büszkén is, hogy nem én sírok, hanem szigorú tekintetű, ősz hajú nagyanyám. Aztán levittük a csomagokat a blokk előtt álló kocsikhoz. Nem volt sok, éppen a legszükségesebb, minden más a már útnak indított konténerbe került. Nagyapám vezette a Trabantot, mellette ült anyám, mi a testvéremmel hátul. Apámat a haverja hozta egy másik kocsival, nálunk már nem volt hely. Alig vártam, hogy elinduljunk.

Sötét, hideg este volt, az utcán nem égtek a lámpák, nagyanyám sokáig integetett utánunk.

Az út Segesvárig hosszabb volt, mint gondoltam. Nagyapám óvatosan kerülgette a gödröket, anyámmal nem szóltak egymáshoz, a testvérem aludt. Nem mertem szólni én sem, csak ültem, néztem ki a bepárásodott ablakon. A táj egybeolvadt az egyre sűrűbb sötétséggel, néha házak tűntek fel, néma, kivilágítatlan falvak vesztek bele a ködbe. Apámék előttünk járhattak, gyorsabbak voltak, sajnáltam, hogy nem velük mentem. Nagyapám szótlanul vezetett. Anyám talán kétszer megkérdezte, fázom-e, de aztán ő is csak az utat figyelte. Némán. A távolban lassan előbukkantak a ködből és a sötétből Segesvár halvány fényei. A városba érve nagyapám rossz helyen kanyarodott le, eltévedtünk.

– Mondtam, hogy nem itt kell betérni.

– Nem mondtál semmit – mordult vissza nagyapám, de közben megtalálta az utat az állomáshoz.

Mire a parkolóba bekanyarodtunk, apámék már kiszedték a csomagokat, s rágyújtottak. Ahogy megálltunk, felébredt a testvérem, sírt, hogy fázik. Hisztizett.

A párától és a rárakódott kosztól homályos volt az ablaküveg. Néha csak foltok, ember-alakok sejlettek a túloldalon. Lassan már körvonalazódott egy kocsi is: a kép közepe táján sorompók, azoktól jobbra húzott le az árokpartra. Lekapcsolta a lámpáit, sokáig nem mozdult semmi. A sorompók közti bódékból halvány fény szűrődött ki, néha eltakarták az ember-alakok.

Apámék a Trabantból is kipakolták a csomagokat, s a sötétben bebotorkáltunk a váróterembe. A vonat tízkor indult, jó félóra múlva. Alig találtunk üres padot az egyik sarokban. Anyám az ölébe vette sírdogáló testvéremet, én meg beültem a két legnagyobb bőrönd közé. Hallgattam. Fullasztó emberszag terjengett a váróban, de legalább meleg volt.

– Mámá, mikor indulunk? – aznap már vagy hatodszor kérdeztem ezt.

Anyám ült, ölében az elcsendesedő testvérem. Nem válaszolt. A kérdésemre aznap egyszer sem válaszolt. Apámék, ha jól emlékszem, valami árfolyamról beszéltek. A mellettem ülő bácsi lábszaga közben egyre elviselhetetlenebb lett. Az a rohadásnak indult, oszló kutyatetem bűzlött így az erdőben, amit a fiúkkal találtunk még a nyáron. Nagyapám a váróterem egyik félreeső ablakánál állt, előtte az ablaktábla homályos üvege. Nézte. Odamentem mellé, de nem láttam semmi érdekeset az üvegen.

– Tata, te is jössz velünk?

– Nem, én maradok – mondta nagyapám, aztán csak bámult tovább.

Visszaültem a bácsi lábszagához. A testvérem már nem sírt, apámék halkabbra fogták a beszélgetést, nagyapám mozdulatlanul állt az ablak előtt. Ültem szótlanul a két bőrönd között. Hallgattam.

Az árokparton álló kocsi ajtaja kinyílt. Egy férfi s két nő szállt ki. A férfi kinyitotta a csomagtartót, kivett egy kézitáskát s egy hátizsákot. Az egyik nő magához szorította a kézitáskát. beletett még valamit. A hátizsákot a kocsinak támasztották, visszaültek. A közelebbi bódéból kilépett egy alak. elindult a sorompó felé. Ott megállt, rágyújtott, belebámult a ködbe, az autó irányában. Semmi sem mozdult. Sem az emberek a kocsiban, sem a cigarettázó alak. Csak a köd gomolygott a bódé ajtaján kiszűrődő kísérteties fényben.

Atentiune, atentiune, szólalt meg fejem felett a hangosbemondó. Egy óra késést jeleztek, a nemzetközi gyors előreláthatólag – így mondták – tizenegykor indul.

– Mámá, most akkor nem indulunk?

Anyám rezzenéstelen arccal ült tovább, ölében a testvéremmel.

Apám, jól emlékszem, káromkodott, mire nagyapám felnézett a sarokból, talán nem is rosszallóan, csak úgy. Megszokásból. Iszonyúan büdös volt. A lábszagos bácsi elfeküdt a szomszédos pádon. Horkolt. Nem úgy, mint apám. Azt megszoktam. Sőt, ha nem horkolt esténként, el se tudtam aludni. Apám most nem horkolt. Idegesen járkált, egyik cigiről a másikra gyújtott. Talán anyám rá is szólt egyszer, hogy hagyja abba a járkálást. Vagy a cigizést. Arrébb toltam a bőröndöket, hátamat nekivetettem az egyiknek, megpróbáltam elaludni. Lehunytam a szemem, s eszembe jutott a nyári táborozás Laposnyán. Oda is vonattal mentünk, de nem kellett várni. S ott voltak a fiúk. Mind. Dengel, Trozner, Tollas, Hajdú. Egész éjszakákat végigbeszélgettünk. Ültünk az emeletes ágyak tetején, párnákkal dobáltuk egymást, s elbújtunk, ha jött a tanító néni. Nem emlékszem, hogy akkor álmodtam-e ezt, vagy csak végigfutott az agyamon. Meleg volt, meleg és émelyítő, állott, várakozó emberszag. Az izzadságszag már elnyomta a bácsi lábszagát. Szédültem, erre kinyitottam a szemem. Meg akartam kérdezni anyámtól, mikor indulunk, de anyám aludt. A testvérem az ölében szintén aludt. Apám és a haverja lehunyt szemmel a falat támasztották, nem beszélgettek. A bácsi mellettem egyre hangosabban horkolt. Mind aludtak. Egyedül nagyapám virrasztott felettünk. Állt szemben az ablaktáblával, bámulta a homályos üveget. A fullasztó emberszag mozdulatlanságba kocsonyásodott.

A két sorompótól balra a köd sűrűjét fel-felszakító fény tűnt fel, egy autó fékezett. A kocsiból egy férfi szállt ki, előrement, belebámult a túloldali sötétségbe. Valamit vagy valakit keresett. A jobb oldali kocsiból ekkor az egyik nő és a férfi kikászálódott. A férfi felsegítette a nő hátára a csomagot, kezébe adta a kézitáskát, s a sorompó felé mutatott. A nő azonban nem akart menni, az autó felé intett. Végül lassú, bizonytalan léptekkel mégis megindult, a sorompónál dohányzó alakhoz tartott. Váltottak néhány szót, a nő átnyújtott valamit, amit a táskájából vett ki. Az elvette, forgatta, bement vele a bódéba, majd pár perc múlva, mikor kijött, visszaadta. A sorompó lassan, meg-megremegve felemelkedett. A következő bódénál ugyanez a jelenet megismétlődött. Mikor a második sorompó is felemelkedett, a nő sietősen átment alatta és a túloldalon várakozó férfi karjaiba zuhant. Aztán ismét nem mozdult semmi.

Atentiune, atentiune! Apámék megragadták a bőröndöket, anyám az álmos testvéremet, elindultunk a peronra. A nemzetközi gyors öt perc múlva befutott. A peronon szinte csak mi voltunk. Kissé távolabb egy szakállas férfi hosszan ölelt egy asszonyt, majd felugrott a vonatra. Apám a bőröndökkel már fent volt. Odamentem egyedül álldogáló nagyapámhoz, átöleltem.

– Tata, tényleg nem jössz velünk?

– Most nem. – Valahová a hátam mögé nézett.

Miután anyám is megcsókolta nagyapámat, felszálltunk a vonatra. Se a folyosón, se a fülkében nem égett a villany. Apám elment megkeresni a helyünket.

Sötét volt és büdös. Álltunk a kivilágítatlan folyosón. Vártunk.

Apám egyenruhás alakkal tért vissza, szerinte nem volt érvényes a helyjegyünk. Rossz helyen vettük meg. Anyám sírt. Apám üvöltött. Végül, ha jól emlékszem, apám leszállt, s pénzt kért nagyapáméktól, amit az egyenruhásnak adott. Kaptunk egy hálófülkét. Addig soha nem utaztam hálófülkében. Vonaton többször is, de hálófülkében még nem. A két emeletes ágy közül kiválasztottam a magasabbnak tűnőt, s felmásztam. Közben éles sípszó hallatszott kintről, majdnem leestem az ágyról.

Elindultunk.

Végre, gondoltam magamban elégedetten. Az ágyamat sem kellett megosztanom senkivel, s ha hasra feküdtem, éppen kiláttam az ablakon. Integetni akartam nagyapámnak, de nem láttam sehol. Biztos elindult hazafele nagyanyámhoz. Eldöntöttem, fennmaradok egész éjszaka, figyelni fogom a tájat. A testvérem már javában aludt az egyik lenti ágyon.

Nem értettem, hogy lehet ilyenkor aludni. Apám csendesen beszélgetett anyámmal. A vonat zakatolása elnyomta a hangjukat. Kinéztem volna, de a párától és a rárakodott kosztól homályos volt az ablaküveg. Csak foltok sejlettek.

A nő pár perc múlva kibontakozott a férfi öleléséből. Az árokparton álló kocsihoz cipelték a csomagokat. Nem ültek be. Elindultak visszafelé. A sorompókhoz. A nő előtt felnyílt az első. Átment alatta, most már csomagok nélkül. Néhány szót váltott a bódé előtt álldogáló alakkal. Ezután a második sorompóhoz ment. Onnan két alak lépett ki, elállták a nő útját. Nem lehetett hallani, talán kiabáltak. Az egyik alak fenyegetően felemelte a karját, mutatva, nincs visszaút. A nő nem akarta megérteni. Összetett kézzel rimánkodott, hol az egyik, hol a másik alakhoz. Közben a sorompótól jobbra, az árokszélen parkoló kocsiból kiszállt a férfi és a nő is. Az alakokkal vitatkozó asszonyt figyelték. Azok hajthatatlanok maradtak. Odaálltak a sorompó elé, s nem mozdultak. Csend volt, nem mozdult semmi. Csak néha az alakokkal beszélő asszony feje. Könyöröghetett.

Háromszor ébredtem fel. Pedig ébren akartam maradni, élvezni az utazás minden percét. Végül a vonat zakatolása, a meleg és a fáradtság elringatott. Ha jól emlékszem, nem álmodtam semmit. Az egyik kanyarban majdnem lecsúsztam az ágyról. Szétnézem. Anyám és testvérem az alsó ágyak egyikén aludt. Apám mozdulatlanul állt az ablaknál, bámulta az elsuhanó sötétséget.

– Te se alszol? – nézett fel rám, mikor éppen sikerült megkapaszkodnom az ágy szélében. Nem tudtam válaszolni, pedig nagyon akartam. Félálomban talán csak a fejemet ingattam tagadóan. Nem, én nem, én nagyfiú vagyok, de aztán visszaaludtam.

Meleg volt. Fülledt, fullasztó meleg. Másodszor arra ébredtem, hogy tiszta víz az ingem, az izzadság végigfolyik a hátamon. Kinéztem. Kint még mindig sötét volt. Csak a vonat zakatolásából tudtam, még megyünk. Apám akkor is az ablak előtt állt, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Éppen egy gyufásskatulyába próbált belegyömöszölni valamit. A gyufaszálakat kitette maga elé az ablak előtti asztalkára, s egy zöld, több rétben összehajtogatott papírdarabot helyezett a skatulya aljára. Többször megigazította. Aztán a gyufaszálakat egyenként visszahelyezte a dobozba. Nem vette észre, hogy figyelem. Becsukta a dobozt, ismét kinyitotta. Igazított a gyufákon, becsukta. Mikor a zöld papír egyáltalán nem látszott a gyufaszálak alatt, a dobozt zsebre vágta.

Csend volt. A párától és a rárakodott kosztól homályos ablaküveg túloldalán a hajnali szürkületben az asszony a sorompó előtt álló két alakkal vitatkozott. A nő egy kis könyvecskét mutatott, az alakok mintha nem is figyeltek volna rá. Miért akar visszamenni? Közben anyám is felébredt, ült az alvó testvérem mellett, figyelte az ablak túloldalán játszódó eseményeket. Apám egy gyufásdobozzal játszott, hol elővette a zsebéből, hol eltette. A bódéból ekkor kilépett egy harmadik alak, és feltekerte a sorompót. Talán megunta a veszekedést. Az asszony az árokszélen parkoló kocsihoz rohant.

A fülkébe egyenruhás lépett. Beletúrt az összes csomagba, felkapaszkodott hozzám az ágyba, s benézett a párnám alá. A testvéremet is felébresztette. Sírt megint. Apám egyre idegesebb lett, de az egyenruhás, amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. Ismét magunkra maradtunk.
Az asszony újra indult a sorompók felé. Gyerekkocsit tolt maga előtt. Néha odahajolt a kocsihoz, megigazította a takarót.

Egyre világosabb lett, most már nem alszom el. A vonat lassan, meg-megrázkódva, indult. Apám ledőlt az egyik ágyra, magára húzta a takarót. Az asztalkán ott hevert egy gyufásskatulya.

A homályos ablaküvegen keresztül még láttam az asszonyt, amint odaért a gyerekkocsival a sorompóhoz. A két alak éppen elé állt, de a következő kanyarban végképp eltűntek a szemem elől. Sokáig néztem visszafele, a távolban még láttam a hegyeket, ahogyan összefolytak az éggel.

Szélesen elterülő, lapos földek következtek. Messzire elláttam. Néhol egy-egy magányos gémeskút bukkant fel a távolban. Kivilágosodott.

Apám az alsó ágyon horkolt, a megszokott, mindent betöltő horkolásával. Anyámmal bámultuk az ismeretlen, laposan elsuhanó földeket.

A vonat lassított. Falun mentünk keresztül, s akkor megpillantottam az első feliratot: TÜZÉP – állt egy faház tetején. Fogalmam sem volt, mit jelent. Jól hangzott.

– Hát itt volnánk – szólalt meg anyám, s tekintetével az eltűnt hegyeket kereste.

kép | fortepan.hu