Méhes Károly

VILLIBALD KATZ FELTALÁLÁSA

2001 október

VILLIBALD KATZ FELTALÁLÁSA

ÉN, AKI Ő

Felugrottam a hideg vécédeszkáról, és a fejem búbját pontosan a kis ablak keretének sarkába vágtam. Mert hol máshol is töprenghetnék életem egyenlegén e szép, kerek, 40. születésnap előestéjén, mint az ürítkezésre szolgáló, mellékesnek hazudott helyiségben. Ki döntse el, hogy az élet telik-e, vagy ürül?

Ahelyett, hogy annak rendje s módja szerint káromkodtam volna egyet, a csúnya szavak helyett egy név ugrott az eszembe a semmiből. Mintha valaki bemutatkozott volna.

Villibald Katz.

És azóta fogva tart.

Mormolom, dünnyögöm, sziszegem. Gondolok „rá”.

Lassan úgy érzem, Villibald Katz nem pusztán a neve valakinek (ha igaz), hanem egy külön világ, amiben e naptól fogva élek, pontosan úgy, mint akinek semmi más nem fontosabb, mint maga Villibald Katz.

Ugyan ki lehet az a Villibald Katz, akivel nekem minden körülmények között találkoznom kell (így érzem) — mintha Villibald Katztól függne az életem, de legalábbis a további sorsom, olyan egyértelműséggel.

ellensúlyozásaképp

Furcsa zajok vesznek körül alkotói magányomban, miközben legfeljebb az ihlet galambszárnyon suhogását szabadna csak hallanom. Valahol kétpercenként lehúzzák a klozetot, folytonos a vízcsobogás, az a legkellemetlenebb, amiben nem is a víz játssza a főszerepet, hanem a surrogás, a műanyagcső, ahogy zuhog, az ismert elvásott, vacak cső, nem is beszélve mindarról, ami a vízzel együtt utazik. Mindezek ellensúlyozásaképp Almaviva gróf hadar a musiccenterből, de mintha ma reggelre elment volna a hangja szegénynek, mostanra nyúlott ki a hangszalag (a kazettáé!) annyira, hogy azt kellene mondani: vége. És mégsem, mert peregnek a nyelvek; cincognak a hegedűsök, minden olyan, de csak majdnem.

Elkészül a tea, megtörténik a rendrakás (egy rakás rend?!), és amikor a dolgok eszerint, egy szerda reggelhez egyáltalán nem méltatlanul, állnak, belép az életembe Villibald Katz.

Akiről pedig sose hallottam, csupán megénekelt névrokonát, a tábori lelkészt van szerencsém ismerni, ám ő ebben a mostani összefüggésben – legyen bármily, csapodárságában is szeretetteljes az alakja – egy távoli mesebolygóról integet legfeljebb. Az én Villibald Katzom (és nem, nem engedi, hogy csupán Katzként szólítsam, ez a Villibald kiköveteli magának az újra és újra emlegetést) más. Ha nagyon nagyképű akarnék lenni, azt sejtetném, olyan, mint én, afféle… (istenem, hadd valljam be:) tisztes pógár.

És ez benne a leggyanúsabb. Mert tisztes pógárok csak a rajzolatokban vannak, azáltal, hogy emberszabásúak, fel vannak öltözködve, megnyiratkozva, ésa szemükből egyszer az olvasható ki, lám, így van rendjén a világ, aki többet akar, az magára vessen, én megmondtam, másszor könyörgőbben, kérem szépen, igyekezet, tudás, szorgalom, és csak egészség legyen ugyebár, teljes tisztelettel, majd csak lesz valahogy.

Ám e két lélekállapot között himbálózva sokkal súlyosabb rémségek zajlanak nap nap után, minden perc rettenetet kovácsol, a sok-sok tevékeny, szorgos életút nem más, mint fortyogó borzalmak elé tartott pajzs.

Tudom, és tudom azt is, hogy Villibald Katz is tudja, és azt is tudja, hogy tudom, ezért hagyta, hogy a neve vadidegenként az eszembe jusson egy olyan tökéletesnek tetsző áprilisi reggelen, amikor évtizedeken át a felszabadulást ünnepeltük, mintha létezne felszabadulás bármilyen értelemben is, ha ez megtörténhet, hogy a semmiből egyetlen pillanat alatt élő lelkiismeretként előbukkanhat Villibald Katz, akinek, ha törik, ha szakad, mint valami jóistennek, számot kell adni szörnyeteg életemről, s – ami tán még rosszabb – ő is erre készül, hogy elbeszélje nekem azt, amit senki másnak nem tehet meg.

Megborzongok, mennyire nem akarok jóisten lenni.

Ha kinézek az ablakon, öt emeletnyi magasból látom a várost. A közeli háztetőkkel hirtelen nem is tudok foglalkozni, pedig mindig azt hittem, semmi más nem lehet érdekesebb, mint beleskelni ablakokon, amik pusztán jogi értelemben idegenek, mert mindenütt otthon vagyunk felebarátaink körében; de most csak cserepek végtelen tengere dobálózik előttem. Amit látok, a vasmonstrum, a kardot lendítő szobor, amelyik (a perspektíva miatt) minden épületnél magasabbra döf, az égbe, oda, ahol leledzünk, még földi valónkban is, így figyelmeztet.

Zubog a víz, a gróf már egy másik áriát hadar.

És ez az ég, a messzi, kéklő párába burkolózó hegyek fölött olyan, mintha egy gondos mérnöki kéz vonalzóval kettéosztotta volna: az egyik fele szikrázóan fehér, a vékony felhőréteget a lassan kelő nap selyemragyogásúvá varázsolja, majd a vonal után sötétkék, elnémítóan sötétkék, nem akar véget érni az éjszaka, ragaszkodik hozzánk, nem ad át a napnak.

Nincs egy percnyi nyugalom se, vakarózhatok itt is, ott is, a bizsergés belül emészt, fuldoklom, ha arra gondolok, hogy életem vezérfonalát (ami ráadásul sose volt eddig!) mától Villibald Katznak hívják, egy ember, na és akkor mi van, hiszen csak egy ember.

A muzsika rég elhallgatott, egyedül maradtam a zubogással.

Minden emberhez tartozik egy másik. Különös kegye a sorsnak, ha ez a bizonyos valaki derék szüleink egyike, vagy – ugorva két generációt – gyermekünk, esetleg, amit egyébként a legtermészetesebbnek vélnénk, a feleségünk-férjünk (legalábbis a szerelmünk, mi másért, ha nem ezért). Ám ha a felsoroltak közül végül is egyik sem, akkor is van valaki, akivel párost alkotunk, egy olyan ő (mindegy, hogy nagy vagy kicsi), aki szinte én. Aki kikerülhetetlen, akivel, lehet, sose találkozunk, akit csak sejtünk, félve vágyunk, imádkozunk hozzá, hívjuk és furton fúrt menekülünk előle.

képtelen rögeszme

Villibald Katz ilyen ember. Végtelen szerencse és megtiszteltetés, hogy – egyelőre csak nevében – elém vezérelte a sors, azzal együtt, hogy e szerencsében a legnagyobb kétségbeesésre ad okot, hogy a világon semmit sem lehet tudni róla, és emiatt egy új félelem lép be az életembe, nevezetesen az a képtelen rögeszme, hogy Villibald Katz nem is létezik, hisz mi egy név, semmi, egy perc alatt millió féle nevet kitalálni, akik ugyanúgy nem léteznek, mint ő, aki egészen bizonyosan él valahol… Vár, vagy töpreng, vagy még nem is tud semmit.

Eszembe jutott időközben, hogy eddigi életem során csupán egy Villibaldról hallottam, mégpedig Villibald Gluck zeneszerzőről. Ha már úgyis porondon volt a németezés, némi csalással Gluck neve Glückre változtatható, ami annyit tesz: szerencse. Ennyi részlehajlást indulótőkeként, azt hiszem, megengedhetek magamnak. Mert fülemben csengenek réges-régi téli délutánok dallamai, amikor reszketeg zongorakísérettel egy női hang huszadszor és harmincadszor is elénekelte, hogy Euridike nélkül élni… nem lehet, nem és nem, és én halálra mérgelődtem magam sötét szobám mélyén, mert azt képzeltem, hogy Euridike nélkül legalább olyan kényelmesen le lehet élni akár egy egész életet, mint Villibald Katz teljes hiányában.

Két fontos is történt: a zúgás, illetve zubogás megszűnt. Abban a villanyórában, amire a szivattyú és – mint számomra ebből az alkalomból kiderült – az egybeépített elektromos főzőlap és hűtőszekrény csatlakozott, kicsapódott a biztosíték. Se a zuhanytálcából nem pumpálta a vizet, sőt, a vizet se melegítette az áram, és persze a hűtő nem hűtött, a két platnin pedig nem lehetett melegíteni. Így alakultak a dolgok azok után, hogy reggel panaszt emeltem az áldatlan zubogás ellen.

Igen, megfordult a fejemben, hogy Villibald Katz intézkedett. Hogy máris mindent tud, hogy hatalma van, és… felesleges is keresnem, majd ő rám talál.

Holott úgy örültem. Végre felleltem CD-lemezen Sibelius hegedűversenyét, amit már karácsony óta hajkurászok, de mindenhol csak a Finlandia kapható legfeljebb valami öszvér „best of” szegénytől. Most megvan, egy lemezen ő és Dvořák, hírvágyam kielégülhetett. És aztán megoldódott a rejtély, mért a mai nap jelöltetett ki erre. A harmadik tétel. Ha valami, akkor az kereső zene. Hajt, űz, elsősorban a kétkedőnek adja ki parancsba: indulj, hogy vagy képes itt ücsörögni, keress, keress, keress!

Dvořákba bele sem hallgattam. Emlékeztem, hogy Dvořák imádott kijárni a vasútállomásra, a vasút volt a mindene, a fekete, szikrát köpködő, füstött okádó mozdonyok, mintha ott lett volna igazán otthon, s nem a zenekari árokban, órákig ücsörgött egy padon, leste a tolatást, a szerelvény kiállt, a szerelvény beállt, nem is beszélve a megállás nélkül továbbrobogó, titokzatos expresszekről. Ó, milyen megható, egy nagy elme, az új világot megszólaltató zseni, amint gyerek tud maradni, és vonatozik.

Nem vonatozik, dehogyis! Vár valakire, hátha az egyik kupéból kiszáll, jaj, istenem, pont ma jönne, mikor ennyi évtizeden át nem, hogy fogok ezután majd komponálni?

Este feltétlenül meg kell hallgassam Dvořákot is.

 

EGY (R)ÉGI BARÁT

Fogtam esernyőt, várostérképet, mert erősen tartottam tőle, hogy olyan utcába keveredek, ahol még sosem jártam a szülővárosomban, és elindultam az állomásra.

félig még alvó utcák

Elmúltak azok a régi idők, amikor gyalogosan rohantam a hajnali vonathoz, mert annyi sürgősnek és fontosnak vélt ügy szólított a fővárosba. Mintha törvény írná elő, hogy a hatórás gyorshoz csakis szemerkélő esőben lehet odaérni, csípős hidegben, amikor vaskampókkal húzzák a boltok elé a péksüteményes ládákat, és a félig még alvó utcákban a legkisebb koppanás is úgy visszhangzik, hogy azt hinni, erre azután mindenki felébred, és a következő pillanatban az összes ablak mögül redőnyhúzás hallatszik és világosság gyúl. De nem. Csak én loholtam, fejemben az aznapi feladatok zsongásával a pályaudvar felé, ami félköríves, óriási ablakával a nagy misszió legelső és legfontosabb állomásaként fénylett felém messziről.

Megállni, nézelődni sose volt idő.

Hát most, most ez az az idő, amikor mindent meg lehet nézni? Közelről?

Vasárnap délután 4 órakor a pályaudvar mintha ebéd utáni szunyókálását töltötte volna. Szóval ilyen. Pihen, mert megérdemli. Utálja az embereket.

Kinéztem a peronra, nincs-e ott az ügyeletes Dvořák, hihetetlen, de már senkit sem érdekelnek a mozdonyok, unalmasak, büdösek, otrombák, nem fejeznek ki semmit a lélek vágyódásából. Vége a romantikának, amikor a kőszén vagy olaj szaga azért csalt könnyeket a szemekbe, mert valami különlegeset, valami nagyszerűt lehetett bennük megszimatolni, ami a jövő üzenetének tűnt.

Kinyitottam a térképet, hogy áttanulmányozzam, visz-e innen út olyan környékre, ahol a legkisebb esélye is lehet, hogy a Villibald Katz névről megtudható bármi is.

Röce, az anyád ne sirasson, hallottam ekkor a hátam mögül, nem találod, merre van a budi? Kacagnom kell…

Hátrafordultam, és egy csupa szakáll, vigyori hajléktalant láttam, aki kezében egy rongyos könyvvel, strandpapucsban csoszogott felém. Csálén álló szemüvege szárát zöld szigetelőszalaggal erősítette meg.

Ha azt mondod, hogy nem ismersz meg, leköplek, és véged, ezt kijelentem, közeledett évődve a férfi, én pedig merőn a szemébe nézve szuggeráltam magam, hogy jöjjön a számra neve. Mert az előttem álló látvány mögött, a szemefehérje fényei apró kis jelzésekként elővillantottak egy huncut kamaszarcot, és egy végtelen pillanatsor kimerevedésében már láttam, hogy mi ketten elbújtunk valahová, dehogy is a múltba, hanem egy pincefélébe, és ott reszkettünk az acsarkodó kutyáktól, egymáshoz bújva, feledhetetlenül.

Amikor a hajléktalan a vállamra tette a kezét, és megcsapott a belőle áradó szag, amihez képest a kőszén és az olaj szaga is parfüm, kimondtam.

Lipót, hát te mit csinálsz itt?, kérdeztem olyan természetességgel, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.

Várom a csatlakozást, jó vagy ám te is. Sima liba, ilyenkor kell valamit kérdezni, nem eshetsz nekem azzal, hogy hogy’ nézek már ki.

Beültünk a váróba, ahol Lipót a főhadiszállását tartotta, összes vagyona, két óriási bevásárlószatyor formájában.

Na, ne nézz már így, mordult rám.

Mért?, kérdeztem félve, ugyanis fogalmam se volt, miképp nézhetek, sőt, leginkább azt szerettem volna, ha sehogyan se nézek, legalábbis nem észrevehetően, csak mint akinek van két szeme.

Mert kacagnom kell tőle, felelte Lipót, hogy be vagy szarva, aranyom.

Én?

már nem szarok be

Hát!, lesett rám alulról, mert közben lehajolt, és az egyik karja vállig eltűnt a nagyobbik szatyorban. Én már nem szarok be, ha ez érdekel, amennyit kajázok, abból nincs mit visszaadni a biomasszába, ugye, milyen szépeket tudok? Na, azt hittem, akad még egy söröm, de tévedtem.

Nem baj, biztosítottam gyorsan Lipótot, akit valóban nem zavart a kvázi vendéglátáson esett csorba, felkönyökölt az asztalra, felmosóronggyá gyűrődött az arca, ahogy a két öklére támasztotta a fejét, úgy morogta.

Na, ki kezdi?

Próbáltam magam elé idézni az érettségi tablóról a megilletődött, nyakkendős képét egy régvolt tizennyolc évesnek.

Ööö, mit is?

Gondoltam, dumálunk. Vagy ne kacagtassalak ilyenekkel?

De, mindenképpen… Hanem, bújt belém a kisördög, miközben vad mozdulatokkal, mint aki az egész világból arra legmérgesebb, a zsebembe gyűrtem a térképet, akkor kezdd te.

Nekem úgyis jó, de akkor kapaszkodj, és nincs felugrálás, meg jaj, fürdetnem kell a gyereket otthon, mint múltkor a rohadék Csicsmán, emlékszel a Csicsmánra, Mazsomnak hívtuk, mert a majmot is franciául mondta, azt hittem, szétkapom az arcát…

Csak ráztam a fejemet, hogy efféle szóba sem jöhet, jóllehet semmiféle Csicsmán nem derengett emlékeimben, volt egy Csávossy, aki második után elment, mert focizni akart, azóta se hallottam róla.

Na szóval, pödört egyet a szemöldökén Lipót, emlékszel, én bejáró voltam, apám otthon tanítóskodott, szinte evidens volt, hogy nekem adja át a stafétabotot, beszélni erről nem beszéltünk, mentem szépen a fősulira és tanultam, mint a kisangyal, vidéki gyerek, becsülje meg magát, ha vinni akarja valamire. Annyira simán ment minden, ha visszagondolok rá, azt kell mondjam, szinte már gyanús volt. Úgy lett minden, ahogy terveztük, egy évet dolgoztunk együtt, aztán apám elment nyugdíjba. Búcsúzóul a suli, illetve a város meglepte egy görögországi társasúttal, mert tudták, hogy az volt a mindene, a görög eszmény, ahogy kifordított szemmel tudta emlegetni, hát lássa egyszer ezt a híres Hellászt, na. Egyszer látta. Hazafelé a busz karambolozott, apám és anyám, a sofőr és még egy manus a helyszínen meghalt. Most lesz tíz éve, a nyár végén, írtak róla az újságok, de nem hiszem, hogy emlékeznél rá.

De, vetettem gyorsan közbe, mintha rémlene valami.

Rémlene…, felelte Lipót, újfent csavarintott egyet a szemöldökén, majd folytatta. Szóval, mondanom se kell, alapjaiban megváltozott az életem. Ott tengődtem abban a bazinagy házban, miután hazamentem a suliból, és mivel nem volt jobb dolgom, elkezdtem felfedezni, ától cettig, módszeresen, mintha házkutatást tartanék, tökéletes alapossággal. Pedig semmi különös nem került elő – egészen addig, amíg a pincéhez le nem értem, érted. Az totál a faterka birodalma volt, anyám oda soha be nem tette a lábát, de még engem se küldött borért, ha kellett hozni, inkább ment, hidegben, esőben, nem számított. Akadt ott elég kacat, lom, ami egy ilyen pincében elengedhetetlen a rendetlenséghez, régi abroncstól törött lopóig minden, de a leghátsó, alacsony, téglával kirakott boltíves traktusban, ahová csak guggolva lehetett leereszkedni, ott bújt egy méretes láda, amolyan duplafedelű, érted, ami telis-tele volt tömve határidőnaplókkal. Ahogy kinyitom az elsőt, és kitántorgok vele a fényre, látom ám, hogy sűrűn tele van róva a faterka kezeírásával. Sose felejtem el, 1963. november 11-én nyílt ki, és az állt ott, hogy bent járt a városban, ebben a híres cityben, ni, és végig felsorolta, hogy melyik boltban mit csórt… na, hát minek szépítem: lopott. Radírt meg ceruzafaragót papírkereskedésben, csokoládét és citrompótlót a csemegében, cipőfűzőt a rövidárusnál, tűzkövet a trafikosnál. Tételesen, egymás alatt sorakoztak mindezek a javak, akkori értékkel együtt jelölve, a végén pedig szépen összeadva, mit tudom én, 28 forint és 40 fillér értékben. Azt hittem, nem jól látok. Lapozok máshová: ugyanez. Lista lista hátán, lopott otthon is, de az elenyészett ahhoz képest, amit a nagyvárosban összeharácsolt. És a láda, Röce, tömve volt ezekkel a naplókkal, egészen a háború végétől a halála napjáig. Dereng, hogy egyszer, egy borozós estén mesélt arról, hogy a háborúban micsoda szegénység volt, és akkor mint kölkök beszökdöstek a városba, ahol az akkor még létező villamos ütközőjén utazgattak, tujáztak, ahogy szaknyelven emlegette, és a boltokban, meg főleg a piacokon mindent összecsórikáltak, amit értek, sokszor alig tudta hazacipelni a nagy, katonai hátizsákban, amit szegény nagyapó hagyott rájuk Ferenc Jóska jóvoltából. Ám ezek szerint – és efelett napokig nem tértem magamhoz – a faterka soha többé nem tudott leszokni a lopkodásról, lehet, hogy nem is kleptománia volt ez, hanem életcél, tudatos választás, hogy lehessen valami titka, ebben a csúnya komenyista világban, amikor a szabadság a nullával egyenlő. Végigvettem a saját életem szakaszait, amikor kisgyerek voltam, mindig kaptam tőle nyalókát, similabdát, zizit, ezek szerint azt is mindig lopta, napra utána lehetett nézni a nyilvántartásokban, ha felütöttem, teszem azt, az ötéves koromból való naplót, biztos, hogy rátaláltam: zizi, 5,50, matchbox-autó, 21 forint, és a többi. Aztán később, amikor nagyobb lettem, gimnazista, veletek együtt, ő töretlenül lopdosott tovább, de sose kapott vérszemet, csak azt tette, amit, úgy látszik, nagyon tudott, ezeknek az apróságoknak az eltüntetését, elsüllyesztését a zsebbe, hogy aztán otthon, a pince mélyén, halovány fény mellett bevezethesse a nyilvántartásba az aznapi termést. Hát így. Ez volt az én faterkám, a jóságos tanító úr, egy velejéig hamis világban a görög kultúra őre és szószólója. Szédületesen kacagtató, nem?, szegezte nekem a kérdést Lipót, de mintha nem várt volna választ, mert ujja az egyik zacskóban kotort, cigarettapapírt, vágott dohányt szedett elő egy nejlonból, és mialatt tovább beszélt, szép komótosan megsodort egy cigarettát.

Addig-addig töprenkedtem ezen, hogy már-már az őrület szélén arra jutottam, hiszen ez az én atyai örökségem, ha a tanítói pályán is a nyomába szegődtem, nem lehet más választásom, mint hozzá méltóan elrejtőzni, és egy másik földi régióban tevékenykedni, mert ezek szerint az életben a titok az, ami egyedül ér valamit, aki ezt magáénak mondhatja, az lehet csak igazán boldog. És ki az a hülye, aki ne akarna boldog lenni, kacagnom kell, nem igaz, Röce, még talán te is a boldogságra hajtasz, vagy mi!

Igyekszik az ember, rebegtem, egy másodperc erejéig Villibald Katz neve cikázott át az agyamon, majd rögtön utána Petőfi bájosan együgyű kis sora, amivel csak annyit kérd, hogy hol a boldogság mostanában?

A többit, öreg, akár ki is találhatod, nézett a szemembe Lipót, miután rágyújtott, és vastag, köhögtető füstfelhőket eregetett orrán-száján. Nekiláttam sorsom beteljesítésének.

Jól értem, tettem a hülyét, amivé hirtelen váltam is e mese hallatán, te loptál?

Bravó, nem hiába lett belőled professzor vagy mi.

Tyúkperes ügyvéd, szerénykedem, jobb néven nevezni a gyereket.

anyád valaga édes

Szóval megkezdődött az ideje a lélekmentő lopkodásnak. Szépen szóltam? Első ízben… bejöttem ide a városi piacra, és nagy riszkánttal el akartam csórni egy kis szőlőt. Minek?, nem is szeretem. Erre rám rikolt ám a kofa, nyugodtan kóstolja meg, fiatalember, én nem árulok zsákbamacskát, olyan édes ez, mint a méz! Anyád valaga édes, gondoltam magamban, lopni jöttem, te barom. Aztán lecsattogtam ide az állomásra, mert nem akartam magam előtt olyan szégyenben maradni, hogy zsákmány nélkül térek haza. Sikerült zsebre vágnom egy doboz szűrőt, olyan kis izék voltak benne, amit a pipa szárába kell dugni, na. Semmire sem tudtam használni, de elloptam, legalább erre jó volt. Itt történt meg a bűnbeesés, lehet, ezért is ragaszkodom ennyire ehhez a szemét helyhez, paskolgatta meg Lipót az asztal lapját, mintha valami érző lény volna. Idővel belejöttem, meg olvasgattam faterka naplóit, és rájöttem, itt-ott bejegyzett egyéb észrevételeket is, teszem azt, miképp kell egyetlen mozdulattal az ingujjba felcsúsztatni töltőtollat, meg egyáltalán, hogy ilyesmi létezik…! Ment is tutifrankóra minden, mint a parancsolat, gyönyörűen alakultak a listáim, a saját lopásnaplóim, s valóban úgy éreztem, hogy miközben csip-csup apróságokkal tömöm meg a zsebemet, és fizetés nélkül távozok, igazság szerint itt, belül gazdagodok, verte egyszerre a mellét Lipót, ami engem inkább a meakulpázásra emlékeztetett. Igen ám, de e nagy karriertörténet mögül előbb-utóbb elő kellett bújnia a pőre valóságnak, hogy akárhogy is erőlködök, csak egy fáradtabb, korcsabb generáció vagyok, akinek magától ilyesmi eszébe se jutott volna, csupán majmoltam, nagyra vágytam, és így nem csoda, ha mindennek a csapdájában végeztem utóbb. Csipegethetem a lószart, mint a verebek, öreg. Mondjam? Minek. Mohóság, gépszíj, vérszem. Olvastál te olyant a faterka precíz kis kimutatásaiban, hogy mobiltelefon, meg digitális diszkmen, meg mindenféle méregdrága kütyü? Kacagnom kell, érted…

Én?, néztem Lipót arcába, nem olvastam.

Szóval ennyi, a többit a fantáziádra bízom, nincs kedvem tovább koptatni a számat.

Lipót elfordult tőlem, a székét is kifordította, a nagy, utcafronti üvegablak felé, úgy bagózott tovább, néha a nyelve hegyéről leszedegetett egy dohányszálat. A zacskóból előtúrt egy újságpapirost, abba beleköpött, zsebredugta. Szerettem volna megkérdeni, milyen könyv volt nála, mikor összefutottunk a folyosón, de tartottam tőle, hogy ha felriasztom borongásából, követeli az élettörténetemet, inkább ezt a kicsit szörcsögő, sikáló, zümmögő csendet választottam, ami körülvett bennünket.

Lehetett látni, hogy az úttest túloldalán feltűnik egy rettenetesen torzonborz alak, akinek a hasát verte a szakálla, érdekes módon ő is papucsban közlekedett, két degeszre tömött szatyorral a kezében. Ráadásul át a piroson, mint aki sérthetetlen. Az autók, a buszok, a taxik csikorogva fékeztek, ordibáltak rá, a sofőrök az öklüket rázták, de neki az arcizma sem rándult, csak battyogott az állomás felé.

Lipótot rázta a hangtalan röhögés, vagyis – ahogy ő mondta volna – kacagnia kellett.

Ez bolond, mutatott előre, az ablakon túlra, úgy jár-kel, mint egy isten. Azt hiszi, ő a világ legnagyobb zeneszerzője…

Mint akibe a villám csapott, úgy kérdeztem, a Dvořák?

Miféle porzsákról beszélsz itt?, hökkent meg Lipót, Csajkovszkij Kettő, így mutatkozik be mindenkinek. Valaha állítólag egy bárban zongorázott éjszaka, kiválóan megy neki a Traubisoda-reklám zenéje, tudod, az az ezeréves, hogy a Traubi-traubi-traubi, traubi-traubi-traubi szóóóda…, azzal slussz. De hogy ő szimfóniákat írt, meg rekviemeket, meg anyámkínját. Na és? Ki nem csinált felesleges dolgokat, érted, szétkacagom az agyamat az ilyen dumán… Cipeli a zsákjaiban az életművét.

És mit keres itt az állomáson, érdeklődtem Lipóttól még mindig izgatottan, nézi a vonatokat, meg ilyesmi…?

Nézi a francokat. Bedöglik ide, leágyaz a sarokba, a szimfóniák mennek a feje alá, aztán húzza a lóbőrt, mit gondoltál. Mért, akarsz vele beszélni?, villant meg Lipót szeme, s mintha egy csipetnyi féltékenységet véltem volna felfedezni benne.

Hevesen tiltakoztam, és ezt az alkalmat használtam ki a cihelődésre is, mint aki Csajkovszkij Kettő elől szökik, érthető, ugyebár.

Jól van, Röcém, taszított mellbe maximális barátsága jeleként Lipót a pályaudvar ajtajában, aztán legközelebb megismerni a szegényembert, nem elszaladni, mint a Csicsmán, értve?

egyszerűen csak megbolondult

Sűrű fogadkozások után vágtam neki a sötétedő utcáknak, zsongott a fejem, nem tudtam, mindazt, amit hallottam, higgyem-e egyáltalán. Ez a Lipót tényleg egy vidéki tanító egy szem, nagy tisztességben nevelt gyermeke volt, mi van, ha egyszerűen csak megbolondult, meg kéne tudakolni az igazságot. Lehet, hogy még él az apja…, nem, mégis csak lehetetlenség, nem hagyná, hogy ez történjen a fiával… Akkor tán a rendőrség, de hát mit mondjak, ki vagyok, mért érdekel ez az ügy…?

Addig törtem a fejem, míg törvényszerűen bekövetkezett, amire készültem,és valóban ott álltam egy vadidegen utca közepén, innen is, onnan is csak veszett kutyacsaholás hallatszott, s nem volt más választásom, mint hogy elbotorkáljak az első utcai lámpáig, majd a zsebemből előhalásszam a méltatlan módon odagyűrt térképet.

Na, a Lipót csak most kacagna igazán, mosolyodtam el, csakhogy ez a mosoly a következő pillanatban lefagyjon az arcomról. Talán véletlenül emlegette annyit ezt a kacagást, szinte erőltetve, provokálóan? Mi más bújik meg e szóban, mint a kac, azaz a Katz, az én Villibald Katzom neve, aki ezek szerint – és efelől már egyre kevesebb kétségem lehet – elkezdte a működését, velem van… És tudja, hogy tudom, hogy tudja!

Istenemre, meg kellett volna kérdezzem Lipótot, mond-e neki bármit is az, hogy Villibald Katz. És hogy a vén habókost, amíg nem Csajkovszkij Kettőnek hitte magát, vajon hogy’ hívták?

Kibogarásztam, hogy a Laskó utcába tévedtem, amennyiben ez valóban tévedés, teljesen ellentétes irányban indultam el, mint kellett volna, térképpel a kezemben igyekeztem haza szülővárosomban, miközben a pályaudvar kerítése mögött hallottam, hogy szinte titokban,  óvatosan vagonokat gurítanak ide és oda, tompa csattanások és csörrenések hallattszottak, és már semmi egyébre nem vágytam, míg szedtem a lábamat, mint hogy végre meghallgathassam Dvořák hegedűversenyét, ami csakis a mai napra rendeltetett.

Tudtam, míg megpróbálom lehunyt szemmel magamba szívni a hangokat, egyfolytában Csajkovszkij Kettőt látom majd magam előtt, amint a váró sarkába ágyaz, és békésen elszenderül, feje alatt a szimfóniás és rekviemes szatyorral.

Csak arról nem volt még halovány sejtésem se, hogy Villibald Katz hol hajtja álomra a fejét, mit művel éppen, se azt, mit szándékozik tenni.

 

NÉHÁNY MEGVÁLTÓ

Álmomban Enzo Ferrarival találkoztam. Talán megirigyeltem Dvořáktól a vonatozást, a jóleső függést a gyermeki léttől, és visszaköveteltem magamnak (magamtól) azt az időt, amikor az autóversenyzés volt a mindenem, és éltem-haltam a Ferrari csapatért. Milyen jólesett egy Enzo Ferrarit érezni magam mellett társként, aki élő mivoltában is maga volt a mítosz, az ősz mágus, ahogy az újságcikkek emlegették. Hihettem, hogy mi ketten, ugye, de hát egy kamaszgyerek álmodozásaira csak legyinteni szokás, így nem viszed semmire, fiacskám, hozták tudomásomra, akik bizonyosak benne, hogy ők vitték valamire.

Még Villibald Katz is legyintett és csóválta volna a fejét, hogy vinné el az ördög.

De ez a ma éjjeli nem álmodozás volt, hanem álom. Betoppantam Maranellóba a Ferrari-gyárba, és közöltem Enzóval, régi cimborámmal, hogy vásárolok egy autót. Kalapot viselt, mellényt, zakót, sötét szemüveget, ahogy mindig is ismertem. Jó, sétáljunk végig a szerelőcsarnokon, útközben majd választok. Sétáltunk, nem is szóltunk semmit, elvégre a látvány magáért beszélt, és csöppet sem könnyítette meg a sorsomat, vagyis a választást. Végül egy tűzpiros 550-es Modenamodell mellett kötöttem ki, egy kis kétüléses, több mint négyezer köbcentis gyöngyszemnél. Szemtelenül az árát kérdeztem, noha aki Ferrarit vásárol, annak ez igazán mellékes. Enzo nem is a kérdésemre felelt, csak kinyilatkoztatta az alaptételt, amivel, úgy látszott, meg lehetett elégedve. Csodálatos autók ezek, míg összeszerelik őket, érhetnek, mondjuk ötmillió forintot, de amint kigördülnek a gyárkapun, egy pillanat alatt felszökik az áruk nyolcvan millióra! Orromban a klinikai laborhoz hasonlatos tisztaságú műhelyben egyszerre fűrészporral keveredett fáradt olaj szagát éreztem, olyan töményen, hogy öklendeznem kellett. És a következő pillanatban kint álltunk e bizonyos gyárkapu előtt, az én Ferrarim már kigurult rajta, tehát máris nyolcvanmilliót ért, amikor megérkezett a feleségem, akit, míg az autóügyet intéztem, elküldtem, hogy vásárolgasson kedvére. Két, Erdélyből ismerős, deszkákból összerótt, gumikerekű szekér szállította a csomagjait, kisebb-nagyobb csodálatosan felpántlikázott dobozokat, elegáns papírtáskákat – hegyekben. A látvány nemcsak engem, hanem Enzo Ferrarit is elképesztette, levette a napszemüvegét, díszzsebkendőjét elővonva törölgetni kezdte, így szólalt meg, szokásától eltérően szinte suttogva. Ennyi holmihoz Ferrarit venni, nem mondom. Maguk otthon a töltött káposztát tojástartóból eszik? Ezt kérdezte, és összehúzott szemmel nézett rám.

Én pedig annyira elszégyelltem magam, hogy azonnal felébredtem.

Mert kutya rossz eljátszani annak az embernek a bizalmát, akit valaha oly sokra tartottam, aki immár messze lebeg az elpárolgott vágyakból összeálló magán bejáratú Tejúton, és akinek helyébe – még ha évtizedes kihagyás után is – ott termett Villibald Katz, aki nem nézhet rám, nem szólhat hozzám, mert egyelőre nincs szeme, nincs szája, nincs arca, amivel megtehetné.

halál körüli foglalatosságok

Mivel magánszorgalomból hagyatéki ügyekben is eljárok, nem lehet csodálkozni rajta, hogy a halál körüli foglalatosságok, hogy úgy fejezzem ki magam, a kisujjamban vannak. Most megnéztem direkt a kisujjamat, és némiképp megrökönyödtem, mert arra gondoltam, hogy minden eleven testben ott lapul maga a halál, még ha elegánsan és nagyképűen ezt manapság genetikai kódoknak hívjuk, de hát az akkor is a halál, a kisujjamban van a halál.

Idétlenkedek itt, genetikáról fecserészve, amikor Villibald Katzon kellene törni a fejemet, mert lehet, miközben titokban abban bízom, hogy ő – ha ugyan valaha is fény derül rá – maga az élet számomra, a párom, a szó legfennköltebb értelmében, igazából semmi egyebet nem jelent, mint a halált, akinek sikerült ilyen nyomasztóan szép nevet találni.

Mindegy, e névvel felvértezve és megátkozva is élni kellett tovább.

Elindultam hát a határszéli faluba, ahol elhunyt Kratochwill Hermina, és hátramaradt javairól csak annyiban történt intézkedés, amennyit a plébános úr elárult, nevezetesen, hogy a megboldogult mindenét őrá, helyesbítek, az egyházra hagyta.

Egy-egy ilyen harmadrendű országúton tett zötykölődés még egy minden kényelemmel felszerelt limuzinnal sem kéjutazás, ám kiválóan alkalmas arra, hogy végigcsócsáljak mindennemű létfilozófiai kérdést. Például azt a felettébb keserves élményemet, hogy az oly nagyon várt Dvořák hegedűverseny mért idegesített fel a végtelenségig, mért kellett már a második tétel közepén kikapcsolnom, és ezek után mért éreztem úgy, hogy elvesztettem –nem egy „valamit”, hanem a meccset, mintha köztem és az ártatlan Dvořák között elkeseredett küzdelem zajlana…

Akkor láttam meg a stoppost. Ritkán veszek fel idegen embereket az autómba, de ezúttal szinte biztos lehettem benne, hogy ez a férfi ugyanoda igyekszik, ahová én, mert ez az út sehová máshová nem vezet. Ezenfelül kétségtelen hatással volt rám, hogy nem úgy integetett, mint a stopposok általában, hanem egyszerűen a magasba emelte a kezét, mintha parancsba adná: Megállj!

Köszönöm, mondta, amint befészkelte magát az anyósülésre. Nem tudom, mi van velem, máskor meg se szokott kottyanni harminc kilométer gyaloglás, ma egyszerűen nem megy.

Az inge alá fújkált, zihált, a lábához ősrégi, zöld vászon hátizsákot helyezett, az jutott eszembe, a Lipót apja, amikor a háború után még kényszerből lopott, ilyen batyuval csellenghetett a városban.

Busz nem jár erre?, kockáztattam meg a kérdést, csak hogy ne üljünk csöndben.

Buszra nem ülök, rázta a fejét a férfi, akkor inkább itt fordulok fel az árokszélen. Ki nem állhatom az embereket, már elnézést, hogy ezt pont önnek mondom.

Semmi probléma, köszörültem a torkomat.

Tudja, Szindbád vagyok, a magányos utazó, aki egy kicsit mindenütt otthon van, de seholsem lel nyugalmat. Bolyongok, mert azt akarom, hogy az élet jobb legyen, de elkergetnek azok, akik rettegnek a boldogságtól.

Értem, bólogattam, de nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, és melyik Szindbád tetszik lenni, már úgy értem, az ősi, mesebeli, avagy a magyar Szindbád, aki leginkább elhagyatott éttermekben búslakodik egy pörkölttől maszatos tányér fölött cigarettázva, amíg nem jön a következő vicinális?

Jézusom, cikkant át az agyamon, megint a vonat, az állomás!

A férfi szinte felhorkant.

Én vagyok Szindbád, én vagyok a történet eleje, és én leszek a vége is, ha eljön az a nap. Egy koszos, vén hülye, tudom, hogy ezt gondolják rólam, félnek a népek, hogy igazam van, dideregnek a gondolattól, hogy nekik is úgy kellene élniük, amint nekem. Pedig soha, senkitől se kértem ilyesmit. Vagy magát arról próbáltam volna meggyőzni, hogy szálljon ki a szép autójából és jöjjön velem tovább gyalog? Nem, inkább bekéretőztem ide, mert most így történik minden a legtökéletesebben. Igazam van?, fordult felém utasom, de szemében nem annyira szindbádi elhivatottságot vagy prófétai tüzet láttam, mint végtelen fáradtságot.

Igen, igen, igen, hadartam gyorsan háromszor egymás után, hogy lássa, teljes mértékben egyetértek vele.

Erre mintha magába zuhant volna, legalábbis a feje a mellére borult, és talán el is szunyókált az iszonyú rázás ellenére.

A határmenti falucska, ahová igyekeztünk, egyetlen utcából állt, valaha a csigászairól volt nevezetes, de jó ideje nem hallottam róluk, lehet, hogy azóta már a csigák is elkerülik ezt a vidéket.

pulykavörös fejjel

Nem tudom, mióta várhatott rám, de mindenesetre a plébános kint állt a háza előtt, csípőre tett kézzel. Lelassítottam, méltóságteljesen gurultam elébe, láttam, hogy bólogat, mosolyog, de amint megálltam, és ő kicsit lehajolva bekukkantott a szélvédőn, lássa, ugyan ki ül mellettem, egyszerre ugrott le három lépcsőfokot, és pulykavörös fejjel szakította fel a jobb oldali ajtót.

Te gazember, kiáltott a kábán meredő férfi képébe, hát már megint ideevett a sárga fene, nem megmondtam a múltkor, hogy egy életre eltakarodsz innét, vagy a kutyákat küldöm rád, tá-ééé…, a végén már csak artikulátlanul üvöltött.

Kiráncigálta a stopposomat, maga előtt lökdöste, aztán újra a mondókájára talált.

Húzzál innen szépen a büdös francba, te ördögfattyú, nem fogod itt a népet mételyezni, pusztulsz oda vissza, ahonnan jöttél, te nyavalyás…

A férfi némán állt, én is kiszálltam, próbáltam közbeszólni, de a plébános rám dörrent. Hagyja el, az a mi dolgunk!, és a férfi, mintha csak egyetértését akarta volna kifejezni, felém bólintott egyet, de az is lehet, így köszönte meg, amit érte tettem. A papnak még arra is volt gondja, hogy az ülés elől kirántsa a hátizsákot, a férfihoz vágja, és újabb válogatott szidalmak közepette bocsássa útjára.

Tünés, tünés, vigye el az ördög, tá-ééé…! Na, indulás!

És Szindbád, ez a törődött, fáradt országúti hajós, lassú poroszkálással lépegetett abba az irányba, ahonnan néhány perce idefuvaroztam.

Atyám…, kezdtem volna, de a pap feltartott kézzel közbevágott.

Tudom, mit akar mondani, el se kezdje. Azt hiszi, nem próbáltunk meg mindent? Évek óta győzködöm, de nemcsak én, sokan a környéken. Nem bolond ám, nehogy azt higgye! Gonosz, velejéig gonosz, akár a sátán.

Ő Szindbád, nekem így mondta…

Szindbád ám az anyukájának a nem tudom, micsodája, már bocsánat! Ő volt itt a környéken a rendőr, egy szemét komcsi spicli, mindenki beszéli, én akkor, hál’ Istennek, még az Alföldön szolgáltam, egy utolsó tróger volt ez a Vili mindig is…

Vili?, hasított belém, és a hideg futkározott a combom hátsó felén.

Így nevezik, a rossebb se tudja a rendes nevit, nincs is neki, az ávós dögöknek még a nevük sem igazi…

Szindbád Vili, mondtam önkéntelenül is, mire a plébános rám sandított, és torz vigyorba futott az arca.

Na, ezt jól elkeresztelte, ügyvéd uram, csak itt ne lássam többet, a múltkor is újra kellett szentelni miatta a templomot, ebben az egyben nem engedek, erős maradok, mert ez törvény: az ördöggel semmi szín alatt nem cimborálok! Ha ember volna, ha megbánta volna a bűneit, az más, de ez a nyavalyás csak tetézi, amit eddig elkövetett! Autóval hozatja ide magát, Uramatyám! Láthatja, ügyvéd úr, az ördög, ha megkísért egy ilyen… Vili alakjában, nem adja fel egykönnyen.

Mi mást tudtam volna erre felelni, és a válasz igaz szívemből jött, mint hogy: Látom.

Közben nem láttam semmit, mert a falu végén, ami a déli naptól különös, fehér fényben vibrált, már eltűnt a szemem elől a lassan bandukoló férfinak még a körvonala is.

Feküdtem az ágyon, jól megérdemelt hétvégi lustálkodásom első állomását abszolválva, ami egyet jelentett azzal, hogy egyszerűen nem keltem fel. Kratochwill Hermina – ó, istenem – ingóságai vonultak el a szemem előtt, mintha valamiféle bohókás seregszemlén vennének részt, ahol egy csálé lábú mosdólavórállvány is illegetheti magát, hihi, naná, amikor túlélte a huszadik századot, úgy, hogy végig szükség volt rá, és lám, még a mai nap is, egy szerencsétlen plébános úgy kap utána, mintha a lerombolt jeruzsálemi templom kincsei közül való lenne.

Nem tudom pontosan, Tibor atya mért ragaszkodott látogatásomhoz, és ahhoz, hogy „leltár szerint” vegye át a 97 évesen elhalálozott asszony javait, amikor már minden a plébánia különböző helyiségeiben talált végső nyugalmat (ezt én tódítom hozzá, nagy cinikusan), annak ellenére, hogy Kratochwill Hermina düledező kis házikóját sem az enyészetnek szánja, majdan ifjúsági klubot óhajt berendezni a nyirkos falak között – és igenis, bevezetteti a vizet, kötötte a lelkemre feltartott mutatóujjal, mintha valakinek is most támadna kedve megfürödni abban az épületben, annyi év után!

Meierhof varrógép – kipipálva, asztal négy székkel – kipipálva, támlás ágy matraccal – kipipálva. Minden kipipálva.

Az ibafai papnak fapipája van, az ibafai fapipa papi fapipa.

De hát ide Ibafa rettentő messze van. Nem is tudom, pontosan hol. Lehet, sokkal közelebb, mint gondolom.

Akár csak Villibald Katz.

Kérdeztem az atyát, miféle név ez a Kratochwill, azt állította, hogy a környéken – tizenhárom falu tartozik hozzá – senki mást nem hívnak így.

Hát Katznak?, csaptam le, mint egy vércse.

Katz?, forgatta meg a kezében a borospoharat, mert akkor már a borozásnál tartottunk, illetve jómagam bodzaszörpöt ittam szódával, a vezetés miatt, Katz, kedves ügyvéd úr, az egyetlenegy sincs.

A hagyatéki jóváhagyást lepecsételtem, aláírtam, cserébe kaptam egy képeslapot, ami a falu templomának Krisztusáról készült: suta, inkább vérben forgó szemű, Basedow-kóros Megváltót ábrázolt természetellenesen kitekeredett végtagokkal, de a kép alatti bibliai idézet semmiféle kétséget sem hagyott szemlélőjében.

Vagyok, aki vagyok.

Aztán nehogy megint mindenféle csavargók csalják kelepcébe, ügyvéd úr!, csapott néhányat az autó tetejére a plébános, amikor már betoltam az egyes sebességet, vigyázni kell, rettenetes, mennyire elkorcsosodott világban élünk!

Az ágyon fekve szemembe sütött a nap, jólesett, hogy elvakulhatok, hiábaesik bele a látószögembe a vekkeróra, nem tudom leolvasni, mennyit mutat. És különben sem számít semmi, mert amíg elnyúlva álmodozhatok, addig igenis szabad vagyok, mert… én dönthetek, mit nem teszek meg.

 

TALLINN – TALÁN

Mártonka, ezt meg kell tenned, én kérlek rá, apád emlékére, a kötelességed, és különben is!

Béla bácsi, szegény apóka forradalom utáni rabtársa egy nagy, lila köves gyűrűt tekergetett a kisujján, közben a szája sarkából szipkába dugott cigaretta lógott. Kifizetek mindent, erre gondod nem lehet, de én már öreg vagyok az ilyesmihez. Mikor indulsz?

az elhunytak holttestét eltüntették

Mit mondhattam volna? Béla bácsi az imént informált arról, hogy a második szovjet bevonulás után, egykori osztálytársuk, Menditeguy András november 7-én, e hírneves napon sorban, felettébb hosszú sorban állt kenyérért, amikor jött egy orosz tank, és a tetejéről minden figyelmeztetés nélkül golyószórózni kezdtek. Tizenketten maradtak holtan a kövezeten, köztük Menditeguy Andriska – csak így emlegették –, de az elhunytak holttestét eltüntették, és soha nem kapták vissza a hozzátartozók, hogy tisztességesen eltemethessék őket. Az egyetlen emlék, ami maradt róluk, negyven évvel később készült, egy szürke kis márványtábla, amit a mai napig működő boltnak az ajtaja mellett helyeztek el. Béla bácsi egy másik volt osztálytársának a fia, akiből történész lett, és azon belül is a szabadságharc „mindennapjainak” (mintha oly sok adatott volna!) tántoríthatatlan kutatója, hosszas alkudozások, kérvényezések után engedélyt kapott, hogy a legtitkosabb moszkvai levéltárakba is betehesse a lábát. Szüleitől hogyne hallott volna Menditeguy Andrásról, ott volt az emléktábla avatásán is Béla bácsiékkal együtt (apóka akkor már nem élt, pedig bizonyára engem is magával vitt volna), ezért a jeges borzongás futott végig rajta, amikor egy megsárgult feljegyzésben, amiben „fasiszta magyar rabokról” esett szó, magyarán egy hosszú lista feküdt előtte, ott virított Andrej Menditeguj neve is, ha cirill betűkkel és hibásan is írva. Ettől fogva kutakodásai éles fordulatot vettek, mert a kint töltött néhány hét alatt csakis a negyvenöt éve mártírhalált halt fiatalember után nyomozott. A hatóságok, ahol csak lehetett, megnehezítették a dolgát, mondván „nem erről volt szó”, de Béla bácsi osztálytársának fia, amennyire lehetett, küzdött a végső igazságért. Annyit sikerült megtudnia, hogy az elhurcolt szerencsétleneket különböző munkatáborokba osztották szét, egy helyre három magyarnál több nem kerülhetett – volt elég láger. Itt tíz-tizenöt évet dolgoztak azok, akik végigbírták, majd a méltó büntetés letöltése után se engedték őket haza (úgy látszik, ítéletük életfogytiglanra szólt, legfeljebb a helyszín változhatott), hanem kényszerlakhelyet jelöltek ki a számukra a birodalom legkülönbözőbb csücskeiben. A történész addig jutott, hogy A. Menditeguj 1969-től először Taskentben lakott, majd egészen hihetetlen manőver révén, pontosan tíz évvel később átköltöztették Tallinnba.

Itt szakad meg a történet, a fiatal történészt valósággal fenékbe rúgták, amikor végre letelt a kialkudott tanulmányidő. Béla bácsi pedig ezennel engem kent fel arra a feladatra, hogy induljak az észt fővárosba, és pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve járjak Menditeguy András, egy évtizedekkel ezelőtt agyonlőtt ember sorsának a végére.

Az interneten bolyongva nagy keservesen ráleltem az észt ügyvédi kamara honlapjára, és egy rövid e-mailben kértem az elnök-kollégát, hogy tekintettel a nemes feladatra, a némiképp közös múltbéli szenvedésekre, nem is beszélve rokoni mivoltunkról, próbáljon olcsó szállást szerezni, és ne vegye majd zokon, amennyiben megérkezésem után esetleges kérdéseimmel alkalmatlankodom nála.

Matti Muttikel olyan áradozóan szívélyes levélben válaszolt, mintha ő is egy rég elveszettnek hitt barátjára talált volna személyemben.

És a sok szervezés, a nagy izgalmak, a különös észt nevek kavalkádja, amik hirtelen kitöltötték a fejemet, szinte teljesen el is feledtették velem, hogy valójában és a legfőbb törvények szerint kit is keresek e sártekén, aki nem más, mint Villibald Katz.

Sose volt küldetéstudatom, jobban szerettem, ha „maguktól” történnek életem eseményei – hát most aztán történtek, úgy, hogy küldtek, miközben valaki meg folyamatosan hívogatott, de vajon honnan? Ehhez képest Tallinn, ez a távoli bolygónak tűnő, a messzi észak, a hideg, a teljes sötétség birodalmában derengő város maga volt a bizonyosság, ahová el lehet utazni.

ügyesen kreált halandzsanyelv

A taxis a köszönésen kívül nem sokat konyított az angolhoz, de valamiért (jó taxishoz méltóan) úgy érezte, hogy a láthatólag idegen vendégét szóval kell tartania, és miközben a nyirkos és szürke, november utolsó napján a délután fél háromkor sötétedő városon át hajtottunk, végig szóval tartott. Megállapíthattam, hogy az észt nyelv, még e kevéssé előadói hangsúlyozással is egyszerre dallamos és kemény, jóllehet, egy magamfajta tudatlan számára leginkább egy nagyon ügyesen kreált halandzsanyelvre hasonlít. Megfigyelésemet utóbb Matti Muttikel egy furcsa grimasz kíséretében nyugtázta, de aztán maga is beismerte, hogy bizony még a szakértők szerint is a ma beszélt magyar és észt nyelv kevésbé hasonlít egymásra, mint a perzsa és a német.

A Harju utca az ősi erőd tövében vezet végig a főtérig, annak a vörös téglákból emelt masszív falnak a mentén, amit évszázadokon át építettek a dán megszállók, a svéd megszállók és leghosszabb ideig a német megszállók, majd egyetlen éjszaka alatt lebombázták az érkező szovjet megszállók.

Egyébiránt a taxis kereken annyi pénzt, azaz hatvan koronát kért, amennyit Muttikel úr e-mailjében körülbelüli összegként megjelölt, mint a reptér–belváros közti reális fuvardíjat.

Ismeretlen vendéglátóm egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy vidám kis levelei alapján elképzeltem. Irodájába lépve egy közepes termetű, de hatalmas fejű, és e fejet szinte túlzásszámba menő, őszülő hajkoronával ékesített férfit pillantottam meg, aki íróasztala mögött cigarettázott. Felállt, inkább szigorúan, mint mosolyogva kezet adott, és az előtte álló puritán székre mutatott.

Hát jól van, mondta aztán, mint aki e pillanatban kellett belenyugodjon, hogy tényleg megérkeztem és zavarom köreit. Hol kezdjük?, kérdezte aztán, és újabb cigarettára gyújtott. Az íróasztalán a közismert három majom guggolt bronzba öntve, az egyik a fülét fogta be, a másik a szemét takarta el, a harmadik a szája elé tartotta a kezét.

Látván némi határozatlanságot a testbeszédemben, Muttikel gyorsan összefoglalta a verziókat.

A telefonkönyvet természetesen már átfutottam, tudósított, ilyen neveket találtam: Mengyelejev, Mendurov, Menvsikov, Megvalovszkij, Medvegy és Medvegyev, Migyálka, Migyilovszkij satöbbi, ezek már nagyon eltérnek a keresett személytől. Mondanom se kell, kivétel nélkül orosz nevek. De ez még nem jelent semmit, mert véletlenül tudom egy nagy nyelvművelő akadémikustól, rogyna rá az ég, ahol van, hogy a hatvanas évektől az elvtársak nagyon is szorgalmazták a nevek oroszosítását a tagköztársaságokban, hiszen ennél súlyosabb gerinctördelés nem kell, mint hogy valaki hajlandó odadobni a nevét, ami semmi mást nem jelent, mint önmagát. Szóval így, meredt rám a cigarettafüstön át a kolléga úr.

Van ennek valami nyilvántartása?, tettem fel az első rebegő kérdést, ügyvédi szerepemből teljesen kiesve, már-már úgy érezvén magam, mintha vizsgálóbíró előtt ülnék, akinek számot kell adnom e kísértetiesen gyanús utazás miértjéről. Egy pillanatra Béla bácsi nagy, lila köves gyűrűje jelent meg előttem, amit az ujján forgatott.

Bizonyára, mert mindenről készült nyilvántartás, még a nyilvántartásokról is, mondta Muttikel úr. Van egy emberem, illetve sokáig én voltam az ő embere, arról az ügynökről van szó, aki rám volt állítva az előző rendszerben. Tudtam, kicsoda, hiszen olyan szemérmetlenül, hatalmuk teljében cselekedtek, hogy az álcázás tényleg felesleges sallang lett volna. Aztán a változás után eljött hozzám, és bocsánatot kért. Nem mondom, hogy puszipajtások lennénk, de ezt a tettét mindenképpen értékelnem kell, hiszen annyian kezdtek el hazudozni, mentegetni magukat, és lehet, hogy ezen az egy szerencsétlenen kívül soha, senki nem kért bocsánatot. Majd érintkezésbe lépek vele, szerintem lesz valami ötlete. A hivatalos csatornákon nem jutunk messzire.

Megkaptam a padlástérben lévő kamarai vendégszoba kulcsát, miután megegyeztünk, hogy másnap délelőtt tíz órakor jelentkezem a következő haditanácsra. Kis odúm is szovjet örökségnek tűnt, dibdáb asztal, fékezhetetlenül nyikorgó ágy, zuhany gyanánt egy gumislag.

Dehát játszhatnak-e bármiféle szerepet e küldetésben a kényelmi szempontok, amikor Béla bácsinak Menditeguy András holléte felől kellett volna szilárd bizonyítékkal szolgáljak, a magam számára pedig… Lassan odáig jutottam, hogy a keresendő két személy voltaképp egy, a világ legeslegfurcsább alakja, aki különböző lehetetlen nevek mögé rejtőzik: nem lehet tudni, hogy él-e, megszületett-e valaha, ha igen, lelőtték-e, elhurcolták-e, feltámadt-e? És azon túl, hogy keresni kell őt, ami magában is megfelelően őrjítő, van-e egyéb szándéka is a magam fajta pórias halandóval?

Akinek most itt kell élnie, mintha száműztek volna.

A tükörbe tekintve ősz hajszálak egész kis fészkét veszem észre a fejem tetején, alig valamivel a homlokom fölött, ahol elkezdődik a haj. Olyan képzetem van, mintha nem is őszülnék, hanem kopaszodnék, mert az, ami ott nő, nem haj többé, nincs szépséges szőke sörényem.

A szobában csak egy özönvíz előtti rádiót találtam, a keresőjét perceken át tekergetem ide-oda, míg egyáltalán hangot fogok, női hang beszél a végtelen messzeségből, felteszem, észtül, már majdnem kikapcsolom, amikor elhallgat, és kisvártatva zenekari muzsika hangzik fel. Úgy vagyok vele, mint zenével a leggyakrabban: tudom, hogy ismerem, de meg nem tudnám mondani, ki a szerző és mit játszanak. Aztán ahogy készülődök a bevásárláshoz – Muttikel úr apróra elmagyarázta, miképp jutok a legközelebbi szupermarkethez –, és az esernyőmet próbálom megszabadítani a tokjától (csöpörészik, állapítottam meg jó nyomozóhoz méltóan az ablakon kitekintve), egy pillanat alatt „kitalálom”: senki más nem lehet ez, mint Csajkovszkij, hát persze, a Szláv induló, micsoda zene!

A Csajkovszkij Egy, mondom ki félhangosan, és önkéntelenül is megcsóválom a fejem, amiért ilyen tökéletes tud lenni ez a világ.

Ha huszonöt évvel ezelőtt arról vizionálok, amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére az Emberi sorsból való részletet nyüstöltem oroszul, hogy a boldog jövőben, decemberben Tallinnban izraeli epret vásárolok angol nyelven, az nagyjából egyenértékű lett volna az afféle abszurd vízióval, miszerint két egér tényleg zoknit hegeszt a Himalája tetején…

Nem is álom, mert ki a csuda álmodozna ilyesmiről, ugyanakkor alapvetően hihetetlen. Battyogok a szépen kikövezett utcákon, figyelem, hogy a kilencszáz éves városháza elé miképp állítják fel a mindenki karácsonyfáját, bámulatos gyorsasággal tekerik rá a lámpasorokat, ki is próbálják, világít-e. Bizony világít, de aztán lekapcsolják, és hirtelen nagyon sötét lesz.

A térképről kinézett Pikk nevű utcán megyek a Szent Olaf templomig, ember szinte sehol, a kapuban mégis egy koldusasszony fagyoskodik. Belépek a templomba, de alig lesek körbe a félhomályban, amikor érzem, valaki hozzám lép: az imént látott koldus az, valamit mond, és a következő pillanatban a kezembe nyom egy apróságot, ráhajtja az ujjaimat. Mire felocsúdok, sehol sincs, hiába lesek ki a sötét térre. A tenyeremben egy meleggé szorongatott 1 koronás lapul, rajta a felirattal, Eesti Vabarik.

Újabb két érthetetlen szó, még ha ki is lehetne találni a jelentésüket, de most már megmakacsolom magam, nem is akarok tudni semmit, elég legyen, hogy itt vagyok, jóllehet ez nem áldozat a részemről, még csak nem is „sors”, pusztán tényállás, lám, a koldus még örült is nekem…

Úgy aludtam el, hogy harangok hangját füleltem, miközben a számban egy epret görgettem ide-oda a nyelvemmel, amíg teljesen szét nem olvadt a piros húsa.

Reggel, még mielőtt felkerestem volna Muttikelt, nagy merészen gondoltam egyet, és feltárcsáztam a követséget. Álmos férfihang szólt bele, és csöppet sem csodálkozott, hogy magyarul érdeklődöm, de azt rögvest közölte, hogy a nagykövet úr baltikumi túrán van, és utána hazautazik szabadságra, de azért csak mondjam, miben segíthet. Röviden elővezettem itt tartózkodásom célját.

Értem, felelte, majd kis szünetet tartott. Milyen nevet is mondott, szabadna még egyszer?

Villibald… Akarom mondani…, helyesbítettem magamat égő füllel, Menditeguy András.

Mendi… micsoda? Dehát ez nem is magyar név!

De, de magyar!, bizonygattam.

Én még ilyet sose hallottam. Itt biztos nincsenek ilyen nevű magyarok, kérem.

Erősködtem volna tovább? Tudtam volna bármi bizonyítékot, logikus érvelést felhozni vélt igazam alátámasztására, amikor magam is csak egy mesét hallottam egy öreg bácsitól, aki – miközben lila köves gyűrűjével játszott – olyan dolgokról regélt, amiknek én se az elejét, vagyis múltját, se a jelenét, és ettől fogva szinte száz százalékig biztos, hogy a jövőjét sem fogom ismerni soha.

És emiatt mégiscsak elszomorodtam, így aztán nagy reményekkel nyitottam be Muttikel irodájába tíz órakor.

spiclirendszer

Talán…, lesett rám a dús sörényű kolléga. A titkosrendőr, akinek valaha ő volt az „embere”, tud róla, hogy a végeláthatatlan birodalomban ide-oda telepített, politikailag gyanús egyénekről szigorúan titkos feljegyzések készültek, nem mintha bárki előtt titok lett volna maga a tevékenység. Lehet, hogy ez egyszer még hasznát is vesszük a spiclirendszernek…, húzta el a száját Muttikel. Két nap múlva többet tudunk.

Két nap?, böktem ki, amit rögtön meg is bántam.

Mért? Nem érzi jól magát nálunk?

Igyekeztem biztosítani Muttikel urat, hogy minden tökéletes, még hideg sincs annyira, mint gondoltam.

Nagyon nagy szerencséje van, bólogatott. A múlt héten borzasztó rossz idő volt, és amúgy az évnek ebben a szakaszában rendszerint már méteres hó szokott lenni. Szereti a zenét?, kérdezte aztán némiképp felvillanyozódva. Mert ha igen, ajánlok valamit. Nekem holnap estére két előadásra is van jegyem, de persze csak az egyikre tudok elmenni. A másik jegyet odaadom magának. Az Aida megy az operában, a másik egy hangverseny. Melyiket választja?

Megkérdezhetem, hogy a hangversenyen mi lesz a műsor?, érdeklődtem felettébb udvariatlanul, és éreztem, hogy lucskos lesz a tenyerem az izzadságtól.

Muttikel az íróasztalán turkált, majd meg is talált egy világoskék kartonlapot. Itt van ni, tette fel az olvasószemüvegét. Dvořák-est, kérem szépen, a Szláv táncok és az Új világ szimfónia.

Nem tudtam uralkodni magamon, valamiért szinte kirobbant belőlem.

Hallott róla, hogy Dvořák hosszú órákat töltött a vasútállomásokon, és csak nézte, nézte, ahogy a vonatok fel-alá közlekednek?

Hallottam, bólintott Muttikel. De tudja, hogy miért? Három gyermekét veszítette el rövid időn belül. Ez, azt hiszem, sok mindent megmagyaráz. Nos, melyik előadás érdekli?

Az Aidát választottam, mire Muttikel a legnagyobb meglepetésemre fütyülni kezdett egy ismerős dallamot, amit természetesen megint nem tudtam beazonosítani. Szerencsére megkegyelmezett.

A bírák kórusa, a negyedik felvonásból. Holnap este majd meghallgathatja.

Nem alakulhatok át turistává, nem visz rá a lélek, aki keres, az folyton keres, nincs olyan, hogy pihen, kikapcsol, és hagyja, hogy ne történjen semmi – mondtam ellent eddig oly gyümölcsözőnek vélt életfilozófiámnak.

Nyakamba veszem a várost, ahol minden oly ismeretlen, mint én magam. A tűhegyes templomtornyok zöld sisakját látom, és ez talán elég is. Tíz órára nagyjából kivilágosodik, azzal próbálkozom, hogy minden szembe jövő embernek a szemébe nézek. Eltökélt fixírozásomnak csak kevesen tudnak ellenállni, rám pislantanak, de állom véletlennek hitt tekintetüket, szemükben ideges fénypöttyök jelennek meg: van, aki csak csodálkozik, a másik megrökönyödik, és bizonyosan tudom, van, aki azonnal rettegni kezd. Azzal, aki meg is áll és utánam fordulva bámul, nem szeretnék még egyszer találkozni, mert tudom, hogy életre megjegyzett magának és ettől a naptól engesztelhetetlenül gyűlöl, amiért beleavatkoztam az életébe.

Amikor elunom a kipucolt hanza-házak alsó szintjén berendezett boltocskák és fogadók („Fokhagyma Étterem”, te jó ég!) sorát, a körúton merész elhatározással felkapaszkodom a 3-as buszra, vigyen, amerre lát, amerre látok. Elhagyjuk a civilizált városközpontot, és lassan, de tévedhetetlenül döcögünk a valóban közös múltként aposztrofálható, ám nagyon is létező színfalak közé: a szürke panelból összehordott lakótelep dzsungelébe.

Ránézek az órámra, és most is olyan érzésem van: a másodpercmutató nem mozdul, végtelen idő telik el addig, amíg egyet odébb ugrik, minden áll, nem múlik, semmi se múlik semmin, ez maga az örök élet.

oroszul szól hozzám

Aztán a lakótelep is elmarad, kiérünk a tengerpartra, s végül megállunk. A maradék néhány öreg is cihelődik, egy furcsa, fekete leplekbe burkolt öregasszony – ember legyen a talpán, aki meg tudná mondani, hogy az elmúlt évezred melyik pillanatában élt –, valamit mond. Bizonyára leszállásra serkent, és azt is felfogom, hogy oroszul szól hozzám, miután leereszkedek a busz hepehupás lépcsőin, szájam egyszer csak azt mondja, szpassziba.

Házakat itt alig látni, egy felettébb széles, nyílegyenes út visz tovább a part mentén, de a másik oldalán nagyon magasra, nagyon hegyesre épített rom meredezik. Ahogy átsétálok az úton, már látszik, hogy afféle kolostor-romról lehet csak szó, ami mellett, külön kerítve egy kis temető is meghúzódik.

Szinte fellélegzem. Ez az, erre van szükségem, ha egy városról, egy helyzetről meg akarok tudni valamit, talán a legjobb tanácsot a temető adhatja, ahol annyi néhai élet dolgozik a föld alatt – kell legyen valamiféle kisugárzásuk!

A sírkert közepén hatalmas szomorúfűz áll, téli kopaszságában is olyan sűrű, hogy nem lehet átlátni a túloldalára, ahonnan reszketeg hang hallatszik, Dervon den Toten auferstanden ist, Der in den Himmel aufgefahren ist, Der uns den Heiligen Geist gesandt hat… Ó, hát élnek itt még német ajkúak, évszázadok mégsem tűnnek el csak úgy a semmibe, az építésen és romboláson, az elnyomatáson és felemelkedésen ezek szerint nemcsak a mély csönd, de néha szavak is győzedelmeskedni tudnak, az imák, mert szinte mindegy, kinek a szája mondja ki őket…

Az alacsony, besüppedt köveken, amiknek a teteje vaskos kereszt formában végződik, német neveket sillabizálok ki, és hirtelen teljesen kiszáll a fejemből szegény agyonlőtt Menditeguy Andriska, és elönt a végtelen önzés, amikor sírról sírra járva, az ujjam hegyével araszolgatva a kőmélyedés-betűkön egyetlen nevet keresek, Villibald Katzét.

Úgy szeretném, ha létezne a világon egyetlen ilyen nevű halott! És mért is ne itt?

Rettenetes.

Pepi Kurial, Alois Lussa, Fridolin Sprengl, Kajetan Porr (hát persze, és Hamuu – beillene észt névnek!) mind itt nyugszik, és persze a női személyek, Ottilie Wikullil, Marilena Uppel és Wilhelmine Knoff szintúgy, csodálatos nevek, amelyek minden valószínűség szerint soha, senkinek nem jutnak az eszébe, és nekem is azonmód kiszállnak a fejemből, amint a következő sírhoz lépek, mert közben néma ajakkal azt mormogom magamban, Villibald Katz, hogy vinne el az ördög, hová bújtál, egyszer úgy is rád találok.

És izzadtan és a sok görnyedezéstől, hajolgatástól sajgó derékkal nézek fel a kolostor-rom alsó csücskénél derengő téli napra, hunyorítom a szemem, és valamiért arra kell gondoljak, hogy az ő fényében mennyire nevetségesen felesleges és elintézhetetlen minden.

Összerezzenek, amikor spártai odúmban megcsörren a telefon: létezik, hogy engem is keresnek?

Muttikel urat elgázolták a reggel, közli a titkárnője, amint kilépett a lakása ajtaján, nekihajtott egy furgon, majd megállás nélkül továbbrobogott. Bent ápolják a régi katonai kórház intenzív osztályán, ha minden jól megy, túléli.

Mint az őrült rohanok taxit fogni, és fél óra múlva már ott állok a kórterem ajtajában. Muttikel úr úgy be van pólyálvá, mint egy múmia, de amint meglát, meglepetésemre pontosan úgy mosolyodik el, ahogy e-mailjei alapján elképzeltem, s eddig sose tette.

És?, kérdezi a kötéstől kissé összepréselt szájjal.

Mit lehet erre mondani? Biztosítom, hogy ettől fogva semmi sem fontos, csak ő gyógyuljon meg.

Nincs nekem kutya bajom se, feleli a már ismerős grimasz kíséretében, csak azért, mert összetörték néhány csontomat.

A mellette lévő ágyon nagyon öreg ember hörög, orrából oxigén-, pálcavékony karjából infúzióscső lóg ki és tekereg az ágytámla mögé, amiről majdnem teljesen lekopott a fehér lakkfesték: máris szürke sírkőként mered a feje fölött.

Kakk bácsi, nyögi Muttikel, és a szemével balra int, meg fog halni, valószínűleg még ma, ilyen éjszaka vár rám.

Nézem az öreget, ahogy a teste még annyira sem emelkedik ki az ágyból, mint egy már megsüppedt sírhant.

Felajánlom, hogy itt maradok és virrasztok Muttikel úr mellett ezen az első kórházi éjjelen, de olyan hevesen rázza a fejét, látom, fájdalmat okoz neki.

Szó se lehet róla, magának temérdek a dolga. A „barátunk” jelentkezni fog, megígérte, ne féljen, megtalálja magát. Nem is szólva az Aidáról, bár most már tényleg mehet a Dvořákra is, úri dolga van…

Muttikel úr eltorzult arccal megint fütyülni próbál, de csak valami sziszegő-szivárgó hang szólal meg, és kicsordul a nyál az ajkára.

Tudom, a bírák kórusa, mondom közelebb hajolva, mire hálásan lehunyja a szemét, mintha ez a négy szó lett volna a legtöbb, amit tehettem érte.

felkócolt plüsselefánt

Az egész opera éles, fehér fénnyel megvilágított, összezsugorított szobában játszódott, ahol az egyetlen díszlet, egy vérvörös drapériával leborított kanapé állt. A szereplők utcai ruhában daloltak, amikor Radamesz elindult az egyiptomi seregek élén az etiópok elleni csatába, Aremnisztől egy plüsselefántot kapott, és a győzedelmes hadjáratból is ezzel, az immár felkócolt plüsselefánttal tért haza.

A fehér szoba csak a negyedik felvonás végén nyílt szét, amikor Radamesz egyszerűen nem hajlandó kimagyarázni magát árulásából, és zengeni kezd a bírák kórusa. Amikor az utolsó, leghátsó fal is eldől, messze, az operaház valódi ablakán át a közönség megpillantja az esti várost, a pisla fényeket, egy-egy autót, ami tovagurul, némán döcögő villamost, Radamesz és Aida is arrafelé indul, halálos sziklabarlangjukba, maguk mögött húzva a vörös leplet, mint zuhogó vérüket.

Ritkán dudorászok magamban, de egy operaelőadásról hazafelé igyekezvén, tán megbocsátható. Ám miközben már a végtelen hosszú Harju utca kövezetén kopogott a léptem, rettenve ismertem be, nem tudom, mit fújok, ez nem az Aidából való dallam. Akkor pedig csak egy lehet, te jó ég, ami, úgy látszik, kísérteni jött a számra, ő az, a vonatos, a Dvořák, az Új világ szimfónia utolsó tétele, amiért elárultam, pam-pa-pa-pam-pa-pam, az isten legyen irgalmas hozzám és mindazokhoz, akik képesek így elkeveredni ebben a világban!

Manzárdomban első mozdulatom a rádió bekapcsolása volt, de ezúttal hiába tekergettem ide-oda a keresőgombot az összes létező hullámhosszon, csak súgást, sistergést, recsegést közvetített a számomra. Hát hagytam, hadd sisteregjen, meg voltam győződve róla: ezt érdemlem, semmi mást.

És reggelre valóban üresen leltem Muttikel úr mellett az ágyat, már az ágynemű is nagy batyuba volt összecsomózva.

Muttikel úr egyébként aludt, felteszem sérülései, valamint az éjszakai események őt is a végletekig kimerítették. Elnéztem a bekötözött fejét, és eszembe jutott, hogy hányszor hallottam-olvastam már, amint halottakra azt mondták: olyan, mintha csak aludna. Isten ne vegye bűnömül, de Muttikel úr úgy festett alvás közben, mintha már meghalt volna. Ő is. Mint ahogy oly sok emberrőlnem lehet teljes bizonyossággal tudni, él-e, hal-e, avagy kiválóan elvan e kettő határmezsgyéjén, és csak mulat azokon a szerencsétleneken, akik próbálkoznak valamivel: akár az élettel, akár a halállal.

Arrébb léptem az üres ágyhoz, egy ideig néztem a lepedőbe bugyolált halmot, majd egy automatikus mozdulattal felemeltem az ágy peremére akasztott bádogtáblát, amire a kórlapot csíptették. Ezt még elfelejtették elvinni.

boldogító kötelék

És amit azon írva láttam, valóban egyenlő volt az élettel és a halállal, mert ez a bizonyos földi világból eltávozott Kakk bácsi, nem volt más, mint Kacc, négy erősen jobbra dőlő betű, fekete golyóstollal, hiába Victor keresztnevű, akkor is az én Katzom, akiért idejöttem, bújkált Menditeguy álnéven, a holtak birodalmába próbált disszidálni, de most már mindegy, láttam életében és halálában, többé nem tud megijeszteni, és bár ezentúl is össze leszünk kötözve, ha lehet, erősebben minden korábbi kötésnél, ez egy boldogító kötelék, egy tökéletesre sikerült akció végeredménye.

Muttikel úr motyogott valamit álmában, valószínűleg észtül, a szemét is nyitogatta, de csak a fehérje látszott, hát a kórlapot egy elkeseredett mozdulattal letéptem a bádogról, a zsebembe gyűrtem, és kirohantam a kórteremből.

 

ANGYALOK KÖZÖTT

Megettem a lengyel csokit, megittam a lengyel vörösbort, és az ablakon kitekintve mi más juthatott volna az eszembe, hogy talán mégiscsak itt vagyok a legközelebb mindazokhoz, akiket keresek, akik voltak és leendők ezen a világon, s ha tényleg így van, itt kell röpködjön apóka, a lelőtt vagy le nem lőtt Menditeguy Andriska és a régi barátok ugyanúgy, mint Kacc bácsi, az egynapos halott, és maga Villibald Katz, és én is, a repülő törzsén kívül, keringve és elvegyülve a többiekkel, fogdossuk, kapkodunk egymás után láthatatlan kezünkkel, igazi emberhalászok módjára, akikké lennünk kellene.

Megnyomtam a fejem fölött a jelzőgombot, és a nagyorrú, bibircsókos stewardesstől kértem még egy kis üveg lengyel bort. Ezúttal fehéret, ne legyen mindig mindennek olyan színe, mint a vér.

kép | shutterstock.com