Lányi András

VILÁGVÉG-E?

1994 január

VILÁGVÉG-E?
,,A jelen nem kor: inkább válaszút.”
(Németh László: Tanu)

 

A jövő század etnográfusa, amikor áttanulmányozza a második évezred végéhez közeledő nyugati civilizáció írásos dokumentumait, úgy találja majd, hogy a leginkább elterjedt és leggyakrabban hivatkozott elbeszélések (melyek ez idő tájt az úgynevezett tudományos beszédmódban íródtak: a fikció hitelesítésének e korban egyedül elfogadott, bár folytonosan változó szabályai szerint) egyetlen közös történet szövegváltozatainak tekinthetők. Ez a történet a Történelem Végéről szól. A helyzet iróniáját az adja, hogy a történelem végét a szerzők többsége szoros összefüggésbe hozza a történeteket egy magasabb értelemben hitelesítő metanarratívum, az úgynevezett Nagy Elbeszélés eltűnésével, miközben munkásságuk akaratlanul is egy ilyen Nagy Elbeszélés keretei között mozog. Mert a homlokegyenest ellenkező értelmű kommentárok és következtetések, melyeket történeteikhez fűznek nem terelhetik el a lelkiismeretes szövegelemző figyelmét e narratívok feltűnő szerkezeti izomorfiájáról, a motívumok jól nyomon követhető vándorlásáról, valamint a Nagy Érvénytelenítők titkos testvériségéről, mely a világvégi közérzületnek megfelelő negatív konszenzusról gondoskodik.

megváltás-gondolat

A történelem véges és lineáris felfogása egyébként a zsidó-keresztény hagyomány leglényegéhez, a megváltás-gondolathoz kapcsolódik, melynek értelmében a történelem a bűnbeeséstől az Ítélet Napjáig tart. Azon túl „idő többé nem lészen”, hanem kinek-kinek örök üdv avagy örök kárhozat. Nem ismerünk más civilizációt, ami saját végességének olyan biztos tudatában lett volna, mint a mediterrán-európai, alighanem ezzel magyarázható mohó terjeszkedési vágya, valamint makacs törekvése az Abszolútumra (a feloldozásra).

Az Idők Teljességétől a Történelem Végéig azonban hosszú eszmetörténeti út vezet. Majdani elemzőnk rá fog mutatni, hogy a nyugati nyelveken a „vég” fogalmára rendszerint két rokon kifejezés adódik: az egyik célt is jelöl (end, but), míg a másik (pl. fin, finish) pusztán a fennálló megszűntére utal. Kutatónk a történetek végéről szóló történetek osztályozását feltehetőleg majd e megkülönböztetésből kiindulva végzi el. Az egyik elbeszéléstípus (az üdvtörténeti), a cél, vagyis a történelem értelmének megvalósulásáról szól, míg a másik a történelem valóságának értelemvesztéséről (a kárhozatról). Az első egy végérvényesen adott történelmi szituációt mutat be, melynek nincs elgondolható „után”-ja, a második a történelmi szituáció végét, melynek mi vagyunk az „után”-ja. Az első belül marad az európai történelemfelfogás linearitásán, a második a ciklikus elven működő rendszerek logikájával szembesíti azt.

Isten Országának eljövetele, a „homogén egyetemes állam” uralma, az elidegenedés visszavétele, az antagonizmusok kibékülése a kommunista társadalom kebelén, a Pax Romana, a Pax Americana — valljuk be, amióta magyarázzák, a történelem mindig a végéhez közeledik. Minden győztes birodalom és minden bölcselő, aki a Világszellem fejlődésének csúcspontját a maga teóriájában ismerte fel, ugyanazzal a rezignált sóhajjal csukja be a Történelem Könyvét — miután utolsó oldalára még szerényen bejegyezte a saját nevét —, mint ahogy Francis Fukuyama tette legutóbb: „… nehezen tudunk olyan világot elképzelni, ami lényegesen jobb volna, mint a miénk… a liberális-demokratikus állam alapelvei többé nem szorulnak javításra… tökéletesen kimerült a nyugati liberalizmussal szembeni összes alternatíva… az emberi civilizáció összes térségei felemelkedtek (kiemelés tőlem) a leghaladóbb szektorok szintjére…” stb. Nincs többé harc a nagy kérdések körül, mert azok szerencsésen eldőltek a francia forradalom eszméinek fokozatos, de immár megkérdőjelezhetetlen, világméretű győzelmével. Nem lesznek többé nagy változások, mert az adott társadalmi keretek között kibékíthetetlen ellentétek sincsenek, hiszen most végre sor kerülhet egyszerre valamennyi emberi szükséglet kielégítéseié (így!).

A Történelem Vége című tanulmány szerzője önérzetesen hivatkozik Hegelre, aki szerint a történelem egy „véglegesen ésszerű” (nem rossz!) társadalmi forma megvalósulása felé halad. Említetlenül hagyja ellenben Voltaire Pangloss doktorát, azt a filozófust, akihez a létező világok lehetséges legjobbikáról nyújtott körképnek a legtöbb köze van.

rothadt liberalizmus

A sztálini törtmaton hízott kelet-európai elme számára ráadásul mindez túlontúl ismerős: a mi földi megváltóink történetesen épp a rothadt liberalizmust legyőző kommunizmusban ígérték nekünk nembeli lényegünk korlátlan megvalósulását, az alacsonyabb iskolai végzettségűeknek pedig bőséges és véget nem érő szükségletkielégítést. Abban is teljesnek látszik az egyetértés a tudományos szocializmus és a liberális világforradalom ideológusai között, hogy a történelem utáni korban a politika helyét majd a gazdaság tölti be. A konszolidáció azért végérvényes és azért oly ésszerű, mert elhárít minden akadályt a tudományos kiszámítás útjából, ami (itt a haszonelv és a piac, amott a tervgazdaság működése révén) mintegy „magától” érvényre juttatja a közérdeket. Nekünk csak a magánügyek maradnak: termelni legjobb tudásunk szerint, hogy fogyaszthassunk kedvünk szerint. A lenini formula: „kommunizmus = tanácsuralom + villamosítás” visszaköszön az óceán túlpartjáról Fukuyama ironikus kijelentésében: „A homogén egyetemes állam lényegének meghatározása a politikában a liberális demokrácia, összekapcsolódva a videomagnók és sztereokészülékek fáradhatatlan előállításával.” Színlelt rezignációja e soványka hepiend felett csak arra való, hogy elhitesse, nincs ennél különb jövő, hiszen ő maga se tudna elképzelni jobbat.

A győztesek öntelt ostobasága szót sem érdemel. Figyelemre csupán az méltó, hogy a szovjet birodalom összeomlása után ez az alkalmi zsurnálfilozófia lényegesen szélesebb körben terjedt el és teremtett divatot, mint a Történelem Végéről szóló elbeszélés komolyabb és merőben más értelmű változatai. Úgy tűnik, „után”-érzetük hollywoodi utánérzetével van dolgunk, ami épp azért alkalmas a tömegfogyasztásra, mert a szüzsét minden eredeti értelmétől sikerült megszabadítani.

Való igaz, a világhatalmat jelentő információ kies falanszterünkben egy szűk és meglehetősen zárt körben összpontosul; tény, hogy az egész világ lényegében egy minta követésére kényszerül; nem vitás, hogy a minta érvényesülését korlátozó politikai, mentális és természeti tényezőket a rendszer páratlan sikerrel iktatja ki az erőszak legdurvább és legkifinomultabb eszközeivel, valamint az is, hogy ennek következtében a végsőkig lecsökkent az alkalmazkodóképesség szempontjából nélkülözhetetlen kulturális változatosság. A totális ellenőrzés és technológiai gondoskodás áldozatául esett az, ami a nyugati civilizáció fejlődésének szédületes dinamikáját biztosította: a személyiség autonómiája, a szabad egyéni kezdeményezés. Mindebben a gondolkodók többsége inkább a hanyatlás és a közeli összeomlás előjelét látja, és ebben az értelemben beszél a történelem vagy egy történelmi ciklus végéről.

Az is igaz, hogy aminek Fukuyama fejtegetései értelmében vége van, az nem a történelem, hanem előtörténet, készülődés az autentikus létezésre. Azért nincs alternatívája, mert soha nem is volt. A történelem rejtélyének egyetlen helyes megfejtése van, és most a szerencsés megfejtők, akik mi vagyunk, hozzájuthatnak a nyereményhez: konzumjavak és világkörüli kéjutazások megszámlálhatatlan sokaságához.

végtelenül lapos teleológia

Ez a végtelenül lapos teleológia (a teleológia szétlapítása) tünete egy történelem utáni, tehát történelem-tudatlan mentalitásnak, de nem magyarázata. Bennrekedtünk egy olyan jelen időben, amelyből nem nyílik kilátás a jövőre. A végtörténet másik, „hermeneutikai” változata éppen ezt érti a történelem valóságának eltűnésén.

Ez utóbbi szerint tudásunk információ-kvantumok formájában tárolt egyidejű tényszerűségek manipulálására korlátozódik. Az információ-feldolgozásnak tekintett gondolkodás, a narratív diskurzus helyébe lépő univerzális kalkuláció közömbös e tényszerűségek eredete, történeti kontextusa iránt, az okságot valószínűségi függvényekkel helyettesíti, és nem ragaszkodik az idő irreverzibilitásának feltevéséhez. Ez a történelmi gondolkodás vége. Nincs eredet, csak egyidejűség (minden egyszerre van jelen), a másolat — hála a technikai sokszorosításnak — nem különböztethető meg az eredetitől, tehát nem is származtatható belőle. Nincs lényegi Más-ság, csak fokozati különbségek mutathatók ki ott, ahol azelőtt alternatívákat sejtett gondolkodásunk. Minden mindennel közös nevezőre hozható, átszámítható és visszavezethető. Az értékminőségek közti választásnak nincs valóságos referenciája, ítéleteink nem igazak vagy hamisak, hanem csupán érvényesek, amennyiben egy nyelvjáték szabályainak megfelelnek; illetve működnek, amennyiben használatukat társadalmilag elismert teljesítmény igazolja. Hozzájárulnak vagy nem járulnak hozzá ,,az input és az output közti globális viszonylatok optimalizálásához”. Jean-François Lyotard ezt nevezi kibernetikai cinizmusnak.

Ha az értékrendek összemérhetetlenek, a választások nem igazolhatók egy magasabb értelemben, a különbségek viszonylagosak, ha tett és következménye közt nem állítható szükségszerű összefüggés, akkor erkölcsi felelősségről is csak igen korlátozott mértékben beszélhetünk. Okság, időbeliség, másság, alternativitás, valamint a tetteinkért viselt felelősség eszméje voltak a történelmi gondolkodás alappillérei. A Történelem mint magyarázó elv vége: e fogalmi keretek felbomlásával áll összefüggésben.

Jean Baudrillard ehhez még hozzáteszi: ha nincs Másság, amit a represszív tolerancia rendszere ne volna képes integrálni és relativizálni, ha nincs az Idegen, akinek Mássága megváltoztat és megtermékenyít, akkor a történelem vége a Nemzés Vége is: a különneműek egyesülésén alapuló szaporodás paradigmájának vége. A mindig-ugyanaz ezentúl mintegy klónozással reprodukálja önmagát; osztódás útján hozza létre a másolatok egyforma generációit. A Történelem Vége: szűznemzés, önismétlés ad infinitum. Mert a francia bölcselő szavaival „a Másik az, aki nem engedi, hogy a végtelenségig ismétlődjem”.

A „végérvényesen ésszerű” berendezkedésben végződő történelem, illetve a történelmi tudat kihunytával eltűnő történelem víziója mellett ismeretes a történelem végének egy harmadik, mondjuk, ökológiai verziója. Ez is olyan világállapotról beszél, ami nem ragadható meg a történelem mint totalitás zárt fogalomrendszerében. De míg az eddigi elbeszélők közös feltevése a változatlan változatok ismétlődése volt, az ökológia éppen ellenkezőleg: visszafordíthatatlan változásokról beszél.

Szkeptikus a célkitűző értelem diadalaival szemben, és arra figyelmeztet, hogy minél hatékonyabb eszközöket vet be a technológiai rendszerek terjeszkedésével azonosított „haladást” korlátozó természeti tényezők semlegesítésére — ideértve az emberi lélek és test alávetését a tömegtermelés és kényszerfogyasztás vasfegyelmének —, annál nagyobb káoszt teremt, durván felborítva egy nála hatalmasabb és merőben más elven működő rendszer, az élővilág érzékeny dinamikus egyensúlyát. Az ebből származó anomáliák világvégénk mindennapos tapasztalatai közé számítanak: klímaváltozás, népességrobbanás, ózonlyuk, új népbetegségek, éhínség, hulladéksivatag, világerózió.

társadalmi homeosztázis

Egy rövid és látványosan gyors fejlődési szakasz végén, rendszerint a hódítások csúcspontján korábbi kultúrák is eljutottak olyan bensőleg stabil — azaz változni képtelen — állapotba, melynek fő vonása az uralkodó intézmények (a társadalmi homeosztázis) megmerevedése volt, többek között a túlzott egyneműsödés miatt, amelyben alkalmatlanná váltak arra, hogy rugalmasan válaszoljanak az újabb külső kihívásokra. Ez kultúrák hanyatlásához, végül eltűnéséhez vezetett. Ez történik most velünk is. Csakhogy civilizációnk mindenre és mindenfelé kiterjedő uralma következtében nem maradhatott fenn és talán nem is keletkezik olyan alternatív kultúra, sem a fennállón belül, sem határain túl, melyből, mint máskor, a romokon új civilizáció sarjadna ki.

Ami a romokat illeti, hulladékunk maga alá temetheti fajunk évezredek során tanult tudásán túl azt a biológiai „tudást” is, ami a pusztulásra ítélt vagy már el is pusztított állat- és növényfajok génjeiben hagyományozódott évmilliókon keresztül. Ez volna tehát a Történelem Végének naturális jelentése.

Az ökológiai gondolkodás ugyanakkor új szemléleti kereteket kínál e folyamatok megértéséhez. Kitágítja a „történelem” elvonatkoztatási rendszerét, és a szociokulturális jelenségeket az ökoszisztémában lejátszódó folyamatok szerves részeként tárgyalja, hivatkozva e két rendszer halálos egymásrautaltságára, kölcsönös függéseire. Ebben az értelemben a történelem exkluzivitásának végéről beszélhetünk. Olyan új dimenzió bevezetésére került sor, ami alapvetően módosítja a történet értelmét. Az értékek múlandóságáról, sőt, magának a múlandóságnak az elmúlásáról szóló ezredvégi szomorújáték ekkor a világdráma egy stációjaként ismét tragikus jelentést nyer. Egyidejűleg a katarzis lehetősége is felbukkan.

Tragikum ott van, ahol erény és vétség egy tőről fakad, és a bukás nem külső körülményeken múlik, hanem a tett sorsszerű velejárója. A hübrisz nem elkerülhető tévedés, hanem halálos következetesség. Előlép az addig láthatatlan kórus és ítéletet mond a hős felett a Természet Törvénye nevében, melynek megismerése állítólag legfőbb törekvése volt: „íme, kioltottad az életet, amelyből életed fakad; erőszakosságodnak engedett az anyatermészet, s te visszaéltél termékenységével. A Szfinx talányára megfeleltél — jól összeillett a kérdező s a válaszoló szörnyeteg —, de azt ugye, nem tudtad, Oidipusz, hogy tulajdon szavaid mit jelentenek? Nem tudtad, mi »az ember«. A Szfinx tudta: vérfertőző, apagyilkos, megszállottja a hatalomnak, betege a tudásnak.”

Hősünk hitt a szavak mindenhatóságában — hogyne hitt volna, amikor minden hatalmát a Szavaknak köszöni. „Megfelelt”, újra és újra megfelelt. Beérte olyan válasszal, ami „működött”, azaz beleillett, mint kulcs a zárba, a Szfinx nyelvjátékába. Nem kérdezett tovább: ami érvényes, egyszersmind igaz-e?

A posztmodern tudáskritika szerint az ilyen kérdésre, persze, nincs is válasz. ,, Az igazság feltételei, más szavakkal a tudományos nyelvjáték szabályai, magában a játékban rejlenek.” A tudományos igazság nem képes betölteni az egyetemes érvényű vonatkoztatási rendszer szerepét, melyhez képest az értékkijelentések igazolhatók avagy cáfolhatók. A beszédmódoktól független érvényű metanarratívum (Nagy Elbeszélés, maradjunk ennyiben) híján a nyelvjátékok összeegyeztetése és verifikálása, úgymond, csak egy transzcendentális illúzió jegyében volna elképzelhető. (A metafizika: mítoszpótlék.) Ha nincs érvényes metafizika, nincs a tudásnak végső jelentettje, nevezzük azt Valóságnak, Lényegnek vagy Igazságnak. Ha pedig volna, akkor szellemi terror lenne, és fizikai terror is, mert a totalitás igényével fellépő igazság rendszerint totalitárius intézményekben szokott testet ölteni. Jobb így, mondják, szokjunk hozzá, hogy így van. ,,A 19. és a 20. század több terrorral szolgált, mint amennyit el tudunk viselni. Elég nagy árat fizettünk az egység és a teljesség iránti nosztalgiánkért, azért, hogy mindenáron össze akartuk békíteni a fogalmat a tapasztalattal, a nyilvánvalót a közölhetővel” (Lyotard).

Csakhogy sokan meg úgy vélik: ha többé nincs feltétlen értelme a jó és a rossz, az igaz és a hamis megkülönböztetésének, és a nyelvjátékok valóságtartalmára vonatkozó kérdés nem tehető fel, akkor kultúráról sem beszélhetünk.

kulturális prediszpozíció

Vajon nem képzelhető el a dilemma feloldása, ha feltesszük, hogy a kultúra koherenciájának nem az értékelvekre vonatkozó közmegegyezés az előfeltétele, hanem éppen megfordítva: azért képzelhető el egyáltalán efféle egyetértés, mert mögötte egy másféle egység áll: a történelmi sorsélmény közössége, és az ezt kifejező szimbólumnyelv közössége?[1] A nyelvjátékok egyeztetésének metadiszkurzív apparátusa netán a nyelvhasználók közös kulturális prediszpozíciójában adott? Közös sorson osztoznak, az formálja őket és Elbeszéléseiket. Nem beszélhetnek egyébről, erről ellenben beszélniük kell, így azután mindig lehet is. A párbeszéd értelmébe vetett bizalom a párbeszéd lehetőségének végső feltétele. Ez az a hit, ami megelőzi a tudást.

Az ökológiai felfogás a modernitás hübriszét a célracionális gondolkodás szerepének egyoldalú túlhangsúlyozásában, illetve a szabadság-elv ezzel összefüggő félreértésében látja. A „liberális világforradalom” apologétái és posztmodern kultúrkritikusai egyetérteni látszanak abban, hogy az emberi állapot lényege a szabadság, ami egyértelmű egyéni céljaink háborítatlan követésével. A szabadságnak nincs korrektívuma a mások szabadságának tiszteletén kívül. Egyéni választásaink azonban összemérhetetlenek; nem lennénk szabadok, ha a Szabadság Törvényén kívül más, ebből le nem vezethető törvényeknek vagy követelményeknek is engedelmeskednünk kellene. (A korlátozott mértékben hozzáférhető javak méltányos elosztásának elvei, valamint az úgynevezett humanitárius elvek mind az egyéni szabadságok egyenlőségéből következnek.) De az ember nem rendelkezhet szabadon önmagával, amíg szükségletei rabja. Az uralkodó felfogás itt nem lát ellentmondást: az ember azáltal válik szabaddá, hogy környezetét céltudatos termelő tevékenysége tárgyává teszi, és úgy alakítja, hogy biztosítsa magának a belátása szerint választott anyagi és szimbolikus javakat, melyek használata révén szükségleteit kielégítheti. Minél nagyobb számban állnak rendelkezésre a kívánatos javak, annál kevésbé kényszerülnek majd az ezekért versengő egyének arra, hogy korlátozzák egymás választási szabadságát, illetve hogy egymást eszközként rendeljék alá saját céljaiknak. Körülbelül ez az a reménység, ami az embert a termelő technikák és a munkaszervezet rabjává tette, amelyek a fogyasztói javak bőségéről, tehát a szabad választás lehetőségéről hivatottak gondoskodni.

A választás tárgyai végesek, választásaink kiszámíthatóak: a társadalom egyre tökéletesebb programozása hivatott biztosítani az egyéni választások szabadságát mint kereslet és kínálat összhangját. Mivel lehetséges választásaink be vannak programozva a rendszerbe, döntéseink a programot hozzák működésbe, a program döntéseink által működik, vagy ha úgy tetszik: döntéseinkben maga a program működik. Elképzelhető, persze, hogy épp a szabadságnak az áruházba lépő hitelkártya-tulajdonos szemszögéből készült meghatározása volna az, ami felülvizsgálatra szorul.

Gondolkodásunkban a „szabadság” és a „szükségletek” kérdése végzetesen összekeveredett. Pedig a szabadság nem a szükségletek kielégítésére vonatkozik. Szükségleteink éppenséggel arra emlékeztetnek, hogy az ember lényegéhez nemcsak szabadsága tartozik, hanem hozzátartozik az egzisztenciális függés is társadalmi és természeti környezetétől. Öneszmélése során előbb tapasztalja, hogy környezetével, melytől életét és szavait kapta, közösséget alkot, mintsem saját szabad egyéniségét.

Amire szükségünk van, azt csak másoktól kaphatjuk meg. A természettől, ha alkalmazkodunk törvényeihez: nem áll szabadságunkban, hogy ne alkalmazkodjunk hozzájuk. Más emberektől, ha szabad akaratukból együttműködnek velünk: nem vagyunk szabadok, ha akaratunkat erővel kényszerítjük rájuk — ez esetben uralom és rabság, azaz a kölcsönös kényszer intézményeit teremtjük meg. Amit magunknak szerzünk, abban tehát nem vagyunk szabadok, csakis abban, amit másoknak adunk. A szabadság egyedüli tette az odaadás.

felelősséget vállal

Az embert más lényektől nem az különbözteti meg, hogy leleményesebben gondoskodik magáról, hanem hogy képes másokról gondoskodni, éspedig olyankor is, amikor erre nem ösztönei késztetik, hanem felelősségének tudata. Az ember nem a természeti kényszer dacára szabad, hanem annyiban szabad, amennyiben a mások sorsáért felelősséget vállal. Csak másokat tehetünk szabaddá, és bennünket csak mások tehetnek szabaddá. Szabadságunk nem egyéni céljaink követésének képességében áll, hanem abban, hogy képesek vagyunk tudatosan azonosulni a mások javával.

A szabadság nem indetermináció, hanem a természet rendjéből tudása által kiemelkedő ember „plusz” meghatározottsága. Szelleme kiváltságos helyzetet biztosít számára: a természet törvényei nem közvetlenül kényszerítik az élet szempontjából „helyes” magatartásra, eljárhat ezzel ellenkezőleg is; mindenkor választása van a jó és a rossz között. Az ember érti vagy nem érti, vállalja vagy elutasítja az élet törvényét, amit a többi lények egyszerűen megélnek. Azért van sorsa, mert felelős világáért, a Másikért. Ez a sorsa. Az öntudat: szabadságunk tudata és felelősségünk tudata. A céltudatosan cselekvő lény viselkedését szabályozó erkölcsi törvény része az élővilág dinamikus egyensúlyát fenntartó homeosztázis rendszerének. Ezért törvényszerű, hogy a szabadsága természetét félreismerő civilizáció erkölcsi felelőtlenségével természeti katasztrófát idéz magára.

Ennyi az, amivel a humánökológia kiegészíti a liberális antropológia emberfogalmát. Közben mindent megtesz azért, hogy a tudománytalanság hírébe keverje magát. Korunk drámájában ugyanis nem a narrátor, hanem az intrikus szerepére pályázik: késleltetni kívánja a Történelem Végét.

  1. Erről bővebben 1. Szimbólumnyelv és értéktudat (in: A másik köztársaság, Liget, 1993.)
kép | Modest Cuixart képei, wikiart.com