Levendel Júlia

VILÁGOT ÁHÍT

2012 augusztus

VILÁGOT ÁHÍT
…ugy ragyog és világít 
lelkemben, mely világot áhít 
az emberi fölszabadulás. 
József Attila

 

Szerencsés volt, hogy semmit, az égvilágon semmit sem mondtam a barátságos telefonbeszélgetés közben elhangzó értő, sőt, biztatónak szánt megjegyzésre, hogy neked sikerült a szerkesztői munkát önszórakoztatássá tenni. Talán hökkent hallgatásomnak mégis lett időbeli kiterjedése, amiből érzékelhető: ez szünet, ellenkezéstől súlyos csend. De lehet, hogy beszélgetőtársam – hiszen nem láttuk egymás gesztusait, mimikáját – nem hallotta; akkor, ott, én a vonal egyik végén nem is akadékoskodhattam. Kapkodtam volna pontosabb kifejezés után? És hát valamennyire csakugyan önszórakoztatás, még mindig az – l’art pour l’art gyönyörűség. 

arcpirító szemérmetlenség

És még mi? Ha kényelmesen ringatóznék az időben és a sejtelem sem feszélyezne, hogy hallgatómat voltaképp nemigen érdekli életvitelem és világnézetem, ha ilyen-olyan tartózkodás nélkül mondanám el (magára adó gondolkodók egyébként mindig is kínlódva-kétkedve beszéltek és írtak az írás-publikálás „miért“-jeiről, mert méltán tartottak attól, hogy a cseppnyi pontatlanságból vagy leegyszerűsítésből is arcpirító szemérmetlenség, demagógia és giccs lehet) – ha tehát képes lennék zárójelbe tenni aggályaimat, ahogy az iménti közbevetést, mégiscsak elrebegném, hogy nekem van mondandóm; füstmilánosan: van látomásom és indulatom, s leginkább ennek kifejezése, megformálása inspirál – és még mindig azt hiszem, a szerkesztés meg egy szellemi műhely fenntartása-mozgatása is lehet formába rendezés, megszólító közlés. 

Persze, már a 19. század második felében jócskán avíttnak hatott a próféta- és apostol-szerepet alakító, fáklyaként világító, az igazság letéteményeseként fellépő-megszólaló értelmiségi. A józan gyakorlatiasság és a tudományos pozitivizmus évadán szédítő sebességgel züllött vidékies buzgólkodássá az ilyen-olyan közösség-jobbításra felesküdöttek heve. Az sem a legújabb kor jelensége, hogy a felesleges hősiesség és önfeláldozó elszántság nevetségessé torzul, a meg nem értettség szellemi-erkölcsi továbbnyomorodással jár, és nagyon hamar nyomasztó a latolgatás, vajon a rendre bekövetkező ön- és közösségpusztításokért mennyiben okolható a szerep-tévesztett ember tudattalan szégyenérzete, és mennyire felelős az általános „hangulat“, a lesajnálás, a gúny. Az erősebb személyiségek, akik nem érik be a próféta-pózokkal, és világmegváltó indulattal mozgalmat, iskolát, irányzatot teremtenek – éppen a vezető alkotók többnyire nem mentesek a nagyon is e világi hatalom spiritualitás nélküli vágyától. S mert az uralkodás szélsőséges behódolást vagy lázadó agressziót kelt, a szellem fejedelmeinek működése rengeteg viszályt és rombolást idéz elő – talán nem is kevesebbet, mint amennyi barátság, szolidáris gesztus köthető a nevükhöz. Mindenesetre a pozíciót kikezdi, legalábbis gyanússá teszi. 

Mégis, a 20. század első felében annyi történelmi helyzet akadt, amelyben a romantikus jobbítás és forradalmasítás – a különböző humánus ellenállás – igénye és képessége szükségesnek, nemesnek és szépnek bizonyult. Úgy tanultam, így ivódott belém, hogy ez a belső késztetés természetesen van, a gondolkodó ember nemcsak tudni és érteni, hanem formálni is akarja a világ dolgait. Ezért olyan nehéz belátni, hogy a hevület korjelenség volt. És drasztikusan eltűnt. A legutóbbi századforduló dezillúziós hulláma után valóban nincs vonzó és használható idea. A maradványok szánalmasak, s még mindig sok veszélyes gőzt löknek ki magukból. 

az elméleti magyarázat vérszegény

Csakhogy – vitatkozom magammal – a történelem során mindig is a torz megvalósulásokból következtettek vissza, persze torz logikával, az eszmékben megbúvó potenciális embertelenségekre. Ami lett, sohasem téveszthető össze azzal, ami lehetett volna – érvelek ezerszer elmondott tényekkel, de érzem, hogy az elméleti magyarázat vérszegény. Nincs mese, a megnevezhető eszmék menthetetlenül kiürültek, még azt sem lehet ma leírni – költői tréning közben sem –, hogy emberi felszabadulás. Meg hogy az ember valamit áhít. Pedig áhítok. Bár amikor dacoskodva erősködöm, hogy nekem van mondandóm és a régimódi kategorikus imperatívusz szerint kifejeznék valamit, tartózkodom ennek a „valaminek“ a konkretizálásától. Mert a fogalmakká szikárított eszmék tényleg elveszítették lelkesítő egyértelműségüket. Minden közszereplő és voksokért rohamozó társadalmi alakulat ezekkel ágál. 

A versengésben voltaképpen nem is eszmék, hanem az eszmék fokozatai mérkőznek; nem filozófusok, hanem menedzserek kezelik a fogalmakat, és a folyamatos kampányban (rendszerint kínosan kiagyalt, de figyelemkeltőnek hitt szójátékokkal) melléknevesítenek, mintha a szabadságnak, az egyenlőségnek vagy a szolidaritásnak volna közép-, sőt felsőfoka. A meggyőződés és a hit fogalmaival ma már csak végképp cinikus emberek handabandáznak – hogyan is vehetne részt a világot áhító ebben az eszmekereskedésben, licitálásban?! A még blikkfangosabb alkalmazást sem keresi, hiszen mondandójának tartalmát nem is közelítheti kihűlt és elhasznált fogalmakkal. 

Amit formába rendeznék és amivel még mindig szeretnék megszólítani, az a saját létező, a hagyományos eszmei hevületre kísértetiesen hasonlító áhítat-készségem. Misztikum nélküli, a hétköznapi gyakorlatra ható metafizikai természetű sóvárgás – de hát ez nem telefontéma.

kép | Piero de Cosimo: Androméda kiszabadítása, wikipedia.org