Kutas József

VILÁGI VENDÉG

2008 december

VILÁGI VENDÉG
„Tanár úréknál: csingling!
A szakácsné: kopasztgat.
Minna szól: Ki az odakint?
Áll a küszöbön: egy ló.”
Christian Morgenstern: A ló

Tudj’ isten, mihez lett volna kedvem aznap.

A sötétlila égről hatalmas felhők lógázták lábukat, és a napfény hiába játszott adj-király- katonát, nem tudta áttörni e komor sorfalat.

Odaát a városban hamarabb esett az eső, mint nálunk, Erdőalján.

Őrhelyemről, a toronyszobából mindent láttam, ami ehhez a történethez tartozott. Muris volt nézni, miként ugrándoznak a járókelők a kiszámíthatatlan záporban, olyan kétségbeesett kecsességgel, mintha az életükért futnának.

Mindenesetre: még sohase hallottam, hogy egy ilyen vízcsöpp agyonütött volna valakit.

De akkor miért kapkodnak szoknyájukhoz a másodpercekkel ezelőtt kimért, sőt fenséges tempóban sétáló, karcsú nők, és miért fonják össze karjukat a tagbaszakadt férfiak? Miért ennyi rémület, fájdalom és a többi hűhó? Talán a csalódás teszi – azt hiszik, parancsolhatnak a természetnek; az élet díszletei közt nincs, ki ellentmondana nekik, miniatűr mindenhatóknak, ám elég egy cserdítés az elektromossággal, puff, kettéhasad a fa, hogy inukba szálljon a bátorság. A büszke dölyf oda!

Erről értekeztem Minnának a minap. Te, Minna, mondtam neki bizalmasan, mert öt éve együtt vagyunk sülve-főve, mint úr meg szolga, te, lány, figyelj már, ezt hívják relativitás elméletnek.

– Nem, gazdám, ezt nálunk villámnak hívják.

Most is nagy zuhéra volt kilátás. A város kőfalai máris eltünedeztek az égből leszivárgó ködben, mely olyan sűrű-szép volt, mint a lőporfüst, és ugyanezeken a falakon különös nyílások keletkeztek a vonuló felhők földi árnyékmásaiként.

Vagy ez magyarázta unalmamat, ami a dolgok utálatában és az emberek semmibe vevésében nyilatkozott meg, vagy egyszerűen sok nehéz bort ittam az előző este, valószínűleg mindkettő – de semmihez sem volt kedvem.

Tizenkettő-egy-tucat módjára ücsörögtem az ugró ménekkel, vörös vonalként robajló vadászfalkákkal, megsebzett dámvadakkal és harcikürt-rikoltással telehímzett falú szobámban – meséltem róla nektek: ez az őrhelyem, de hívhatnám kilátónak is –, ám se a felkelő nap fényét üvegtenyérként elhomályosító árnyékok méltóságteljes vonulásában, se a nap folyamán feltűnő egyéb fantomokban nem gyönyörködtem, pedig igazán kitettek magukért. Összebeszéltek ellenem, hogy felvidítsanak, és életem különböző, boldog vagy elégedett szakaszainak felvillantásával kedveskedtek; hiába. Szerelmek, üzleti sikerek, diadalmas közéleti epizódok, egy pompás vacsora áfonyaíze, egy különleges ászoksör aromája, egy ezüstgyűrű csillanása valamelyik finom dáma ujján, hiába.

Ültem, üldögéltem a múló órák lassú fogatán, és azon gondolkoztam, amin.

Hatodik éve, hogy száműztem magam a számomra egyre veszélyesebb városból. Túl sok lett a fény, a lárma, az érintések méregcseppjei a kézfejemen, a felesleges találkozások; túl édes az édes, túl sós a sós. Egy csapásra vesztettem el érdeklődésemet a világ iránt (bakó suhint ily gyorsasággal), hogy egy másik világ felé fordulhassak.

Erdőalja felé fordítottam a kormányrudat, miként rég megholt nagyapám, a Tengerész mondaná: a családi regék szerint ő volt megalapozója a mesés vagyonnak, melynek jóvoltából kivonulhattam ide; ha nem is a plebejus Szent-hegy, nekem épp megfelel. Negyvenévesen ne válogassa meg az ember a szerepeit, fogadjon el minden szívből jövő ajánlatot.

Hallgattam szívem halk meséit.

Minna ezt a fennkölt pillanatot választja ki, hogy bedugja a fejét az ajtón. Csuda-vörös, egészségesen göndör hajkoronája bibliabeli bokorként ragyog:

Imádom. Hogy miért nem vettem feleségül? Hogy miért nem mellette ébredek reggelenként; hogy miért nem összefonódott, álommal körbetekert testünk kettős árnyéka vetül a kétszázéves ágy kazettás támlájára? Ne kérdezzétek: így alakult.

– Gazdám, vendég jött!

– Vendég, miféle vendég? – kérdem tőle unottan. Nem, nem villanyozott fel a hír.

Erdőalja nincs messzi a várostól, azaz minden héten el kell utasítanom a polgármester próbálkozásait: hol egy összekötő út, hol egy mélyvasút, hol egy popkoncert tervét vetem vissza, hányaveti sutasággal, mint egyik ősöm, aki Szaracénföldön harcolván nehéz sebet kapott, mert nem tudta kivonni lovagi pallosát (nem sokra rá meg is halt). A polgármester, tudjátok, nehéz fickó, nem adja fel, mert birtokom, állítja, útját állja a fejlődésnek, és Minna nem szakíthat le olyan naptárlapot a hét végeztével, amelyen ne szerepelne Tökfilkó polgármester valamelyik ócska küldöncének vizitálásáról szóló fekete karika.

– Vendég-vendég – mondja Minna, és forgatja kék szemét ártatlanul. Ebben nagy mester; ebben is. Miért nem vettem… jó, jó. Félek tőle egy kicsit. Túl szép lett ő is, túl-nem-hozzám-való. Nem, nincs semmi baj velem, egészséges vagyok, a magasságom is megvan, a kondícióm tökéletes, pont tegnap számoltam ki a testtömeg-index alapján, pénzem is van a pince kukoricás zsákjaiban. – Vendég-vendég.

– Te, Minna – szólok bizonytalanul –, gyere csak közelebb.

Muszáj szigorúnak lennem, különben a fejemre nő. Ha már nem…

– Miért?

– Mit miért?

– Miért menjek közelebb? Hallom innen is.

– Nem akarok kiabálni.

– Hiszen kiabál mindig – betolja a vállát, majd, hipp-hopp, benn terem, ragyogva, üdén, talpig kékbe öltözve, akár a boldogság félig vászon, félig selyem madara, fénye betölti a toronyszobát, és egy zsupszra elűzi az ódon könyvszekrények mögött zsugázó intellektuális kísérteteket, akik, ha idejük engedi, beszámolnak a városban zajló dolgokról.

Mesélnek a metróról, ami hol újság, hol áruház, a testékszerről, amivel csak úgy, minden ideológia nélkül díszítik fel magukat a fiatalok, szóval, mindenről tudok, amiről tudnom kell ahhoz, hogy ne maradjak le, itt, Erdőalján, és vissza tudjam verni Tökfilkó kitartó támadásait.

Mire ezt végigveszem, Minna a küszöbön toporzékol.

– Tessék, tessék, beszélek magához, de meg se hall!

– Micsoda? Hallak – felelem, a kisujjamat se mozdítva –, hallak, hogyne hallanálak. Szerintem a városban egy pillanatra megállt a forgalom, hallanak ők is. De még mennyire, hogy hallak, hú. Miért nem jössz közelebb?

– Ott voltam – mondja durcásan, és megvonja a vállát, a túl-szépet, ami, dacára a csípős őszi szélnek, meztelen és barna, mint az erdő. – Ott voltam, pedig megfogadtam, hogy nem megyek a maga közelébe. Többé.

– Többé? Mi az, hogy többé? Jó, hagyjuk. Minna, Minna. Kezdjük elölről.

Hátat fordított, és kopogó léptekkel elhagyta a szobát.

Éppen annyira csapta be maga után az ajtót, amennyire szükség volt a kettőnk fennálló, feszült és vonzó viszonyának érzékeltetéséhez. A vagy öt méter magasságban lógó csillár meg se moccant, akárcsak én, csak a szívem dübörgött, mert Minna hiánya kivonta a levegőt a teremből, és széles országutat nyitott a lapályon bolyongó árnyaknak.

Az eső jégujjaival kopogtatott ólomkristályos ablakomon.

– Tessék, ki az? – bolondoztam.

– Gazdám, vendég jött!

Minna dugta be a fejét az ajtórésen.

– Te vagy az? Mit akarsz már megint? És miféle vendég?

– Csak sorjában – végignyalta alsó ajkát, nyelvet öltött rám. – Igen, én vagyok, Minna. Nem megint, hanem Minna. Először járok itt ezen a délutánon. Vendég-vendég.

Értettem már. Minna ragaszkodott a megbeszéléshez, azt mondtam, hogy kezdjük elölről, hát ő elölről kezdte, annak rendje és módja szerint. Ha játék, játsszuk végig.

– Akkor ki hozta fel a kakaómat, Minna? És az a vendég? Olyan, mint a többi? Gyere, kerülj beljebb. Ülj oda, arra a zsámolyra!

– Hogy megint felboruljak? Vagy be akar lesni a szoknyám alá, gazdám?

Természetesen egy szó se igaz az egészből. Nem borult fel még a zsámollyal, azon egyszerű oknál fogva, hogy valami megnevezhetetlen rémület fogja el az aranyozott kutyalábú ülőke láttán – a másik vádról nincs mit mondanom. Nevetséges, csak annyit.

Felmutatom a corpus delictit: az immár üres, de néhány órával ezelőtt még kakaóval csurig töltött, baldachinkék, arany hieroglifákkal szegett bögrémet, egy átutazó egyiptomi herceg ajándékát.

– Ja, az – vonja ismét a vállát, és én újra szembesülök Minna filozófiájának hihetetlen dinamizmusával, amelynek középpontjában a párhuzamos világok éteri szimmetriája áll. – Ja, az. Hát én hoztam fel, ki más. De annak semmi köze sincs a vendéghez.

– Miért, Minna, a vendég nem iszik kakaót?

Ez sok a jóból: soha sincs ínyére, ha összegabalyítom gondolkozása külön orsókon futó szálait; kakaó és vendég. Engem jobban érdekel az előbbi.

Szívem mesélő hangjait a vad zápor mormolása mossa el. Nincs kedvem a vendégről hallani, még akkor sem, ha Minna vezeti elibém. Az utóbbi hónapokban, talán években is, a tartós magányra rendezkedtem be, melyet Minnával osztottam meg. Tökfilkó polgármester követeire semmi szükségem. Remélem, ha most is erről van szó, a hírhordót eltörli a föld színéről a különlegesen ádáz zivatar, belecsap egy kóbor villám, vagy megnyílik alatta a felázott föld.

Minna azt állítja, házam (mert ő makacsul háznak nevezi a I. Ferenc korabeli barokk-utánzat kúriát) egy réges-régi mocsár kellős közepén emelkedik. A lápot lecsapolták, a kiszáradt fűzfákat felhasználták a töltéshez és azokhoz az irdatlan gátakhoz, amelyek azután a mostani város alapjait képezték; az ingovány megszelídült. A sárszagú szörny más vidékekre menekült, és semmi alapjuk azoknak a bolond mendemondáknak, amelyek váratlanul szétváló utakról, alattomos hínárosokról, iszapcsapdákról szólnak. Tökfilkó legutóbbi embere holmi unijós pályázatról szónokolt, amelyben az ártér feltöltéséhez szükséges összeget szerezhette volna meg a város, az én beleegyezésemmel és támogatásommal.

– Miféle ártér? Miféle város? – kérdeztem akkor, miközben csaknem szétvetett a düh. – Minna, hol az ostorom?

– Melyik ostor, gazdám? A szöges, a bőrcsatos, a hétágú, vagy az, amelyikkel a farkasokat szoktad elkergetni?

Ilyen ez a lány.

Egyszóval semmi esélye nem volt annak, hogy a Ház kapujában álldogáló vendéggel váratlan természeti katasztrófa történik; olyan semmiképpen, amely a hajdani mocsárral volna összefüggésbe hozható.

– Ez a vendég – keresgéli a megfelelő szavakat, előrehajol, egészen meggörbül, akár egy kismacska, haja előrebukik, mintha külön élőlény lenne – nem iszik kakaót. Ez más. Előkelő.

– Ohó, várjunk csak – a vihar elhallgat, csak az eső csorog az ereszcsatornán, és hallom, milyen gyomorfordító bugyborékolással nyeli a megtelt árok a vizet, majd köpi vissza, hiszen a föld nem keveredhet az éggel –, várjunk csak, Minna! Nem muszáj a zsámolyra ülni, itt a karfa. Mit értesz azon, hogy előkelő?

Vonakodva, de a székemhez jön, felméri a terepet, méricskéli hódolatom veszélyességét, majd elfogadja a felkínált helyet. Kecsesen dől a magas széktámlához, talán még csendesen dúdolgat is közben.

Csupa-tűz közelsége felperzsel. A kék ruha, noha eltakarja a lábát, szabadon hagyja a vállát, és ez a váll túl-közel kerül szerencsétlen vállamhoz, amely, bár szövet és állatbőr kombinációja takarja, védtelen; olyan védtelen, mint egy hófolt.

– Itt vagyok – mondja túl-kedélyesen. Még egy pillanat, és felpattan, hogy nem létező dolgai után lásson. – Olyan előkelő – súgja végül, alig hallom.

– Hát itt, Minna – megpróbálok arrébb csúszni, még sohasem érzem ilyen szűknek a Tengerésztől örökölt fotelt. Mi ütött ebbe a lányba? – Nézzük csak. Kiket is cipeltél elém a múltkor? Járt itt a házban, többek között, a tarajos fagy.

– Nem tudtam, hogy úgy fog viselkedni! Ki sejthette volna, hogy kilyukasztja a hűtőt?

– És a nemmarajókedv? Tudod, aki elfelejtette a számzáras táskáján a kódot, és egész délután itt találgatott, mire el tudtam zavarni?

– Jó, megtévesztett az öltönye. Többet nem fog előfordulni.

– Ő itt semmiképpen – kezdett mulattatni a zavara, amivel nem tudtam mit kezdeni. Már kis híján az ölemben ült, jobb kezét átvetve a támlán, a balt végigcsúsztatva combján. Csodálkozva éreztem teste finom remegését, ami eloszlott az idő előtti szék testében (így veszi át a hajó a vén óceán hullámainak tört ritmusát), és megsokszorozódott az én gyanútlan testemben. – És a nőstényca? Aki prospektusokkal lopakodott fel a csigalépcsőn, azt hangoztatva, hogy a polgármester megbízásából érkezett? És akinek görögrózsa-vörös körmei voltak, rajtuk pici sárga csillagokkal?

– Rossz napom volt. Nekem is lehetnek rossz napjaim. Jaj, a vendég meg csak vár.

– Nem mész sehova! A vendég-vendég majd megunja, és elmegy.

– Ez nem megy el – jelenti ki idegesen Minna. Megrázza sörényét, és hajából valóságos illatfelhő zúdul ki, a fűszerrel átitatott konyha, a zegzugos Ház ősi, árnyékos sarkainak, az örökös homály borította szobák sajátos illatfelhője, amely nem volt sem sötét, sem hideg, mint a Házam felett tanyát ütő fenyegető fellegek. Újra és újra megcsap a dús, erős illat, a fák és a föld illata, melybe nem vegyült semmilyen tisztátalan kipárolgás. – Ez be fog jönni.

– Mint a pacsaolvasta?

– A fura szemüveges?

– Vagy a legutolsó… ez a… hogy is volt, kérlek, Minna, ne csináld ezt… – fészkelődöm a székben, mert Minna félelme rám is átragadt. – A száz-egyedszerreviszontranda?

– Ne is emlegesd, gazdám! Ez a vendég nem olyan, mint ők! Azokon nevettem, ez olyan…

– Előkelő? Fodros csipkegallért hord vagy Armani-öltönyt? Papucscipőt hord, vagy krokodilbőrből készült hegyes orrút? Minna, Minna! Menj, és mondd neki, hogy nem érek rá! Mondd, hogy meghaltam.

Rám pillant. Életemben nem láttam ilyen közelről ilyen riadt őzszemet.

Szobám színei ott verdesnek szeme tavában, akár az olajban fuldokló lepkék; arca hullasápadt. Teste remegése hevessé válik, szinte ugrál a karomban. Az eső szíve zaklatott ritmusát gúnyolva ostorozza az üveget, félő, hogy áttöri; hogy beront hozzám, és magával hozza a gyűlölt külső világot.

– Ne félj! Majd én elrendezem – de moccanni sem bírok.

Rám csimpaszkodik, mit csimpaszkodik, karomra, lábamra csomózza magát, sziszeg, akár a vadgúnár. Iménti furcsa látogatóim emlegetése sem nyugtatta meg, sőt, szerintem gyanakszik, hogy csúfolódom vele, alábecsülöm az ő, fel a saját erőimet.

Amikor látja, hogy a szó mit sem számít, hirtelen megcsókol.

Először megpróbálom eltolni, ám lehetetlen – próbálnád Afrikát Európához passzítani! –, úgyhogy nem ellenkezem. Nem. És ez jó.

– Aklujj – mondja hirtelen –, Aklujj van odakint. Nem mondhatom neki, hogy meghaltál. Ő arról tudna. Ő tud a halottakról… Nem előkelő, hanem… világi.

Nem firtatom, Minna szótárában mit jelent ez a szó: világi, se időm, se kedvem. Holnap meg fogom tőle kérdezni. Holnap, nem ma. Aklujj nevét hallottam már emlegetni: ó idők soh’se volt regéiben: ő a valamikori mocsár királya.

A világi vendég – Minna folyamatosan csókol, én meg őt, de agyamnak egyelőre most még parancsolhatok –, aki más, mint a többi, kint várakozik (fekete köpenyéről csorog a víz, arca a csuklya homályába bújik), nem váltogatja a lábát, nem ideges – mindig megkapja, amit akar.

Azután egy villanás, és nem gondolok többé se Aklujjra, se másra.

Minna van velem, itt van velem, és visz a maga világába.

kép | shutterstock.com