Balassa Péter

VIKTOR E. FRANKL: AZ EMRER AZ ÉRTELEMRE IRÁNYULÓ KÉRDÉSSEL SZEMREN

1997 április

VIKTOR E. FRANKL: AZ EMRER AZ ÉRTELEMRE IRÁNYULÓ KÉRDÉSSEL SZEMREN

Viktor Frankl alapította a logoterápiát és az egzisztenciaanalízist, a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzatot Freud pszichoanalízise és Adler individuálpszichológiája után. Ez a ma is élő, 91-92 éves bölcs orvos és író egyben kiváló neurológus, művelt pszichiáter, aki igen sok fontos, egzisztenciálisan revelatív gondolatot tár elénk irodalom és lélek viszonyáról is. Koncepciója, mely az emberi lényt elsőrendűen értelemkeresőnek nevezi, tragikus megerősítést nyert több éves koncentrációs táborbeli experimentum crucisa által. Erről a „kísérletről” szól magyarul már olvasható könyve, az „… és mégis mondj igent az életre”, amelyben a 20. századi végső elértelmetlenedés helyzetében rekonstruálja az ember értelemadó erejét. Így saját tapasztalata az értelemért folytatott küzdelemben közvetlen hitelt ad írásainak, a remény e dokumentumainak.

önmeghaladó képesség

Frankl jelen kötetének egyik nagy erénye az arányosság és szerénység, melyekkel minimális programokat rajzol elénk, csakugyan a logosz terápiáját. Például igen érdekes, ahogyan a lelki betegállapot és a szellemi szükségállapot közötti különbséget megvilágítja, ami segít megérteni irodalmi alkotás és lelki élet összefüggéseit. Szellemi szükségállapoton azt az ínséget érti, amely az embernek a létezés látszólagos értelmetlensége miatti kétségbeeséséből következik. Tagadhatná-e valaki, hogy ez a kortárs irodalom egyik kedvenc témája? Freud ugyan azt mondja, hogy abban a pillanatban, amikor az élet értelme és értéke kérdését valaki felveti, már beteg is, Frankl inkább úgy gondolja, hogy ezzel a töprengéssel az ember valójában azt bizonyította, hogy csakugyan ember. Hiszen még egyetlen állat sem tett fel a léte értelmére vonatkozó kérdést. És ez aligha csupán a neurózis tünete, inkább az emberi igényesség és teljesítőképesség ígérete, amelyhez nemcsak az tartozik, hogy rákérdez az élet értelmére, hanem az is, hogy egy ilyen értelmet kérdésessé tesz. De még ha úgy volna is olykor, hogy egy irodalmi mű alkotója igazán beteg, ez a legcsekélyebb mértékben sem kisebbíti művének értékét és igazát. Frankl kiemeli, hogy semmivel sem csekélyebb Hölderlin költészetének értéke és Nietzsche filozófiájáé attól, hogy az előbbi skizofréniában, az utóbbi paralízisben betegedett meg. Önmagában a patológia nem hat a mű ellen, de az is igaz, hogy nemigen kedvez neki. Ha egy író szelleme beteg, jelentős mű tőle nem pszichózisa miatt, hanem annak dacára születhet csak. Thomas Mann-nal szemben állítja, hogy a betegség nem alkotó jellegű. De a beteg ember is képes az önmagáról való megfeledkezésre, amely felszabadítja a szenzitivitást és a kreativitást. Frankl legfontosabb s esztétikailag is értékes gondolata, hogy az ember az önmeghaladó képessége alapján lehet az értelem után kutató lény. Alapjában véve az embert az értelem akarása uralja, még akkor is, ha manapság ez az akarás mélységesen és alapvetően frusztrált. A logosz terápiája napjaink tömegneurózisának, az értelmetlenség-érzésnek a filozofikus, kreatív terápiája.

Frankl könyve is arra ébreszt rá, amiben minduntalan hiányt szenvedünk: értelmet keresni, tulajdonítani, találni, elveszteni, újra keresni stb. csak valamilyen minimális közösségben lehetséges. Valamilyen közös igazság-igény lehetségességének a feltételezésében. Ehhez inkább produkálni, kitenni, bemutatni, formálni, megcsinálni kell valamit (szinte bármit), semmint pusztán és egyre növekvő mértékben elfogyasztani a már meglévőt és egymásban az egyes-egyetlent.

törékeny garancia

A kapreál – az egyes egyetlen feladása is, egymás értelemkeresésének a privatiója is, értelemrablás, az értelem kérdésességének feladása, elvétele. E kérdésesség, azaz az egyes egyetlen nyitottsága teheti csak lehetővé a Selbstek-Selfek: „önmaguk”, a „magamságok” megőrzését, ami nem azonos a puszta egóval. Az emberi lényben ott van a törékeny többlet erejének és történetének ígérete, amely azonban csakugyan oly törékeny és gyönge (erőtlenségem az erőm?), hogy a kapreálban az egyes szám első személy megóvása nem az autisztikus önzés szava, hanem a szó megőrzésének törékeny garanciája.

A szeretetképesség: közös igazság-igény megőrződése és kiképződése a törékeny többleten mint problémán (és nem mint végleges „igazságon”) múlik, nem a szubjektum puszta eltörlésén, ami a körkörös gyűlölködés ideológiája. A megértés/szeretet közössége önmeghaladó, de erős személyiségek fel-nem-adásán múlik. A nem-én az én-vesztésben nem képes felébredni és fellobbanni, mert tautológiából nem lesz semmi.

kép | shutterstock.com