Centauri

VIHARLÁMPA

2008 december

VIHARLÁMPA

A jó lámpa arra jár, amerre én járok. Nem sokat tanultam meg, de ezt alaposan. Persze sosem döbbenek az igazságára, ha annak idején nem szakad le az ég, és ma is, mint az összes többi emberféle, ma is magabiztos áporodottsággal botorkálnék egyik kapcsolótól a másikig, aljzatokat keresnék dugasszal a kezemben, kétségbeesetten, ha azon a télen nem szakad le az ég, és vele minden művi vezeték. Úgy rémlik, sötét volt délben is. Meteortól omlott be a földlégkör egy szerda éjjel, összevissza csapkodott a szakadt sztratoszféra, mint a tetőről a hódfarkú cserép, csillagképek penderültek le róla, értelmét vesztette minden jóslat, a Kost és a Bikát ledöfte a Göncöl elszabadult szekérrúdja, és gát nélkül süvített be az univerzum hidege. A Nap? Volt vagy sem akkortájt, bármiből nyert is áramot korábban, azon a télen egyszerűen lehúzták a főkapcsolót. Tök sötét volt mindig, úgy emlékszem, olyan sötét, hogy végül szinte vigaszommá vált a halált hordó szél meg nem szűnő sziszegése, és a végső jóindulat papundeklijének tűnt a ház és a külvilág közé ékelődő hó.

kővé fagyott rideg ember

A fa gyorsan fogyott, és arra kényszerített a fagy, hogy a kiskályha mellé húzzam az ágyam. Eleinte röstelltem magam – jól nevelt, kulturált, fehér bőrű és képzett voltam. Ha megfagyok – tépelődtem a dunyhák melegében –, és így találnak rám a kihűlt kályha mellett, a rongyosban, így, hogy a házból csak egy sarkot lakom, köröttem van, karnyújtásnyira minden, a kályha, a fa, a palack, a víz, cipő, ruha, gyufa, balta, lámpa, krumpli és dió, mit gondolnak akkor rólam? Ez a kővé fagyott rideg ember a henyélésnek élt – ezt mondják majd, mivel köröttem minden kézre áll; és egy rövid zizzenéssel az orromig húzzák a hullazsák zipzárját. Később azzal vigasztalódtam: ugyan, ki találna rám ebben a sötét, szuicid télben, és ugyan, miért érdekelne, mit gondolnak rólam, amikor azt sem bánhatom már, ha kettéfűrészelnek?

Mint a kutya, beszoktam a legvédettebb sarokba, csak néha jártam kint, ha fáért mentem. Piros viharlámpával csoszogtam át a fenyők alatt, és egyszer, visszatérve a házba, úgy éreztem: sosem jártam ott. Megvillant a mennyezeti lámpa, a kezem pedig az ajtófélfa mellett egy villanykapcsolót tapintott. Magasra emeltem a viharlámpát, és bevilágítottam vele a szobákat, a konyhát, a fürdőt; akár a barlangász az újonnan felfedezett járat kaleidoszkópszerűen csillogó tárnáit, úgy jártam a zúzmarásodó lakást.

centauri2 1203

JeromeG111, flickr.com

Láttam: ostoba ősember lakta. Lámpáit magasra helyezte, pedig a földhöz közel élt. Aki itt tett-vett hajdanán, az a kezdetleges vagy eltévelyedett lény, a sötét beállta után a kapcsolókon szinte zongorázott, ahelyett, hogy a fényt magánál hordta volna. Elvesztette az a lény a józan eszét, amint a fényét is elhagyhatta valahol – ezért szerelt mindenhová lámpát; az értelme talán ragyogott, de sötétség élősködött benne. Kapcsolótáblává alakította a világot, kábelek mentén járt, hálózatok vezérelték, huzalnak láthatta végül a napsugarat is; túlbonyolított mindent, máshol evett, mint ahol ivott, máshol szült, mint ahol szeretett, cél nélkül vándorolt lakásról lakásra, szobáról szobára, nyugalma éppúgy nem volt, mint társa vagy viharlámpája.

piros és forró

A jó lámpa arra jár, amerre én járok. A jó lámpa viharlámpa. Velem van a havazásban, az ágynál, nyúzásnál, sütésnél; köszörűnél, baltánál, nyeregnél; világít nekem reggel, délben, és este; piros és forró; ha én mozdulok, mozdul ő is, és hintázik a léptem ritmusára; ilyen a jó lámpa, amit nem hagyok el soha, amit belógatok a mindenkori homályba; ami annyit világít meg, amennyit kell, se többet, se kevesebbet; ami azt világítja be, ahol épp vagyok, amivé épp alakulok; az a jó lámpa, ami nem függ hálózattól, ami az én karomon függ – amiben én vagyok az olaj is, és amiben végül én égek el.

felső kép | Matt Gibson, flickr.com