SOMLYÓ ZOLTÁN VERSÉRŐL
2009 május
Hajnali imádság
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szivembe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szivedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Az „isteni merésű, vad költő”, Esti Kornél barátja – Sárkány néven –, tudjuk: Somlyó Zoltán. Leghíresebb verse pedig kibújik a változó címek alól, ciklusba nem fér, olykor kezdő szavain emlegetik, de az látszik helytállónak, amit az első posztumusz-kiadásban tűztek fölé.
Mert valóban imádság, a kallódó emberé, aki már csak Istennel számolhat el életéről. Aki megadta magát, s csöndes kétségbeeséssel, a vesztesek óráján rója a kihalt utcát. És váratlanul a szürkeségben érinti meg az enyhület, hogy fölnézzen a hajnali égre, s kimondja, vagy inkább elsuttogja: istenem.
S aztán már előtörnek a súlyos szavak azokon a félreismerhetetlen szívhangokon, amelyek Somlyó Zoltán tragikus költészetét végül is üdvözítik. Ösztönös és eszköztelen, a jajkiáltás nem ismer fortélyt. És az övé mentséget sem keres; épp annyira panasz, mint önvád: és lehull, aki arravaló…
profán könyörgés
A vakmerőségig egyszerű, képei természetességükkel hatnak, s egy-egy áradó dallamú sor után (a harang szivembe sikolt) a földhöz tapadt, mindennapos kudarcok csaknem prózában szólalnak meg. De mindez távol esik a kiszámítottságtól: tökéletes a hallása, érzi a belső formát, az fogja össze versét a mind fájdalmasabb esengés abroncsával, ahogyan istenhez, személyes, mindenható ismerőséhez fordul. A befejezés kérlelő, bizakodó és rettegve beletörődő hármas kérdése emeli imádságát, ezt a profán könyörgést, a hajnali égig, az újra meg újra elbukó „átkozott költő” mennyországáig.
Abba a magasságba, melyet Kosztolányi jelölt ki számára: „Mindig éhes volt. Éhes a szerelemre. Mindig szerelmes volt az éhségbe. Mindig költő volt.”