NAUPLIONI NAPLÓ

Ősz vége felé, mikor előkerülnek a bélelt kesztyűk, meleg sálak, gyapjú ujja­sok és kötött kabátok, s a lakásokban újra fűteni kell, egyszerre föltámad bennem a város az Argoliszi-öböl karéjában, ott most vígan fürödnek még. Igaz, inkább csak a helybéliek. A külföldi nyaralók eltűntek, kiürültek a szállodák, a kávézókba sem igen állít be komplett reggelire egy-egy arra kószáló turistacsoport. A levegő enyhe-langyos még, de az eső, amely májustól októberig nagy ritkán futott át az utcákon, elered Nauplion fölött. És nincs mentség a korai sötétedés ellen itt, a boldog délen sem, lejárt a nyári időszámítás. Az egymással békén versengő taver­nák, fisztáriák közül minden második-harmadik tart csak nyitva, az is fele személy­zettel. Elcsöndesedett a város, újra a saját életét éli, takaréklángon, jövő tavaszig.

– Azért ne higgye, hogy holt idényben nem érdemes átruccanni – hallom, isten tudja, hány évnyi messziségből a szikár, fanyar mosolyú szobrász, Herbert hang­ján. – Jártunk mi már itt december elején, olyan szikrázó napsütésben egy álló héten át, csak úgy vakított delente. Félórákat úsztunk a tengerben!

Elismerőn hallgatom, s csak annyit mondok:

– Münchenből könnyebb eljutni ide, mint Budapestről.
– Hogyhogy?
– No nem légvonalban, hanem márka-forint viszonylatban számítva…

A part egyik kiemelkedő, sima hátú szikláján ülünk, folytatjuk az időtlen beszél­getést, mely ebben a homéroszi környezetben kezdődött, s meg sem lepődünk, mikor a mélyből előbukkan egy könnyű búvárnak öltözött triton, diadalmasan meglengeti felénk frissen elejtett polip-zsákmányát.

Herbert magánszorgalomból megtanult egy kicsit újgörögül, mulatságos isme­retségekre tett szert itt a Xenia Szálló alatti szabad strand törzsközönségében. Ő hívta fel a figyelmemet a fickósan lubickoló, hajavesztett, fehér bajszú öregúrra, aki tótágast áll a vízben, csak a két lába kalimpál egy darabig, s mire a bámészko­dók sietnének, föltámad a habokból.

– Periklésznek hívják – tájékoztat Herbert. – Nem ismerne rá így, sisak nél­kül, igaz?

Tőle tudom meg azt is, hogy a polipvadász neve Jorgosz, s az energikus, mindig ékesen magyarázó férfiú maga Platón, és polgári foglalkozása bőrdíszműves.

Herberték meghívott vendégként voltak már náluk, irigylésre méltó, modern hegyi házukban.
sík, zöld víztükör
Eddig nem is sejtettem, hogy a Lakoma résztvevőivel kerülünk össze a parton. Eleresztem pillantásomat a messzeségbe táguló öböl felett. A nagy ritkán átúszó hajók szemlátomást alágördülnek, átbillennek a sík, zöld víztükör rejtett dombo­rulatán. Csak oldalvást derengenek föl a hegyláncok. Leheletnyi pasztellkrétával odavetve, két-háromszoros árnyékvonalban játszanak át egymáson. Nagyon tiszta időben ellátni a hegytetőre épült argoszi várig.

S közvetlen közelből kirajzolódik a tenger színén a város fölött uralkodó Palami­di domb roppant sziklatömbje. Ott rezeg előttünk, vízszintesre váltva magasságát, ahová csak vagy kilencszáz lépcsőt megmászva juthat el, aki bírja tüdővel.

A kékselyem égen éles körvonalú, tömött felhők. Bujkál, majd áttör résükön a nap, forrón ránk zúdul. Túljár már a zeniten, mikor hirtelen megemelkedik az eddig mozdulatlan tenger.

Itt a dagály. Titokzatos izomzat munkál a mélyben, nekihajtja az eddig tétlen víztömegeket a partnak. Megdagad a fölszín, ágaskodik, hegyek és hosszanti sza­kadékok támadnak rajta, fehér tajtéktaréjt növeszt, rácsap a sziklákra és szétporlik élükön.

Lassan szedelőzködünk M.-val együtt. Fölballagunk a csupa-kő oldalon, a pará­nyi pinea-liget mellett a keskeny, kivájt ösvényre. Szinte rászakad a félelmes, mere­dek szirtfal. Nem jó innét fölnézni, megkísért: ha odafönn csak egyetlen, mázsás sziklatömb meglazulna!
szúrós ta­pasztalat
A kövek közt is megélő kaktuszok tüskés termése éretten piroslik a bokrokon. A lehulló, hosszúkás kaktuszgyümölcs meghasad, előcsillan lekvárszerű, folyé­kony belseje. Mondják, édes, jóízű, tonnaszám exportálják Egyiptomba. Még so­hasem kóstoltuk. Kesztyűben szedik, számunkra a tüskéi a legvalóságosabbak. Mintha szárazföldi rokona volna a partközeli üregekben lappangó, sötétbarna ten­geri sünöknek, melyekbe óvatlanul belelép a vízben lábaló, s aztán tűvel, ollóval operálhatja ki talpából a találkozás emlékét. Magam is ott szereztem a szúrós ta­pasztalatot.

Argosz, a danaidák véres mítoszának színtere, a hajdani „lónevelő” síkság közepén, ma egyszerű kisváros, némi iparral, kereskedelemmel, Nauplion közelében. Athénból Megarán, Korinthoszon át idáig futnak a keskeny­vágányú vasút sínei, tovább nem visz a vonat.

Legelső görögországi utunkon mégis ezt a romantikus kávédarálót választottuk. A hátralévő, negyedórás szakaszt majd helyi busszal tesszük meg, gondoltuk. De a végállomáson kiszállva elutáltuk a cipekedést, épp kapóra jött egy taxi. A sofőr örömmel vállalta, hogy átszállít, annyit kérdezett csak:

– És Nauplionban hová?

A tájékozatlan utas nagyvonalúságával feleltem:

– A központba.

S ő úgy döntött, hogy a város középpontja a tengerparton az a parkos terecske, ahol a múlt századi görög szabadságharc francia önkénteseinek és admirálisuknak állítottak márvány emlékoszlopot, szemközt a templommal, a könyvtárral meg a vámházzal.

Ma is dicsérem érte.

Alighogy befordultunk a keskeny utcák rostély-sűrűjébe, az első sarkon ott áll­tunk a barátságos kis hotel előtt. Mindjárt fölvezettek az emeletre, elénk nyitották az erkélyes szobát, s már bizonyosak voltunk, hogy megtaláltuk a szállásunkat.
meghitt kapcsolat
Ha a menetrendszerű busszal érkezünk, az a nauplioni állomáson tesz le, átellen­ben Kapodisztriász, a modern görög állam első kormányzójának elegáns, diplo­matafrakkos szobrával. Onnét pedig, vadidegenként betoppanva, vagy a tengerparti luxusszállók, vagy a hegynek kapaszkodó utcákban megbújó vendégfogadók közt kereshettünk volna szobát. Minderről sejtelmünk sem volt, ahogyan arról sem, hogy az Epidaurosz Hotel gazdáival hamarosan olyan meghitt kapcsolatba kerü­lünk, hogy eszünkbe sem jutna többé Nauplionban másutt megszállni, mint náluk.

Pedig az 1980-as, szerencsés megérkezést követően, ahányszor csak ellátogat­tunk Hellaszba, akár a déli szigetekre, akár a Peloponnészosz más helyeire kalan­doztunk el, Nauplionba mindig visszatértünk. Itt volt a biztos rév, mely együtt nyújtotta a tenger szabadságát a déli életforma édességével, s a mitikus múltat, hogy visszaálmodjuk.

Első látásra megragadott a város, emberi léptékével épp a tenyerünkbe illett. A tenger és a domboldali utcák között el sem keveredhetett senki, de a szűkös egyhangúság sem fenyegetett, míg bejártuk. Vidék, de nem falu, és városiasságát enyhíti ráérős életritmusa. Csekély a járműforgalom, a kerteket, házfalakat, erké­lyeket elborítja a virágok tarkasága; parkjában magasra nyúlt, izmos törzsű pálma­fák, a dél boldog, növényi áradása.

Elindultunk az orrunk után, hogy fölfedezzük a széles, parti sétányt, majd a lépcsőkön föl, zegzugos kis közök, fehér falú házak során egészen a velencei erő­dítmény faláig. A lőrésszerű szűk kémlelőnyílásokon letekintve elénk nyílt a város eleven domborzati képe.

M. hosszan szemlélődött, majd előrenyújtott karja a kék-fehér csíkos-keresztes zászlóra mutatott, amint a tetők sokaságában, messze alattunk, meglebbentette a szél:

– Ott lakunk! Az erkélyünkről épp rálátni!
nyíltszívű bizalom
Egyszerre megismertem az alacsony, laposan elnyúló épületet. Az ablakaiban sűrűn cserélődő, egyenruhás férfiakról afféle átmeneti tengerész-szállásnak véltük. Ősöreg kunyhók, parányi udvarukon tyúkok kapirgáltak, macska osont el a kerí­tés alatt, kinn idős asszonyok üldögéltek s ránk köszöntek, míg elhaladtunk. Tiszta­ság és nyíltszívű bizalom a tekintetükben, hiszen anyanyelvükön a xenos éppúgy jelent vendéget, mint idegent.

Az eleven természetben jártunk, fölöttünk olyan magas, boltozatos ég, amilyet a nagyvárosokban már a toronyházak tetejéről sem látni többé. S a mélyben a színét egyre változtató tenger, amint lehatárolja a tájat. Éreztük, amint tünékeny, mégis belétartozó staffázs-figurákká válunk benne: a pillanat kompozíciója üres maradna a véletlenül erre kószáló pár híján.

Majd a rajtaérhetetlen varázsütés, amint a levegőt átfutja a leheletnyi pára, az ég kékje elmélyül, s a fák hosszú árnyat vetnek. Odalenn sorra kigyulladnak a fények, a város utcái most ébredeznek, mikor egy távoli hegyfok mögött lassan lecsúszik a nap.

Játék és kaland volt minden egyes viszontlátáskor végigjárni az ismerős helyszíneket, üdvözölni, ami úgy várt, ahogy itthagytuk, és meglepődni a vál­tozáson.

Így ért bennünket a csalódás, mikor két év előtti tavernánk helyén tucat-snack bart találtunk, nevét Cornerre cserélte, más volt a berendezése, tulajdonosa, sze­mélyzete. S maga a negyed is elvesztette hangulatát, nyüzsgőbb, közönségesebb lett.

Összenéztünk, egyszerre fintorodtunk el. Már vissza is fordultunk.

– Pedig vacsorázni csak kell valahol… ha nem akarunk koldusokról álmodni… – M. olyan ártatlan arccal jelentette ki, hogy muszáj volt elnevetnem magamat: – Egy pillanat, hadd tájékozódjam… először is jó volna tudni, hol az a valahol!
az igazi
Itt a közelben, legalább három tucat taverna közül az egyik az igazi! Belé kell botlani, éppúgy, mint legutóbb ebbe, mikor még Dionüzosz volt. Csaknem összeroppantott a felelősség súlya. De a lámpasoros, méregdrága étter­mek a parton meg a főtéren csakúgy elriasztottak, mint a buszállomás körüli bode­gák. Találomra a belső utcán vágtunk neki, ott egymást érik a kedélyes kisven­déglők.

Egyiknek a bejáratában kék trikós, fekete hajú fiatalember köszönt ránk:

– Tessék, jöjjenek be, friss a kalamárim, szuvlakim… – hangja, invitáló kéz­mozdulata szinte társasági, nem tolakodó, de nem is megalázkodó.

A helyiség előtt sorakozó, terített asztalok közül még csak kettő volt foglalt. Odabenn az elektromos tűzhely fölött acélnyárs forgatta a pecsenyét. Egyszerre ütött rajtunk az éhség. Már előttünk is volt a görög saláta – hagyma nélkül, ahogy kértem! – s a tréfás zamatú, gyantás fehérbor, a recina, addig is, míg a nyársonsült megpirul.

Nemsokára mind megteltek az asztalok. A jóvágású, mozgékony tavernás egy­maga látta el őket. Átvette a rendelést, nem feledkezett meg közben a frissen készü­lő fogásokról, tálalt, kenyeret szelt, csapolta a hordóból a bort. S mindezt hajszolt igyekezet nélkül; jött-ment, mellékesen átnyújtotta a számlát, ahol kérték, másutt jutott rá ideje, hogy egy-két szót váltson az ismerősökkel.

A második borospalack is kiürült előttünk, belésüllyedtünk a kavargásában is nyugalmas nyári éjszakába. Eszünkbe sem jutott, hogy a naptár szeptember utóját jelzi már. Fanyarkásan megjegyeztem:

– Így mulatnak a legvidámabb barakk lakói, mikor hatósági engedéllyel szabad­ságra bocsátják őket.

M. hirtelen zavarral meredt rám:

– Mért, lerí rólunk?

Visszakérdeztem:

– Nem elég, ha mi magunk tudjuk?

Másnap reggel, betérve a sarki kávézóba, egyik kerek asztalkától előző esti ven­déglősünk lengette felénk a tenyerét.

Negyedóra múlva, mikor fizetni készültem, Arisz, a kávés szabadkozón elhárító mozdulattal jelezte: a számla már rendezve, s új ismerősünk hűlt helyére mutatott: – Igen, igen, a tavernából… persze, ő volt az, Kosztasz!

Ezen az estén későbben értünk le vacsorázni. A kirakott asztalok sorában egyet­lenegy volt csak üres, amelyiknél tegnap ültünk, s Kosztasz már sietett is elénk. Mikor megdorgáltam orvul kifizetett kávénkért, nevetve tárta ki karját:

– Ugyan! Hiszen a barátaim, vagy nem? – Már fordult, hogy elénk varázsolja a kenyereskosarat meg a szalvétába csavart kést, villát.

Majd vacsora után, tányérjainkat elszedve, hosszúkás tálon földarabolt dinnyét, friss fügét és nagy szemű, magtalan szőlőt tett le az asztalunkra. Azt hittem, téved:

– Én nem kértem.

– De én megkínálhatom magukat! – vágta rá továbbhaladtában, s úgy kacsintott vissza, mint aki azért is túljárt az eszünkön.
derűs önérzet
Később, a vendégek fogytán odaült hozzánk, megérdeklődte, honnan érkeztünk, ő meg elmondta, hogy beutazta fél Európát, otthonos a Közel-Keleten. Egy telet Port Saidban töltött, szakácsként az egyik hotelban. Igazában nem ez a mestersége, csak kitanulta. Apja hajós volt, mellette nőtt föl a tengeren. Nem, dehogy naup­lioni, egyik szigeten született, olyan parányi szigetecskén, hogy a térképen hiába is keresnénk. S ettől rejtelmes, derűs önérzet ragyogott föl arcán.

Mintha Odüsszeusz kései unokájával tanyáznánk a csillagok alatt, görög bor mel­lett, dús lakoma után, azokon a partokon, ahonnét hajdan nekivágtak az ismeretlen távolokba tartó hajók, hogy a leboruló horizonton túl elérjék a mesebeli szigetet, amelyre kívülük mindenki más lemondott már, csak Poszeidón és Hermész fiai nem törődnek bele, hogy szertefoszlik a hullámokon.

Ezt a szeptemberi nyarat ellopjuk az évből. A júliusi, augusztusi raga­csos hőség odahaza is alig elviselhető, itt negyven fokot mérnek olyankor. A lázro­ham elcsitulta után gyógyulni kezd a világ szeptember jótékony napsütésében, a levegőt mérsékli a tenger közelsége, s a víz éjszaka sem hűl ki annyira, hogy elve­szítse bársonyos enyheségét.

Délelőtt tíz körül megyünk le a partra, lerövidítve az utat a városon át, majd a velencei falak mentén fölkaptatva a lejtőn, s a tágas platóról ismét leereszkedve a tengerhez. És persze a szabad strandra tartunk, mint a helybéliek. S ők is rég elfogadtak közéjük tartozónak. Amint föltűnünk a sziklák között, messziről kö­szöntenek, és mi viszonozzuk az üdvözlést:

– Kalimera! Kalimera!

Megszokott helyünket mindenki tiszteletben tartja, két jókora sima kőlapon terít­jük le gyékényünket, ott sütkérezünk, míg meg nem kívánjuk a vizet. Áttetszőn tiszta, lelátni az aljára. A fövenyből tengeri fű hajt ki, a partszélen a hullám valósá­gos kis barlangokat vájt ki. Ártalmatlan pókok, csigák, apró rákok húzódnak meg bennük. Térdünk, bokánk körül pirinyó halacskák csiklandós-önfeledt raja kergetőzik.

Hirtelen elszánással elrúgom magamat, nyakig mártózom, s kényelmes, laza iramban húzok végig a part mentén azon a pár száz méteres szakaszon, mely a fölső ösvénnyel párhuzamosan a boltívbe hajló szirtkapuig visz.

A vízből is szeszélyes sziklák emelkednek ki. Olykor egy-egy vízszintes platón elkésett najád hever, egy szál bőrben süttetve magát. Nem is lehetett könnyű eljut­nia magányos napozóhelyéig. Találgatom, a szárazföldről vagy a vízről kapasz­kodott-e föl. De annyi látszik csak bizonyosnak, hogy valahonnan északról ér­kezhetett, a hideg tengerektől csábította ide a délszaki öblök hosszan tartó nyara.
iszonyodás
Pihenésül háton úszom el a sziklazátonyok mellett. Egyik karcsapásnál kissé oldalt fordulva pillantom meg alig arasznyira azt a lebegő, kerek, jókora pöfeteg­gombára emlékeztető valamit, amiről azt sem tudom, állat-e, növény-e, de min­denesetre visszahőkölök. Gyorsúszásra váltva távolodom, ahogy csak telik tőlem. Inkább iszonyodás ez, mint félelem, ösztönös borzadály a nyálkáspuha test érin­tésétől.

Visszafelé haladok, s akkor lassítok csak, mikor fölfedezem az otthonos, betü­remlő öbölkaréjban tarka gyékényeinken M. sárga-kék fürdőtrikós, elnyújtózó alakját.

Amint kikapaszkodom, elfúlva jutok levegőhöz s kapkodva fogok belé, hogy beszámoljak kalandomról. De számon akad a szó: egyszerre fölbukkan a vízen, alig kőhajításnyira egy másik, valamivel kisebb példány. Ha az előbbi levesestá­nyérnyi volt, ez talán csak desszertes. Rábökök:

– Ott a párja!

M. megrázkódik az undortól. Szerencse, hogy ott ül a közelünkben egyik isme­rősünk, a szürke szemű, joviálisan köpcös Alexandrosz. Fölkacag, legyint egyet, már benn is van a tengerben, néhány karcsapással beéri a mozdulatlanul ringó szörnyet, barna, púpos felsőrészét fogja meg, lemerítve kiemeli és kihajítja a kövekre.

– Medúza – mondja derűsen, olyan hangsúllyal, mintha bemutatná. S aztán elmagyarázza, hogy ez a túlnőtt fajta teljesen veszélytelen, legalábbis az emberre.

Már mások is odagyűltek, körülálljuk, érdeklődőn hajlunk fölé. Most előtűnik s a víz alatti fele is, valóban kocsonyás, fehér és lila csillangói között néhány apró, íznyi hal. Frissen szippanthatta be őket tagolatlan testébe, azt sem könnyű elképzelni, hogyan emészti meg zsákmányát.

Egy fiú leguggol, gyufaszállal kiszabadítja belőle egyiket a másik után, vissza­dobja a vízbe a halacskákat, s azok hamarosan magukhoz térnek, menten elúsznak. A szárazra vetett medúza kínlódva pulzál a napon. Visszataszító, mégis parancso­lón magához vonzó látvány. Nem könnyű szabadulni tőle. Szúró, rossz érzés követ, mikor sorsára hagyjuk, s elheveredünk a gyékényen. Behunyjuk a szemünket, s mindketten nagyon hallgatunk.

A tompa félkábulatból fülünk mellett elzizzenő hangra térünk magunkhoz. Darazsak. A semmiből kerültek elő, a medúza ingerlő szaga csalta oda őket. Most eszeveszetten röpködnek, ellepik, bozsogva lakmároznak rajta.

Három-négy gyerek óvakodik egyre közelebb, izgatottan bámulják a darazsak rohamát a fuldokló préda ellen. Aztán egyikük új játékot talál ki, összesúg társaival, s már fürdősapkával, gumipapuccsal fölszerelve futnak vissza, zajongva hajkurásszák, csapkodják a megrészegült rablókat. Az agyonvágott darazsak egymás után hullanak le a sziklahasadékok közé.

Egy ott tanyázó társaság megelégeli a lármát, elkergeti a gyerekeket, s valamelyi­kük messzire elhajítja a szerencsétlenül járt medúzát.
ütemes loccsanás
Újra csönd. Az a személytelen, áramló morajlás, amely számunkra megfejthetet­len beszédfoszlányokból, a partra verődő hullámok ütemes loccsanásából szűrődik egybe. S aki ott hever, a sugarak záporában, észrevétlenül eloldódik, mintha súlyát vesztené, nem érzi már maga alatt a sziklát. Ha az öntudatvesztésig eleresztené magát, soha többé nem találna vissza, nyomtalanul és boldogan foszlana belé a világegészbe, ahonnét egyszer kiszakadt.

Aztán mégiscsak fölemelkedem, káprázón nézek körül. Pillantásom odaesik az iménti csatatérre; már csak a merev, elgörbült darázshullák jelzik szanaszét a földön. De már innen is, onnan is hangyák sereglenek elő csapatosan. Elözönlik a náluk sokszorta nagyobb óriástetemeket, megragadják és együttes erővel vonszol­ni kezdik. Úgy beléfeledkezem a hullaszállító hangyák könyörtelen, céltudatos vonulásába, hogy észre sem veszem, már nem egyedül én figyelem, de előrehajolva M. is rájuk mered. Jókora késéssel sikerül csak megszólalnia:

– És őket mi pusztítja majd el?

– Talán már a délutáni dagály.

Marilenával is nauplionban találkoztunk, valamikor a nyolc­vanas évek első felében. Akkor még nem tudtuk a nevét, de mindkettőnknek azon­nal megtetszett. Szinte gyereklány volt, kedves, és olyan ártatlanul viselte megejtő szépségét, mintha sosem nézett volna még tükörbe. Sötét, gyűrűs hajáról puli­ kislánynak hívtuk egészen addig, míg le nem ültettük asztalunkhoz a kisvendéglő­ben, ahol egyik napról a másikra tűnt föl, kisegített, tálalt, salátát készített, italt vitt ki a vendégeknek. Mozgása is a lelkes amatőrről vallott.
titoktalan őszinteség
Kellemes, folyékony angolsággal mondta el, hogy a nyáron érettségizett, a vaká­cióját tölti itt lakó nagyszüleinél. Zsebpénznek jól jön, amit a tavernában, néhány órai esti munkával, vagy inkább a jelenlétével keres. Különben Athénban él, kettes­ben édesanyjával. Járt már Angliában, Franciaországban és persze Itáliában is. Nagy, melegbarna mandulaszeme tisztán és a titoktalan őszinteség nyugalmával nyílt ránk.

Hamar megbarátkoztunk. Egyik délelőtt összefutottunk a sziklás parton, néhány percre otthagyta a kedvünkért a társaságában lévő jóképű, szakállas fiút, majd olyan természetes könnyedséggel siklott be a tengerbe, ahogyan csak a nyúlánk, karcsú, hibátlan alakú tizennyolc éves lányok tudnak.

Kicseréltük a címünket, s megígértette, értesítjük, ha legközelebb eljövünk. S azontúl ő foglalt szobát számunkra Athénban, rendszerint megvárt a szállodában, pedig a repülőtérről éjfél előtt nemigen érhettünk be.

A laza, hol két, hol három esztendős ritmusban ismétlődő viszontlátás során a kislányból felnőtt Marilena lett, beszámolt átmeneti állásairól, hol baby-sitter volt, hol titkárnő vagy orvosi írnok, tán hivatalnokoskodott is, de sehol sem ragadt meg. Egyedül az angol nyelv érdekelte, de nem iratkozott be az egyetemre, csak a követségi intézet kurzusára járt. Megőrizte veleszületett szépségét, ám mintha beléfáradt volna. Lassan rájött, hogy kötelezettséggel jár, kezdenie kellene magával valamit. Valamit, amitől kiteljesedik az élete, mert ilyen külsővel nem maradhat egy a tucatból, akikkel végbemegy a sorsuk. Vagy ezt nem is ő várta el magától, hanem a világ tőle?

Ha időnkint megjelent mellette egy-egy fiatalember, mellékes, átmeneti árnyék­nak hatott. Nem érződött, hogy történetük volna. Marilena furcsamód kiütött köze­géből: a korabeli fiúk, lányok nyersebb, keményebb anyagúak voltak, a mindenna­pos valóságból léptek elő, mozgásuk, viselkedésük, öltözködésük mind-mind ezt tükrözte. Itt azonosulni, hasonlítani kellett, nem kiválni.

– Mintha száműzték volna a szépséget – mondtam egyszer M.-nak. – Már senki sem törekszik rá.

– Csak a korízlés változott meg – felelte. – És az ellen nehéz hadat viselni.
szilánkos lelkifurdalás

Lehet, hogy azt a nemzedéket ismerte föl bennünk Marilena, amelyhez alkata szerint tartozott, de lekésett róla az időben. Ezért várt ránk a viszontlátáskor min­dig fölfokozottan és fénylőn. S élesen emlékszem, egyik búcsúzásunkon könny futotta el a szemét, bennem szilánkos lelkifurdalást keltve.

Arisz kávézóját nehezebb elkerülni, mint fölfedezni. Tán húsz lépésnyire van az Epidaurosz Hoteltól, a Leoforosz Amaliasz sarkán. Ez a hosszú, széles út Nauplion ütőere, egybefogja a város belterületét.

Ide vannak kirakva a kávézó égszínkék asztalkái és spárgafonatú székei már kora reggel, mikor megindul az élénk forgalom. A derűs, kerek képű Ariszt, míg nem ismertük a nevét, magunk között csak Malackának hívtuk. Fivérével, a szemüveges Szulival együtt olyan rátermettséggel vezeti a boltot, amilyen csak az apáról fiúra öröklődő hivatásérzéstől telik. Otthon, életforma és szenvedély ez a kávéház a naponta bejáró vendégnek s a tulajdonosnak, aki fönntartja. A belső helyiség falán ott a joviális, elégedett úriember szalmakalapos fényképe, amint két kezét zsebre vágva néz szembe a világgal. Az apa és alapító ő, fiait műve folytatóinak nevelte, és nem vallott velük szégyent. A harmadik fivér a főtérre néző Hellas étterem gazdája, reggeli kávéját itt issza meg, és magától értődőn fizető vendég öccseinél, mert az üzletet nem keverik össze az atyafisággal.
nem siet
A kávézó közönsége a környékről verbuválódik. A zöldséges, a halárus s az ügyvéd vagy a bazáros Arisznál kezdi a napot, vagy ha épp nagyon elfoglalt, csak átint a túloldalról, és Szuli tálcán viszi át a rendelést az úttesten. Nem siet, a közeledő autók lassítanak, míg ő méltóságos léptekkel elhalad köztük. A szomszédos kereskedelmi bankba négy-öt párolgó csészével indul rögtön nyitás után. S persze itt vannak a magunkfajta idényvendégek, akik már nem számítanak idegen­nek, Arisz kérdezés nélkül küldi ki a „dio metrio”-t, a módjával megcukrozott kávét, amelyet kétszer futtat föl, s egy-egy pohár jéghideg víz jár mellé, mint valaha, a megboldogult budapesti kávéházakban.

Ki mindenki össze nem fut Arisznál! A létrás hátizsákot cipelő fiatal turistáktól a luxuskocsival érkező középkorúakig, de érdekesebbek náluk a meghatározha­tatlan egzisztenciák, akik éppúgy érkezhetnek Afrikából, mint a Benelux-államok­ból.

Így ismerkedtünk meg azzal a szőke bajszos-szakállas, kortalan hobóval, akit a kávézóban mindenki csak Jannisznak szólít. Itt ül naphosszat, lábánál minden vagyonát őrző sporttáskájával, öltözéke afféle korszerű toprongy. Soha mást, mint sört nem láttuk fogyasztani, rendszerint nem is egyedül, hanem két-három húsz év körüli honfitársával. Németek. Idekeveredett vendégmunkások, ami Jannisz esetében úgy értendő, hogy alkalmi vendégföllépés számára a munka. Arisz szerint: egy nap dolgozik, három napon át a sörösüvegeket ürítgeti a kávézó teraszán. Különben igénytelen ember, szállása sincs, a szabadban, egy-egy baráti autóban is elhál, csak a téli hónapokban húzó­dik tető alá.

Tőle tudom, hogy a becsületes neve otthon Heinz volt, de azzal itt nincs mit kezdenie. Mannheimban született, a korábbi NSZK-ban, de otthagyta, mert nem neki való a túlszabályozott, rubrikába osztott társadalom. (Ő fogalmazott így.) Lég­szomja támad, ha nem élhet korlátlan szabadságban. Addig csavargott, míg el nem jutott ebbe az országba, ahol háborítatlanul egyensúlyozhat a lét peremén. Valaha autószerelő volt, de egy-két napra elszegődik építkezéshez is, szívesen eltologatja talicskán a csomagokat Arisznak. Készségesen eligazítja az erre vetődő németeket, de távol áll tőle minden sovinizmus, igazában a magaszőrű országúti ágrólszakad­takkal ért szót, ha lengyelek, írek vagy hontalanok. Tanítványai áhítattal hallgatják, s ő mesterükként vonja szárnya alá a kezdőket. Hanyagul és előkelőn igyekszik átadni nekik veleszületett művészetét: hogyan élhet bele valaki főfájás nélkül a világba, ha semmije nincsen. Heinz-Jannisz elvetette a birtoklás álomrabló gond­ját, ő a huszonnégy órai lét hercege. Egyetlenegyszer hallottam távolabbi tervet emlegetni:

– Novemberben itt a jó világ, akkor tartják a nauplioniak a narancsszüretet!

Az utcai teraszon üldögélve átintek a szemközti élelmiszerüzlet serény gazdájának, a gondosan nyírt körszakállú Xirosznak. Gyakran vásárolunk nála, pompásan fölszerelt boltjában. Legutóbb elárulta, hogy egy szem, tizennyolc éves fia nálunk, Magyarországon végzi az orvosi egyetemet, Pécsett. Gratuláltam, meg­nyugtattam mind a hazai orvostudomány fejlettsége, mind Pécs városi kultúrája felől. Hiteles tájékoztatóm szemlátomást földerítette Xiroszt, azóta még figyelme­sebben szolgál ki bennünket.
archaikus zengzet
Engem pedig mindannyiszor ünnepi emelkedettség fog el, ha bilingvis cégtáblá­ját megcsodálom. A Supermarket és Selfservice alatt a görög betűkkel festett Pan­topoleion archaikus zengzete dobogtatja meg szívemet. Pantopoleion! És piros viaszhéjú holland sajtot kapni odabenn!

Délelőttönkint a part felé haladtunkban M. olykor lefékez a márványpultos hen­tesüzlet festői húskölteményei előtt. A műintézet tulajdonosa hófehér köpenyében egy sebészprofesszor méltóságával tart szemlét bárdjai, szeletelőkései fölött. Ne­kem a kiállított remekeknél jobban imponál a cégtáblája. Ez áll rajta: Kreopoleion.

A szombat esti kivilágítás mintha megemelné az öbölkaréjt. Lebegni látszik ölelésében a város. Nem először pillantjuk meg így, mégis ott maradunk egy álltóban, kicsit megilletődve azon a terecskén, ahol valamikor, első betoppaná­sunkkor a taxi kitett.

A megszokott épületek homlokzata ünnepi arcát fordítja felénk. A hotelek, étter­mek, cukrászdák korláttal elkerített teraszai zsúfoltak. Az ajándék-, Greek Art­-üzletek, divatboltok mindenütt nyitva, éjféltájt is betérhet, aki vásárolni akar. A portálok előtt kiakasztott ruhák, hímzett népművészeti blúzok, a tárlókban em­léktárgyak, karperecek, nyakláncok és különös formájú, csavart, sima vagy tüskés kagylók.
édeni bőség
Kerékre szerelt bódéikban az árusok a hikoridiótól a pisztáciáig a rágcsálnivaló magok édeni bőségét kínálják. Egyikük apró, láncra kötött majmot is tart, reklám­nak vagy vásárló-csalogatónak. És nem hiányzik a Luna-parkokból ismerős játék sem: ötven drachmáért ki-ki megpróbálhatja a kurta menetidő alatt kihorgászni a rázkódó műanyaghordóból a kedve szerinti plüss-állatot.

Távolabb, az öböl közepén fölragyog a máskor sötétben komorló, hajdani börtön­sziget, a Burzi. Tömör szűkre határoltságában félelmes lehetett. Egyetlen épület fért csupán el rajta, abban őrizték a rabokat. A hóhér is itt lakott.

Később luxusszállót és játékkaszinót rendeztek be a baljós falak között. Néhány évvel ezelőtt még működött is. Elegáns kis jacht hozta-vitte a vendégeket. Úgy látszik, a romantikus ötlet nem vált be, mostanában már nincs élet a szigeten. Legföljebb napközben indul el a partról egy-egy motoros, hogy a kíváncsi nyaralók egy-egy kurta látogatáson körülnézhessenek odaát. Sosem szántuk rá magunkat, így madártávlatból titokzatosabb maradt.

Észre sem vesszük, már ott sodródunk mi is a parti sétányon. Körülöttünk höm­pölyög a helyi közönség meg a külföldiek szűkebb-népesebb társasága. Leginkább német, angol mondatfoszlányok verődnek a fülünkbe, s mulatunk rajta, hogy a miénk számukra megfejthetetlen nyelv.

A görög lányok nemcsak egyszerű öltözékük miatt összetéveszthetetlenek; zárt, ötös-hatos csoportokban, összekarolva járnak, elkülönülve a fiúk lazább, lődörgő, de ugyancsak egynemű csapatától. Az egymás mellett lépkedő fiatal párokat meg már apró gyerekek ugrálják körül.

– Itt aztán vagy-vagy – jegyzem meg fanyarul. – Ha valakinek elege lesz be­lőle, hogy a fiú-falkában lógjon, az befoghatja magát a családi szekérbe.

M. rám csodálkozik:

– És az asszonyok? Egész nap talpig feketében… Igaz, bevásárolni meg odahaza úgy is jó, máshová meg csak a férjükkel mehetnek el, de ha az jobban mulat nélkülük…

Igen, különös a kisvárosban ez a csitri-kortól rejtőző női világ. Nyilvános helyen nemigen találkozunk önálló, fiatalabb nőkkel. Férfiakkal van tele mind. Sehol nem olyan ordító ez a féloldalasság, mint azokban a kietlen, hodályszerű kávéházak­ban, ahol délutánonkint a kártyások szállnak meg minden asztalt.

Itt tovább élnek az ősi, babonás tilalmak, mint a négymilliós Athénben.
a móló
A parti sétány a mólóig vezet, az pedig derékszögben mélyen benyúlik a tenger­be. Ráfordulunk, elmegyünk egészen a végéig. Itt már kevesebben járnak. Letelep­szünk a széles kőmellvédre, hosszan bámuljuk a magas póznára szerelt, furcsa formájú irányítólámpást, amint percenkint föllobban meg újra kialszik élénkzöld fénye.

– Akár egy fölszögezett óriásbéka… mintha levegőért kapkodna…

– …sem kimúlni, sem megszabadulni nem bír… – folytatja suttogva M., s én nem vagyok benne bizonyos, hogy csak a hirtelen támadt tengeri szél borzon­gatja össze.

Búcsúzó napok: az élet megsűrűdik, sietni kezdenek az órák. Alkonyati sétáinkon már addig is szorongón lestük az egyre korábban lebukó napot. Aztán eljött az az este, mikor egy kerek órával hamarább gyulladtak ki a városban a lámpák. Vége a mi meghosszabbított nyarunknak is.
a mindenkori üldözöttek
A búcsúzáshoz tartozott az a kirándulás, melyet a kedvünkért szervezett két strandbeli barátunk, Alexandrosz és Jorgosz. Előbb az argoszi városba kanyarodott föl velünk a kocsi, inkább a kitáruló panorámáért, mint a megőrzött romokért. Aztán tovább az öböl körüli nyugalmas, csupa-zöld településeken, Kiverin, Milin, a múlt század első felében visszaszerzett görög önállóság emlékhelyein. Megáll­tunk Kefaraszban, titokzatos föld alatti erecskék, források vízgyűjtőjénél. A regé­nyes tájon templom emelkedik a föld alatti sziklakápolna fölé. A barátságos pópa készségesen kalauzolt le a barlangmélybe, s elmondta, hogy ez a rejtek már a Krisztus előtti nyolcadik században a mindenkori üldözöttek hagyomány-óvta rejte­ke volt: falai közt nem érhette többé bántódás őket.

Teli csillagos égbolt alatt értünk vissza Nauplionba. A tavernák utcáján az asz­talok sora egyre rövidült: nemrég még nyolc-tíz várta belőlük a vendégeket, most tán három-négy is elég volt. Hűvösödött, de mi kitartottunk rendes asztalunknál. A kávézóból is beállított egy viharvert, ősz hajú ismerős. Elhozta olasz mandolin­ját, rezes hangon énekelt mellé.

– A mi rapszodoszunk… – jegyeztem meg, s küldettem neki egy üveg bort. Hazatérőben a Leoforosz Amaliasz sarkán kellemes illat csapta meg az orrunkat. A kukoricaárus szép, nagy szemű gesztenyéket sütött.
– Kukorica és gesztenye egyszerre! – kiáltott föl M.

Olyan volt ez a pillanat, mint egy rejtelmes üzenet. Mi már kimondatlanul is megfejtettük. Lassan lépkedtünk a megszokott útvonalon a kis hotel felé, s szinte lopakodva mentünk föl a szobánkba.

Reggel szemerkélő esőben gurítottuk ki poggyászunkat a buszállomásra. A gomolygó felhők elérzéstelenítik az elválást. A váróterem kietlenebb, mint máskor.

A padokon a menekülő nyaralók ritkás utócsapatai. Elindultam a jegyárusító pult­hoz.

Ott ért a meglepetés. Az üvegfal mögül fölnézett rám – különösebb csodálkozás nélkül – a saját arcom.

Igen, csaknem megfeledkeztem róla, pedig nem maradhat számon kívül, hogy Nauplionban találkoztam az alteregómmal.

Láttam már távolabbról, profilban, a sziklaparton. Épp elfelé készült, mi akkor érkeztünk, s mire fölocsúdtam, már elfordult. Egyszer elkarikázott mellettem az utcán, az is röpke összevillanás volt.

És most ott volt előttem, szemtől szemben, tanulmányozhattam rajta tulajdon fejalkatomat. Haja, elöl már jócskán kipusztult haja talán árnyalatnyival világosabb, de ugyanarra a sorsra jut, mint az enyém. A homlok, a szemek vágása, a mulatságosan rövid orr meg az egész arcszabás…

Szenvtelenül és várakozón figyel, s én kénytelen vagyok bármelyikünk anyanyelve helyett közvetítő harmadikon megszólalni, hogy két jegyet kérjek az athéni kilenc tízes járatra.

Tökéletes személytelenséggel nyújtja át s veszi el az árát. Hivatásával járó önfe­gyelem? Vagy neki föl sem tűnt a kísérteties hasonlóság? Pedig még termetre is… igen, ugyanaz a leptoszom fajta, nagyjában a magasságunk, valószínűleg a testsú­lyunk is…
alakmásom
Nem, nincs tévedés, M. is megerősíti, hogy alakmásom a pultnál szolgálatot teljesítő tisztviselő. Én legalább ennyit tudok felőle. Míg őt egy csöppet sem iz­gatja, ki az az idegen, aki tíz perc múlva beszáll az athéni buszba, és eltűnik a hozzá tartozó, magas, szőke nővel együtt, hogy visszatérjenek, Isten tudja, hová, ahonnét idecsöppentek.

Dehát mit törődne velem? Más gondja is van, mint hogy átképzelje magát az én bőrömbe. Hová jutna, ha elkezdene töprengeni a véletlenül elé kerülő alakokon, akikről úgysem tudhatja, látja-e még őket valaha.

Engem pedig furcsamód megvigasztal, hogy ott marad az Argoliszi-öböl partján egy ember, aki majdnem én vagyok, és mégis egészen másvalaki.

kép | pinterest.com, greece.com, wikimedia.org